2010. október 31., vasárnap

Jelentés a purgatóriumból

Pata jelenti Szarvnak

A XV. Kerületi MUFTI workshopot rendezett „Családon belüli erőszak a rendszerszemlélet tükrében” címmel1.
(A lábjegyzetben közölt meghívó, amelyből az nem derült ki, hogy az eseményt ki szervezi, milyen forrásból, kiknek és milyen céllal, az Esélyek házán keresztül jutott el hozzánk.)

A workshopra, amelyet Hegedűs Ibolya klinikai szakpszichológus, család- és párterapeuta, a II. ker. Gyerekjóléti Szolgálat korábbi vezetője tartott, egy TÁMOP-os program keretében, a kerület és a környék iskolai szociális munkásaiból és pszichológusaiból, családsegítő, gyermekjóléti szolgálatok, nevelési tanácsadók munkatársaiból, védőnőkből, óvodai, bölcsődei dolgozókból álló hallgatóság előtt került sor.

Hegedűs Ibolya a programot a családon belüli erőszak fogalmával, meghatározásával kezdte, s nagy szerencsémre – senki nem vádolhat tehát, hogy én találom ki, ami most következik – ki is vetítette előadása vázlatát.

A családon belüli erőszak fogalmát és kezelésének módjait, mondta, több féle szemléletben lehet tárgyalni, ilyenek a „nőmozgalom ideológiája” (mi lehet az?), a radikális feminizmus, a gyermekvédelmis szakemberek, valamint a középutas megoldás.
(Ez annyira abszurd, hogy megengedem, hogy rosszul jegyzeteltem. De hiszen írásban megvan az előadónak, remélem, még nem törölte ki, nem javította át azóta…)

Előadónk az egyszerűség kedvéért két főbb csoportba rendezte a sok különböző irányzatot: megismertetett bennünket a családon belüli erőszak feminista és rendszerszemléletű megközelítésével.
  • A feministák szerint a családon belüli erőszak egyértelműen azonos a „klasszikus nőbántalmazással” (ez HI fogalma, még eddig másutt nem hallottam; mit takarhat vajon az, hogy „klasszikus”?), ezzel szemben a rendszerszemléletű megközelítés beleérti a gyermek-, férfi-, fogyatékos-, idősbántalmazást, sőt, egyesek az intézményi erőszakot is ide szokták számítani.
  • A feministák kizárólag a büntetőjog eszközével kívánnak élni a családon belüli erőszakkal szemben, míg a rendszerszemléletűek tudják, hogy sok jó eszköz van még ezen kívül is, és előbb mindenféle mást meg kell próbálni, mielőtt a végső fegyverhez, a rendőr kihívásához folyamodunk. Nem így a feministák! Ők persze rögtön rendőrért kiáltanának. Szerintük a bántalmazót egyszerűen el kell távolítani a közös otthonból. 
  • A feminista megközelítés szerint családon belüli erőszak esetén tilos a pszichológia alkalmazása, mert a „pszichologizálás” felelőssé teszi az áldozatot is. A rendszerszemlélet ezzel szemben bölcsebb, tudja, hogy a bántalmazó is áldozat valahol, miáltal igenis van létjogosultsága a pszichológiának.
  • A feministák szerint a mediáció tévút, mivel áttolja a felelősséget az áldozatra, és veszélyes is lehet, hiszen útban hazafelé a bántalmazó akár meg is ölheti az áldozatot. A rendszerszemlélet azonban tudja, hogy az erőszaknak sok formája létezik, „nem a klasszikus nőbántalmazásról beszélek” (szó szerint idéztem), viszont miért is ne lehetne leültetni őket (kiket – kérdezem én –: a klasszikusokat, vagy a bármilyen más erőszakesetek szereplőit?) egy asztalhoz, amikor egy ágyban alszanak (és akik nem? Akik válnak? Akik közül a nő a gyerekekkel elmenekült?).
Előadónk itt szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy az érzékeny, rugalmas, különféle szempontokat figyelembe venni is képes rendszerszemlélettel szemben feminizmus szerint csak egyetlen helyes út van, s ráadásul a feministák ebbéli álláspontjukat erőszakosan képviselik.

Megtudtuk még, hogy hiába kutatták, nem lehetett a bántalmazó egységes személyiségvonásait leírni, mindenesetre a tipikus bántalmazó érzelmileg gyenge, gyenge az impulzuskontrollja, sokszor pszichiátriai zavarokkal küzd, esetleg alkoholista, nem egyszer ő maga is bántalmazott volt. Az a baj a bántalmazóval, hogy a rossz mintát követi, nincs megfelelő mintája a konfliktusok kezelésére, érzelmileg elszigetelt, nincs empátiája stb. A bántalmazással együtt élő családra jellemző, hogy elszigetelt, nincsenek megfelelő külső támaszok, megjelenik a munkanélküliség, alkoholizmus, szegénység, túlterheltség, kimerültség…

(Ha esetleg valakinek nem tűnik fel, itt muszáj megjegyeznem, hogy a fenti bekezdésben ócska közhelyek sorakoznak, kábé a sarki fűszeres szellemi szintjén, s egy csöppet sem visznek közelebb a probléma megértéséhez.)

Hegedűs Ibolya a következő gondolatát már az ún. „klasszikus nőbántalmazást” vizsgáló kutatók eredményeinek ismertetésével folytatta: megtudhattuk, hogy ők (tisztesség ne essék szólván: a feminista kutatók, nem győzök bocsánatot kérni) írták le az erőszak ciklikusságát (megjegyzem, ők a partnerkapcsolati erőszak ciklikusságát írták le; azok a tulajdonságok, amelyeket az előadó előadásában ismertetett – lásd lejjebb –, nem igazak pl. a bullyingra vagy az idősek elleni erőszakra, nem jellemzőek még a gyermekbántalmazásra sem, nem jellemzőek az iskolai erőszakra, hanem kifejezetten a párkapcsolati erőszak – a felsoroltak között is a legtömegesebb – sajátjai): növekvő feszültség – erőszak-kitörés – megbánás/megbocsátás – nászút – növekvő feszültség… (Hegedűs Ibolya ezt a ciklust olyan szavakkal írta le, mint valami fizikai folyamatot, mint olyasvalamit, ami mintegy magától van: fel sem merülhetett, hogy a bántalmazás ciklusa nem természeti törvény, hanem egyszerűen egy közismert és jól bevált stratégia.)

Az előadó, miután bemutatta a feminizmus és a rendszerszemléletű megközelítés főbb sajátosságait, áttért a kezelés módozataira. Kijelentette, hogy a segítő nem maradhat semleges, és a terápia, ill. a segítség csak addig jogosult, amíg nem követnek el bűncselekményt. A bántalmazás bűncselekmény, fűzte hozzá határozottan, még akkor is, ha netán nem vonatkozik rá büntetőjogszabály. (Tökéletesen egyetértünk. Bár alig fél órával korábban, az előadás elején még fennen kárhoztatta a feminista vadakat, amiért nem kívánnak egyensúlyozni bántalmazó és bántalmazott között, nem járnak élen a bántalmazók lelki gondozásában, mindjárt rendőrért kiáltanak, ha bűncselekményt – mert ugye, a bántalmazás=bűncselekmény – észlelnek.) A segítő kompetenciája a bűncselekményt megelőző folyamatra vonatkozik, amint az bekövetkezett, meg kell állnia. (Remek. Vita most már – a feminizmus megítélésén túl – csak abban lehet, hogy meddig tart a folyamat bűncselekményt megelőző része, és mettől fogva beszélhetünk bántalmazásról.)

Egy kitérő keretében az előadó visszaemlékezett az évekkel ezelőtt kísérleti jelleggel az éppen őáltala vezetett II. kerületi Gyerekjóléti Szolgálat és a kerületi rendőrség között létrejött együttműködésre is, amelynek keretében – kapaszkodjanak meg! – a rendőrség vállalta, hogy amennyiben bántalmazott gyerekre akadnak, 24 órán belül értesítik a kísérleti áldozatvédelmi irodát, amelyet a Gyejó működtetett, ma már sajnos nem üzemel… (1997 óta van érvényben a gyermekvédelmi törvény, amely ezt a jelentéstételt – és ennél jóval többet – KÖTELEZŐEN minden szereplő számára előírja. Szép kis kísérlet…és szép kis „ma már sajnos nem üzemel”!)

A rendszerszemlélet szerint – szemben az egyoldalú és erőszakos feministákkal – nem elég a bántalmazót eltávolítani: dolgozni is kell vele, hisz arra ő is rászorul (a feministák, csak a tisztázás végett mondom, azt követelik, hogy a bántalmazott nők ellátását szolgáló forrásokból ne lehessen a bántalmazók terápiájára vagy bármilyen ellátásukra költeni. Ezt a követelésüket, egyáltalán nem véletlenül, minden releváns nemzetközi szervezet – ET, ENSZ, EU stb. – magáévá tette és ajánlásaiban ki is állt mellettük). A bántalmazottnak meg, fűzte hozzá váratlanul, minden, akár csak alapszintű fogalommagyarázat nélkül Hegedűs Ibolya, a PTSD-jét kell kezelni. (Hurrá! Csak előbb talán ezt is tanítani kéne a szakembereknek. Mert, ha mondjuk, a klinikai szakpszichológus-képzésnek része lenne a PTSD fogalma, jellemvonásai, kezelésének módozatai, akkor biztos elhangzott volna két feminizmus-gyalázás között az is, hogy „de ha PTSD*-s ügyféllel van dolgunk, akkor tényleg tilos a mediáció!”)
Az előadó beszélt még a családterápiáról, amelyet az 50-es években két egyenlően felelős félre – a bántalmazóra és a provokálóra – dolgoztak ki, s amellyel szemben először a feminista kritika mondta ki, hogy veszélyes és erkölcstelen (hogy miért és mennyiben, azt nem sikerült érdemben ismertetni, s bár tényleg elhangzott, hogy a feminista kritikának valamiben igaza lehet, de hogy miben és hogyan, az nem derült ki), s amelynek immár hatékony és igazságos továbbfejlesztett változatát egyebek között ő maga is gyakorolja.
Összefoglalásképp az előadó még egyszer elmondta, hogy szemben a feminizmussal, ő a többféle megoldás híve és ellenzi az erőszakot.
Az előadás végén mód nyílt hozzászólni, s én rögvest éltem is vele.

Bemutatkoztam, és így folytattam:

– Azért hordok ilyen bunkó cipőt (MBT: ez itt a reklám helye), hogy ne látsszon a patám. Azért vagyok mindig nadrágban, hogy ne lógjon ki a farkam. Reggelente a tükör előtt kis körömreszelővel reszelgetem a szarvacskáimat, hogy észre ne vegyék. Én vagyok a feminista.

És hát megpróbáltam pár dologban vitatkozni, de egy ilyen frontális előadás-helyzetben, amikor a szünet arra való, hogy az előadó csillapíthassa nikotinéhségét, s a hallgatóság is lazíthasson végre, nem lehet letámadni az ártatlan publikumot azzal, hogy ha valaki rendszerben gondolkodik, az én vagyok (meg a feministák), s nem az előadó.

*
Elmondom hát itt: Hegedűs Ibolya, meg a „pszichologisták” (hogy a nők elleni erőszakkal is érdemben foglalkozni hajlandó pszichológusoktól elkülönítsük, nevezzük most már őket így) összekeverik az erőszakot az agresszióval, a durvasággal, a brutalitással – pedig ez az ő szakterületük, tudniuk kellene, mi a különbség. (Házi feladat: tessenek utána nézni, átgondolni, mi a különbség erőszak és agresszió között.) Az egész jelenségcsoportot kizárólag egyéni (szoc-) problémaként kezelik, viselkedési, konfliktus- és stresszkezelési nehézségként, ahelyett, hogy (rendszerben) látnák és számításba is vennék annak társadalmi, politikai, gazdasági összefüggéseit, alapjait, következményeit.
Hiába hadakozunk mi, feministák (most toppantottam egy kénköveset a patámmal), hogy ne mondjunk családon belüli erőszakot a „domestic violence” fordításaképp, mert minálunk ezt félre értik, és összemossák a családtagok között előforduló bármilyen erőszakkal. Igaz persze, hogy a családtagok között előforduló bármilyen erőszak elsöprő többsége ténylegesen nő ellen férfi (többnyire a férj, barát, élettárs, vagy ezek ex-változata) által, s ugyancsak igen gyakran az apa (nagyapa, nagybácsi stb.) által a reábízott gyermek ellen elkövetett erőszak formáját ölti. Éppen ezért fogadták el annak idején kénytelen-kelletlen a nőszervezetek (a feministák is – most rittyentettem egy tüzeset bojtos farkincámmal), hogy jó, mondjunk családon belüli erőszakot: már nem lehetett bírni a hivatalos közegek ellenállását. („Úristen, ha azt mondjuk, ’nők elleni erőszak’, a külföldi partnerek azt fogják hinni, hogy nálunk csak úgy erőszakolgatják a nőket!”, hüledezett a tárgyban felelős államtitkár…) Nem számoltunk vele, hogy ez az elnevezés nem egyszerűen csak beintegrálja a fogalomba a másmilyen csoportokhoz tartozók ellen elkövetett erőszakot is, ami nem biztos, hogy baj, hiszen őket is védeni kell, hanem egyben kiiktatja a nőket – az áldozatok elsöprő többségét – a fogalomból.
Ma – szerintem a fejlett világban egyedül – Magyarország az egyetlen, ahol nincs nők elleni erőszak áldozataival célzottan foglalkozó intézmény2, nem tanítják a fogalmat, a problémát sehol az egyetemeken, nem kutatják a jelenséget a szociológusok (mert nem kapnak rá megrendelést), a bűnügyi adatokat nem tartják úgy nyilván (nemek szerint ALKALMASAN bontva), hogy ki lehessen mutatni a családon, partnerkapcsolaton belül, vagy bárhol elkövetett erőszak nemi alapú jellegét. Kérdés: ilyen körülmények között meddig számíthatjuk még magunkat a fejlett világhoz tartozó országnak?

Minthogy nincs kutatás, nincs képzés, nincs ellátás, nincs ismeret e tárgyban, nincs politikai és közösségi akarat a nők elleni erőszak visszaszorítására, simán előfordulhat, hogy több tucatnyi szakember előtt az előadó úgy szidalmazza a feminizmust (akármit is ért rajta), hogy közben újra és újra ellentmondásba keveredve saját állításaival, szakmai érveit – nem bírván mással – szinte kivétel nélkül a feminista tudomány megállapításaiból veszi kölcsön. (Istenem, de ismerős! A 70-es évek elején a világgazdaságtan tantárgyat úgy tanultuk, hogy a tankönyvben a retrográd nyugati tudomány képviselőiről szóló haladó keleti dörgedelmeket olvashattuk csak… )

Pár napja érkezett az Emberi Jogi Bizottság legfrissebb jelentése az emberi jogok helyzetéről Magyarországon. Figyeljük csak meg: az ő értelmezésükben a családon belülinek fordított domestic violence a nők elleni erőszak egyik formája. És – a fogalmi problémán túlmenően – a jelek szerint van még vele mit kezdenünk.

11 The Committee recalls its previous concluding observations (CCPR/CO/74/HUN para. 10) and notes with regret the continuing reports of gender-based violence and sexual harassment in the State party. The Committee also regrets the lack of specific legislation proscribing domestic violence and spousal rape. (arts. 3 and 7).
     The State party should adopt a comprehensive approach to prevent and address gender-based violence in all its forms and manifestations. In this regard, the State party should improve its research and data collection methods in order to establish the magnitude of the problem, its causes and consequences on women. The State party should also consider adopting specific legislation that prohibits domestic violence and spousal rape. The State party should ensure that cases of domestic violence and spousal rape are thoroughly investigated and that the perpetrators are prosecuted, and if convicted, punished with appropriate sanctions, and the victims adequately compensated. 
__________________________________________
1. lábjegyzet:
Kedves Kollégák!
Szeretettel várunk benneteket a következő szakmai együttgondolkodó napunkra, melynek témája a családon belüli erőszak!
A családon belüli erőszak témája több nézőpontból megközelíthető, sajnos a szakma nagyon megosztott, hogy mely szemlélettel azonosuljon. Már az is kérdéses, hogy mit értünk e fogalom alatt. Azonosítjuk a nőbántalmazással, vagy kiterjesztjük az egy háztartásban élők közti konfliktusok agresszív megoldásával.
A nap folyamán a családon belüli erőszak rendszerszemléletű megközelítésén belül a gyermekbántalmazással, a klasszikus nők elleni erőszak sajátosságaival, a beavatkozás lehetőségeinek áttekintésével és az aktuális törvényi szabályozással foglalkozunk  A nap konkrét esetek átbeszélésével zárul.
Csatolva küldjük a meghívót, a workshopon való részvétel ingyenes!
Üdvözlettel:
Peer Krisztina


2. lábjegyzet:
Nem, a családok átmeneti otthonait a Gyermekvédelmi törvény alapján működtetik, a hozzáférés alapját a gyermek családban nevelkedéshez fűződő joga képezi, s nem a nő bántalmazástól mentes élethez fűződő joga. Ebből számos súlyos hiányosság fakad. És persze nincs olyan ambuláns, nem bentlakó ellátás sem, pedig a rászorulók nagyobb részének erre lenne szüksége, amely a nők elleni erőszak sértettjeit – a jelenség alapos ismeretében, megfelelően felkészítve –saját jogon (tehát nem a gyermek jogán) el tudná látni.

2010. október 20., szerda

Szégyen

Már nem csak szimbolikusan, hanem konkrétan is: fizikai és szexuális erőszakkal regulázza a Magyar Köztársaság Geréb Ágnes doktort, s vele - nem győzöm hangsúlyozni - minden nőt.


Ertsey Katalin LMP-s képviselő blogjából:


"Azt az orvosnőt, aki szülészként segíti ezeket az édesanyákat és gyermekeket, frakciótársam többször meglátogatta a börtönben, és a következőkről számolt be. Pénteken a beszélőre lekísért doktornőt a beszélő előtt és – mint utólag megtudtuk - utána is teljes testi motozásnak vetettek alá, amely egy nyitott ablaknál való meztelenre vetkőztetéssel és testnyílásaiba való betekintéssel járt.
Még a szavakat is alig lehet szégyen nélkül kimondani itt, a Ház nyilvánossága előtt.
Talán még megrázóbb volt kedd este azokat a képeket látni a tévében, amelyeken lábbilincsben csoszog a doktornő a bírósági tárgyalóterembe. A bíró kérdésére, miszerint valóban szükséges-e mindez, a BV őre közölte, hogy igen, felsőbb utasításra nem veheti le a teljes bilincset. Azóta képviselőtársam látta azt a 10 centi hosszú nyílt sebet a doktornő bokáján, amelyet a bilincs okozott. A doktornő kérését, hogy lazítsák meg, mert fájdalmat okoz, az őrök megtagadták."
Szégyen.

Rajtunk csattant


Geréb Ágnes kezét-lábát bilincsbe verték.  De ez csak a felszín, a látszat. Valójában a magyar nők, a magyar anyák testén csattant az erényöv rozsdás lakatja. Tulajdonosunk, urunk és parancsolónk összevonta a szemöldökét, meglengette szemünk előtt a kulcsot – és zsebre vágta. Kié a nő teste? Ki rendelkezhetik fölötte?
Önnönmaga? Ne szórakozzunk már, hogy ez a Geréb Ágnes fogja, és elmagyarázza neki, hogy milyen folyamatok zajlanak a testében, megtanítja őt uralni ezeket, hogy tájékozott döntést tudjon hozni arról, hogyan lesz jó a szülés neki meg a babának … Hogy jön ahhoz egyáltalán, hogy JÓ legyen neki? Hát nem meg vagyon írva…? Hát kié a nő teste!?
Mert ha tényleg a születendő gyermek egészsége volna a fontos, akkor már rég otthon vagy születésházakban szülnének a magyar anyák, hiszen az biztonságosabb is, kellemesebb is, olcsóbb is. De hát nem az a fontos, hanem az: ki az úr a háznál, ki az úr a női testben?
A női testben kérem – természetesen intézményes képviselői, konkrétan férfiak és nők révén – maga a patriarchális társadalom az úr: ő mondja meg, mikor lehet levegőt venni, mikor kell nyomni, ő mondja meg, hogy hasmánt vagy hanyatt, ő kegyeskedik esetleg megengedni, hogy labdán ülve, apával vagy anélkül…
Dr. Czeizel Endre, aki orvosi megfontolások alapján inkább az otthonszülés híve, azzal magyarázza a hazai orvostársadalom merev ellenállását, hogy az orvosok nincsenek jól megfizetve: nem akarnak engedni a hálapénzükből. Na de hiszen nekem is kevés a fizetésem, mégsem kapok hálapénzt. Hálapénzt nem azért kap az orvos, mert kevés a fizetése, hanem azért, mert nagy a hatalma. Nem hinném, hogy sűrűn előfordulna hónap vége felé, hogy a hálapénzt az orvos azzal utasítja vissza, hogy ebben a hónapban már kiegészítettem a jövedelmemet arra a szintre, amelyet szerintem egy szülész-nőgyógyásznak hoznia kellene, kösz, asszonyom, uram, nyugodtan költsék csak magukra meg a babára…
Mai patriarchális társadalmunk egyik legfontosabb hatalmi pozícióját a szülészorvos tölti be: hálapénz ezért jár neki, nem pedig a nép igazság iránti hő vágyából kifolyólag. Ha úgy volna, a szegények nem adnának… Tiszta szerencse, hogy a „ius primae noctis” már nem jár vele. (Az összes szülész-nőgyógyász között a nők aránya nem éri el a 8 százalékot. Nyilván – ha az orvosok között összességében már több is a nő, mint a férfi – erre a szakterületre speciel alkalmatlanok. Végtére is csak nők. Szolgálni szolgálhatják a patriarchátust, de osztozni… na, arra még várhatnak.)
Tartsd kezedben a női testet: kezedben a hatalom. Geréb Ágnes csuklóján és bokáján csattant, de az összes magyar nő és anya testén, a mi testünkön zárult valójában az a bilincs. Szerencsére máglyát már nem raknak, s ez azért reményt ad, hogy nem kell további 2-300 évet várnunk.
Volt osztálytársnőm épp ma reggel osztotta meg velünk, nagymama-és nagypapakorú pajtásaival legújabb unokája születésének friss történetét. Hát, az a gyerek bizony Londonban született.
október 14-re virradóra megérkezett J. unokánk, londoni idő szerint reggel 4 órakor, ahogy tervezték: otthon, a lakásban. Minden a legnagyobb rendben ment – A-ék nagyon boldogok, és azt mondták, hogy ég-és-föld az otthoni és a kórházi szülés között. Ott teljesen kidolgozott protokollja van az otthon-szülésnek, a világ legtermészetesebb dolgaként kezelik a helyzetet. Előtte 2 hónappal a LEGKÖZELEBBI területileg illetékes kórházban kell jelentkezni, kap egy komoly (terhes)könyvet, amely instrukciókat ad, és amelyben folyamatosan vezetni kell a soron következő vizsgálatokat, stb., és felvesznek egy komoly kockázat-felmérő jegyzőkönyvet. Ha előreláthatólag minden OK, bemutatnak 3 bábát, akikkel telefonszámot cserél a kismama, majd a szülés előtti hónapban postán kiküldenek egy egységcsomagot – és amikor megindul a szülés, telefonálni kell a bábának, aki elindul feléjük, és egyidejűleg értesíti a kórházat is, hogy esemény van.”

2010. október 17., vasárnap

Recenzió

Sofi Oksanen Tsztogatás c. könyvének magyar kiadója, a Scolar arra kéri az olvasót, hogy ha megérintette őt, ha tetszett neki a könyv, segítsen, hogy minél többen rátaláljanak. 
Hát engem megérintett, nekem tetszett. Le se tudtam tenni, elképedve, lélegzetvisszafojtva olvastam. 

A történet Észtországban játszódik: egzotikum. A tejjel, mézzel és tormásuborkával folyó Kánaánt (a semmi és a Molotov-Ribbentrop paktum közötti Észt Köztársaságot) előbb szovjet (terror, pusztulás, eltűnések), majd német (béke, nyugalom, na jó, pár zsidó - ők tudják, miért - menekülése), majd megint szovjet (sosincsvége elnyomás, pusztulás, terror, besúgás, zabrálás, rettegés) megszállás, és örökkétig tartó berendezkedés váltja fel. 

A teheneket meg kell fejni. Muszáj. Akkor is, amikor az ember, harisnya nélkül, jaj, ó, szégyen, végre hazakeveredik a községházáról, ahol - hogy megmondja az igazat (NEM MONDJA MEG!) - vallatói tömegesen megerőszakolják.
Szeretet, szerelem, védelem, árulás, gyermek, testvér... s mindezek végén: NKVD ("Semmi sem Erősebb, a Tolvajok Barátságánál") - a modern posztszovjet maffia jelszava. Ők tudják: az orosz, ukrán, észt stb. nő a legolcsóbb, legjövedelmezőbb befektetés. Kisstílű, útszéli kis csibész - regényünk egyik mellékszereplője - , aki csak tetováló stúdót és nem legalábbis világuralmat tervez belőle összehozni magának.
Pedig az sem lett volna lehetetlen.
Olvassátok el a könyvet. Megismeritek a nemi erőszakot mint történelem formáló erőt, mint stratégiai fegyvert, a nemi erőszakot, mint életünk alapelemét, viselkedésünk  gondolataink generátorát: a lényeget. És soha sehol nem olvasott költői, leheletfinom leírását olvashatjátok a gangrape-nek, a tömeges nemi erőszaknak. Finom, költői, velőtrázó.

A történelem forgandó. A nők elleni erőszak örök.

Szerintetek?

2010. október 12., kedd

Megvan a megoldás!
Otthonszülés? - Piha!


Vegyük kicsit komolyabban ezt az otthonszülés-dolgot. Pontosabban azt a nagyon is méltánylandó aggodalmat, ami mögötte meghúzódik. De ne szaporítsuk a szót hiába, ne rugózzunk tovább ezen a parciális problémán - otthon szülmi vagy intézményben -, hanem ragadjuk meg a kérdést a lényegnél. Nem csak a születés pillanatában kell a tudomány és a technika legjobb vívmányai biztosította előnyöket nyújtani, hanem sokkal előbb: már a fogantatásnál.

Persze a nemi egyesülés nyilvánvalóan jó dolog, a benne résztvevőknek esetleg kényelmes, sőt, kellemes is lehet, de az emberiségre nézve nem is kis mértékben veszélyes. 
Könnyen megeshet - tudjuk -, hogy fogamzáshoz vezet. Mi több, az is előfordulhat -  a történelem során sajnos bőséges tapasztalatot halmoztunk fel e téren -, hogy genetikailag hibás, vagy épp valamiféle, a fogamzás pillanatában bekövetkező baleset miatt sérült utód jön létre.
Ezt a tudomány mai állása mellett nem engedhetjük meg magunknak. Lehet, hogy azelőtt ez nem volt probléma: az emberek ösztöneiknek, primitív hajlamaiknak engedve üzekedtek éjjel-nappal, s akármilyen gyerek is született belőle, mindegy volt: úgyis elhullott az alkalmatlanabbja. Ma, a tudomány és a sajna sokszor túlzásba vitt humanizmus talaján minden életet óvni kell. De nem mindegy, milyent!!! Ma már kezünkben a géntechnológia, tökéletesen felszerelt laboratóriumok százai állnak rendelkezésünkre.

Egyszerűen be kell tiltatni a szexet - otthon, ill. mindenféle ellenőrizetlen magánhelyeken. 

Tudjuk, hogy bizonyos - nem is csekély - százalékban az ilyen alkalmak semmilyen következménnyel nem járnak, s ha mégis, az esetek nagyobb részében normális, egészséges utód fogan (bár, hogy mit tekintünk a géntechnológia mai szintjén normálisnak és egészségesnek... nos, jobb, ha ezt most nem is firtatjuk). De nincs jogunk kockáztatni, hogy törött kromoszómájú, nemhajlott DNS-ű utódokban rákra, cukorbajra, hatalommániára – ne adj’isten: machismóra - hajlamosító gének örökíttessenek át. 

Nincs vita: a nemi egyesülés lehetőségét ki kell vonni az ellenőrizetlen, megfelelő felszereléssel el nem látott háztartások, személyi terek, egyebek köréből, és egyértelműen, kötelező jelleggel a szervezett, egészségügyi ellátás keretei között kell a továbbiakban bonyolítani. Minden megtermékenyített petesejt megfelelő vizsgálaton megy majd keresztül, felkészült és felelősségteljes orvosok, biológusok, tudósok vigyázzák majd fejlődésüket: ki lesznek immár zárva az örökletes betegségek, a gén- és kromoszómahibák, felvirrad végre az egészséges emberiség napja.

Kezünkben az Ember Jövője: vessünk véget a szexnek! 

Nem élünk az őskorban, lejöttünk már, kérem, a fákról. Mostantól csak ellenőrzött körülmények között, laborban lehet egyesülni, in vitro

No sex!!!