Veled is megtörténhet

 Veled is megtörténhet

 Jutka

Egy bokor alatt feküdtem, fölöttem a sűrű lombkorona, átsütött rajta a nap. Azt gondoltam, ez a Mennyország, én már meghaltam…

Aztán észrevettem, hogy mindenem fáj, a kezem, mind a tíz körmöm fekete, a ruhám gyűrött, mocskos, a harisnyám mindkét térdemen kiszakadva, a térdem fekete. Felültem, bevertem a homlokom a bokorba: alig tudtam kimászni valahogy. Megtapogattam a fejem, mocskos volt a hajam, a nyakam és a vállam nagyon fájt.

Nem volt meg a táskám. Kiraboltak. Körülnéztem, egy férfi ült a közelben.

– Nem látta? A táskám…?
– De, itt rohant el valaki, arra, nézzük csak, nincs-e itt valahol.

Alig bírtam felállni, remegtek a lábaim, szédültem, egyik szememre nem láttam. Örültem, milyen jó, hogy ez a férfi felajánlotta a segítségét: támaszkodjak csak rá, majd kísérget, megkeressük azt a fránya táskát. A parkban többen is voltak itt-ott, talán hajléktalanok, talán a reggeli vonatokra vártak. Ő mindhez odament, megkérdezte, nem látták-e a táskámat. Eltelt így egy óra vagy kettő. És nem tisztult az agyam. Volt nála egy százas, azt mondta, ebből vettünk a közelben egy kávét, azt megosztotta velem. Aztán eszembe jutott, hogy benne volt a táskámban a mobiltelefonom, meg az OTP-kártyám, személyi, kulcsok, pénz, minden.

– Nekem be kell mennem a Westelbe letiltani a mobilt, meg az OTP-be, letiltani a kártyát.

És már ültünk is fel a buszra, irány a Petőfi Sándor utcai Westel-központ. Nem láttam a nyitvatartásról tájékoztató feliratot (mást sem nagyon láttam), többször is be akartam nyitni az ajtón, de még nem volt 9 óra. Ki is szóltak, ugyan miért olyan sürgős. Végül kinyitottak. Én voltam az első ügyfél. Kócos, földes hajjal, kék-zöld-fekete foltokkal az arcomon, nyakamon, karomon, szakadt, mocskos, részben kutyaszaros ruhában, remegve, dadogva előadtam, hogy kiraboltak, mindenem eltűnt, le szeretném tiltani a mobilt.

Mondjam meg az azonosítószámomat. Megmondtam. Kaptam hát egy kis nejlonzacskót, WESTEL-felirattal, benne doboz az új sim-kártyámmal. Hogy nincs mobilom, meg hogy esetleg segítségre szorulnék, fel sem merült. Sim-kártyám viszont lett, nehogy elessék a cég a folyamatos előfizetésemtől.
Az OTP-ben szintén nem kérdeztek semmit, letiltották a kártyát és mehettem isten hírével.

Ezután ott álltam egy westeles zacskóval, benne a sim-kártya, egy fillér nélkül, koszosan, szédelegve a belvárosban. Azt mondja az én kísérőm: itt van a karodon ez az arany karperec. Beadjuk a zaciba és lesz pénz, beülhetsz valahová, ihatsz valamit, megtisztálkodhatsz, pihenhetsz. Most jobban megnéztem: alacsony, kopasz, nagyon sötétbőrű cigányember volt, feje két oldalán sötét haj. Felső fogsora félig hiányzott, arca mindkét oldalán sebhelyek. Nem volt az a szép ember, mit ne mondjak. Gusztinak mondta magát. Ravaszdi, a horoszkópját firtató kérdésemre még születési dátumát is elárulta: 65. február 9.

Hát, zaciban se voltam még. Bementünk a központi zálogházba a Kinizsi utcában. Kígyózó sor. Hogy nem volt személyi igazolványom, az őket egy cseppet sem zavarta. Meg se kérdezték a nevemet, bevették a karkötőt, adtak tizenháromezer forintot, ezt szépen elhelyeztem a Westel-feliratú zacskómban és már mentünk is az első kocsmába: lehetett pisilni. Kértem ásványvizet, kicsit megmosakodtam, s ahogy kijöttem a vécéről, láttam, hogy nincs pénz. A zacskót kint hagytam az asztalon. Nem voltam még észnél. Voltak hosszú percek, talán órák is, hogy meg se tudtam szólalni. Nagyon rosszul voltam. Kértem vissza a pénzemet, de nem adta.

– Akkor most elmegyek, hagyjál.
– Nem mész te sehová, te az én asszonkám vagy most már.

Felálltam, visszahúzott. Rosszul voltam, mindenem fájt, erre kimentünk a Nehru partra, levegőzni. Lerogytam valami padra. Sokkos állapotban voltam. Halványan éreztem csak, hogy haza kell menni… megláttam egy idősebb férfit, rövidnadrágban, kocogott. Próbáltam valamit szólni neki:

– Haza… rosszul vagyok…
– Ó, az én asszonkám, hát bolonka, látja, harsogta Guszti, ő az én kis feleségem, majd visszük ám az orvoshoz, meggyógyítani, tudja.

Az a férfi nagyon nézett, ezért Guszti meghívta a kocsmába, s visszamentünk együtt. Én csak ültem, nem mindenre emlékszem, s ha szólni próbáltam, Guszti rákezdett, hogy bolonka, meg hogy az én feleségem, tudják, meg a kis Olivérka mamája, ugye, de most beteg szegénke. Végignéztem magamon, s bizony láttam: igen hihető, amit Guszti mond. Valahogy többször is kint voltunk a parkban, de nem emlékszem, hogy kerültünk oda, s hogyan vissza a kocsmába. Néztem a Dunát és egyszer csak azt gondoltam, ezt nem élem túl, egész biztos, hogy most meg fogok halni. Megrémültem. Futni kezdem, fel a 6-osra. De hát ahogy én futottam: Guszti könnyűszerrel utolért, s ő is felugrott a villamosra. Ettől fogva szorosan markolta a karom.

Így jutottunk át Budára. Telefonálni akarok. Adja vissza a pénzemet. Haza akarok menni. Több embernek odaszóltam, hogy segítsen. Csak makogni bírtam. Ó, szegényke feleségem, kántálta Guszti, ő bezzeg folyékonyan beszélt, bolonka, lássák. És ahogy én kinéztem, tényleg, senki nem segített. Hol sírtam, hol röhögtem. Hihetetlen helyzet volt: néztem magamat és nem bírtam elhinni, hogy a jelenetnek én vagyok a szereplője. Néha megpróbáltam kitépni a karomat a szorításából, hogy elfuthassak.

– Te az enyém vagy, nem mész sehová!
Emberek közé, gondoltam akkor, inkább kocsmába, minthogy elvigyen valahová, ahol senki sincs. Sírtam, üvöltöttem, hogy telefonálni akarok. Na jó, dühösen adott egy százast. Beszédelegtem egy telefonfülkébe, azonnal elnyelte a pénzt.

– Adtam! – üvöltötte erre. – Na látod! Mondom, hogy nem normális! – zengett a Móricz Zsigmond körtér.

Rettegtem, remegtem. Ő megpróbált a kis utcák felé húzni, én meg húztam vissza a főútra. Egyszer csak szembe jött egy férfi. Ismerték egymást. Pár percig cigányul beszéltek egymással, pedig amaz nem volt cigány ember. Együtt bementünk a Rege sörözőbe. Álltunk, Guszti dühösen, hogy nem, nem adom! Az enyém! A másik férfi elküldte őt sörért. Szót fogadott. Amaz gyorsan megkérdezte, hogy valami baj van-e, úgy látja, nem vagyok jól.

– Nagyon rosszul vagyok, félek, haza akarok menni… ki kell mennem a vécére…
– Akkor maradjon bent, és ne jöjjön ki tizenöt percig – súgta utánam.

Mire kijöttem, Guszti sehol. A másik férfi büszkén közölte, hogy azt mondta neki, hogy én már elfutottam, s az rohant utánam, csak úgy porzott az aszfalt.  Este tizenegy felé járt már. Bemutatkozott: Balatoni László. Kamionos, Mosonmagyaróváron él, járja a világot, van itt Pesten egy barátnője, de az most már napok óta nem engedi be a lakásba, egy szállodában vett ki szobát, de nem alszik napok óta, csak a nőt lesi az ablak alatt. Elővette a mobiltelefonját, telefonálhattam.

Felhívtam a lányomat, aki ijedten elmesélte, hogy a barátaim egész nap kerestek, Ági már sokkos állapotban van, a Márti aggódik, mindenki félóránként telefonál, hiszen két randevút is megbeszéltem velük aznapra, s nem mentem el, a mobilom nem válaszolt, otthon nem találtak. Már majdnem értesítették a rendőrséget… Majdnem…

Elindultunk hazafelé. Balatoni felajánlotta, hogy elkísér. Gyalog mentünk hazafelé, egy óráig is eltartott, míg odaértünk. Közben elmondta, hogy hamarosan megy Németbe meg Angolba, visz magával, ugye, megyek vele?

– Már miért mennék?, értetlenkedtem.
– Hát hogy kipihend magad, utazás, minden, én végzek az Erikával, aztán mehetünk is.
Hazaértünk. A lányom is reszketett. Leültünk, teát ittunk, elbeszéltük, mi történt. Vártam, hogy megmentőm elbúcsúzik: megy vissza a szállodájába. De nem ment.

Nézegette a westeles zacskómat, kivette a dobozkát, megnézte a sim-kártyát, kitörte a kartonból, belepróbálta a telefonjába. Nyomogatott, nyomogatott mindenféle gombokat. Aztán kivettük a kártyát, visszarakta a saját dominó-kártyáját.
Én meg már nagyon le akartam feküdni. Ismét hajnali három óra volt már. Végül megágyaztunk neki fönt a vendégszobában, és mi is elmentünk aludni. A lányom nem aludt egész éjszaka, azt mondja, nem volt mozgás.

Reggel a lányom elment iskolai kirándulásra. Én teát főztem, kávét főztem, vártam, hogy Balatoni lejöjjön, nagyon kínosan éreztem magam. Végül lekecmergett, megkínáltam reggelivel, megint elkezdett a mobillal foglalkozni, egyszer csak észrevettem, hogy a dobozban a sim-kártyám helyén a dominó-kártya van.

– Jaj, úgy látszik, véletlenül kicserélted…
– Nem, ó, dehogy, ez az eredeti.
– Nézzük csak, ugye, ez a sötétkék, ez az enyém, meg a száma is ugyanaz, mint a dobozon.
Ott helyben felhívtam a Westelt, megkérdeztem, mi a helyzet a telefonommal, jelentették, hogy át van irányítva. Na, azt most azonnal tessék leállítani. Nem volt jó érzés, hogy életem megmentőjének első dolga volt lenyúlni a bankszámlámat.

Megállás nélkül csöngött a telefon. A barátaim jelezték sorra, hogy jönnek. Balatoni tehát elszánta magát, most ő elmegy. De még jelentkezik.
Szép sorban befutottak a barátaim. Egyikük kicserélte a bejárati ajtón a zárat, én föl-alá futkostam: teát főztem, kávét főztem, hol az egyik kért valamit, hol a másik. Időnként lerogytam egy picit egy székre, aztán megint tea, kávé. Balatoni félóránként telefonált, hogy kinyomozta, hol lakik a Guszti, elment a lakására három arabbal, jól megverték, ott volt a táskám a szoba közepén, a mobilom is megvan, igen, Alcatel-típusú, ezüst előlappal, ha kérdezem, ő tudja, milyen, el is hozta az egészet, már jön is. Ismét telefonált, hogy jött közben a rendőrjárőr, valami másik kerületből, elvették tőle a táskámat, mert az nem az övé, de jönnek, csak kitöltik a papírokat, és fél órán belül itt lesznek, ne aggódjak, ő is jön. Aztán tényleg be is állított. A kertbe vezettem, ahol meglepve látta, hogy mennyien vannak ott. Mind az én barátaim. Zavarba jött, de aztán elkezdett beszélni, én közben persze főztem a teákat, meg a kávékat, nem mindent hallottam, hogy hogy megverték a három arabbal a Gusztit, lógatták fejjel lefelé, komolyan, és hogy a rendőrség azt mondta neki, hogy önbíráskodásért még felelnie kell, de majd én tanúskodom, hogy megmentette az életemet. És hogy mindjárt itt lesz a rendőrség, most beszélt velük, húsz perc az egész.

Így eltelt vagy másfél óra. Valaki megkérdezte tőle, hogy milyen rendőrség, meg milyen járőr, meg mikor, ő csak hadart tovább, hogy húsz perc, de legfeljebb harminc, ezeknek rengeteg dolguk van, de hamar jönnek már. Aztán valahogy elment. A barátaim is elkezdtek szedelőzködni, lassan elpárologtak mind. Úgy fél öt lehetett, szombat délután, amikor valamelyikük visszatelefonált, hogy nem kellene-e megkérdezni a rendőrségtől, hogy valóban bevitték-e a táskámat. Hát, felhívtam a rendőrséget, de az automata azt mondta, hogy ezen a számon előfizető nem kapcsolható. Tudakozó, megadják a számot, felírom. Szerencsére.
A telefonügyeletesnek megpróbáltam elmakogni, hogy előző nap reggel leütöttek és elrabolták mindenemet. És hogy aki hazahozott, azt mondta, a rendőrség a Rege sörözőből vagy honnan bevitte a táskámat. És szeretnék feljelentést tenni.

– Mi? Hogy leütötték? Megverték? Nincs itt semmiféle táska. Miért nem tett tegnap feljelentést?
– Nagyon rossz állapotban voltam, most is…
– Akkor ide látlelet nélkül be se jöjjön. De vigyen magával háromezer-ötszáz forintot, mert anélkül szóba se állnak magával .
– De hát hol? Hogyan lehet pünkösd előtti szombaton látleletet kapni? És hát minden pénzemet elrabolták…
– Baleseti Intézet, Fiumei út. Ott vesznek föl látleletet. Látlelet nélkül ide ne jöjjön nekem!

A lányom még nem érkezett meg az iskolai kirándulásról. A kulcsaim és az igazolványaim az elrabolt táskámban. Hogy hagyjam ott üresen a házat? Vártam a lányomat, aki fél kilenc körül meg is érkezett. Elkezdtünk számolgatni. Először is neki volt háromezer-ötszáz forintja. Ez jó. Ugyanakkor, ha most elindulok a város másik végébe, ott kivárom a soromat és végigcsinálom a vizsgálatokat, egész biztos, hogy visszafelé nem érem el a menetrend szerinti buszt, megint az éjszakai busszal kell hazajönnöm. Azon utaztam, amikor leütöttek.

Vasárnap reggel kerekedtem hát fel, és elmentem a Fiumei útra. Pünkösd vasárnap, kilenc óra. Portás.
– Nincs itt kérem semmiféle látlelet. Kedden lesz legközelebb munkanap, majd akkor jöjjön.
– De nekem a rendőrségen azt mondták, hogy meg kell vizsgáltatnom magamat.
– Jó, akkor fáradjon a betegirányítóhoz.
– Látleletet szeretnék felvetetni.
– Szó sem lehet látleletről. Majd kedden. Ünnepnap van, kérem. Nincs is pénztár ilyenkor.
– De nekem a rendőrségen azt mondták, hogy mindenképp csináltassak látleletet, és azonnal.
– Jól van, üljön akkor le a váróban. De csak kedden tudjuk majd kiadni magának a látleletet, amikor lesz pénztár, és ne felejtsen el kétezer forintot magával hozni.

Félórányi várakozás után kijött egy orvos, behívott, elmakogtam, hogy mi történt, elküldött koponyaröntgenre, egy másik orvos elmagyarázta, hogy a rendőrség direkt azért csinálta ezt az egészet, hogy ne nekik kelljen kifizetniük a látleletért fizetendő díjat, meg hogy a hosszas tortúra miatt, amit a kórházi várakozás meg küldözgetés jelent, a panaszosnak elmenjen a kedve a feljelentéstől. De én ne aggódjak, mert ő ad most nekem egy ambuláns lapot, azt megmutathatom a rendőrségen, s azon minden rajta lesz, amit a látlelet tartalmaz. Már dél felé jártunk, amikor kijöttem a kórházból. Kezemben az ambuláns lappal, amelyen csupa latin szöveg meg rövidítés volt, valamint magyarul annyi, hogy panasz esetén jelentkezzek, elindultam a rendőrségre feljelentést tenni.

Vasárnap dél, megállok a kerületi rendőrkapitányság előtt, zárva. Hatalmas sitthalom. „Kérjük, ne parkoljanak az ajtó előtt, tartsák be a KRESZ rendelkezéseit!” Efféle tábla, nagy, színes felirat. Szemlátomást egy lélek sincs, az épületet átépítik. Pünkösd vasárnapi csend, az utcán egyetlenegy járókelő siet.

– Bocsánat, nem tudja, hol, a rendőrség?.
– Hát, itt van, nem? – mutat az épületre, aztán ő is észreveszi, hogy üres, vállat von, tovább megy.

Keresek egy telefonfülkét. Még szerencse, hogy előző nap felírtam. És van egy százasom. Tegnapelőtt például nem volt. Felhívom a kapitányságot, megmondják az új címet. Még vagy egy kilométer gyalog.
Az információs fülkéből kiszól egy nő:

– Maga meg miért jött?!
– Feljelentést szeretnék…
– Milyen ügyben? – körülöttem álldogál még három férfi. Elkezdem mondani, hogy hát, kiraboltak…
– Hogy történt? – Pattog tovább a rendőrnő.
– Nem tudom, csütörtök este a Ráckertből… – egyszerre csak begurulok: – Feljelentést szeretnék tenni! Itt, négy ember előtt, a kapuban kell?
– Na jó, fáradjon a várakozóba.

Úgy háromnegyed óra múlva behívnak.
Elmondom, hogy csütörtökön irodalmi est volt a Műcsarnokban, s onnan, sok-sok barát és érdeklődő, együtt mentünk a Ráckertbe. Ott igen jó hangulatban voltunk, beszélgettünk, s én az éjszaka folyamán megittam három pohár sört. Hajnali három körül elbúcsúztunk, mindenki elment haza, engem a barátnőm még elkísért az éjszakai 49-es buszhoz, integettem neki az ablakból a peronon állva, s többre nem emlékszem, csak arra, hogy kora reggel a bokor alatt ébredtem összeverve, fájt a fejem, az állam, a szám, fájt a nyakam, a hátam, a vállam, tele voltam mindenütt horzsolással és a fél szememre nem láttam. Táskám sehol, benne az igazolványaim, a kulcsaim, éves bérletem, OTP-kártyám, mobil-telefonom.

– Mi az, hogy csak most jön? Eddig miért nem volt olyan fontos, hogy feljelentést tegyen?
– Szerintem magával beszéltem tegnap telefonon, maga mondta nekem azt, hogy előbb menjek látleletet csináltatni, anélkül ne is jöjjek.

Na, jó, erre elkezdte írni a jegyzőkönyvet. Megkérdezte az adataimat. Mondtam a nevem, születési dátum, lakcím.
– Ilyen utca nincs is a kerületben –  mondta.
– Dehogy nincs…
A falon egy kerület-térkép, odabotorkálok, alig látok, tényleg nem találom a mi utcánkat… jézusom, megőrültem… aztán mégis meglett.

Két és fél órán át tartott, míg leírta az egészet. Elmondtam neki Gusztit, elmondtam Balatonit, az egész rémálmot a városon át. Park, kocsma, Westel, OTP, Zálogház, kocsma, pénz, park, kocsma, menekülési kísérlet, megint kocsma.

– És mondja, miért bízott meg maga abban a cigány emberben?
– Miért ne bíztam volna? Segített, egyedül menni se bírtam volna, csak ő volt ott. Csak órák múlva fogtam fel nagy lassan, hogy mi is történik. Akkor pedig már fogta a karom és nem eresztett. Egyébként mindkét férfinak tudom a születési dátumát, Balatoninak a mobilszámát is megjegyeztem.

A kihallgatótiszt beütötte a számítógépbe a két születési dátumot és a nevet, s kijött mindkét férfi minden adata. Nyilvántartott bűnözők.
– Hogyhogy megjegyezte ezeket a számokat, amikor pedig semmire sem emlékszik?! Hm?
– Jó a számmemóriám.
– És hogy szedte ki belőlük ezeket az adatokat?
– Beszélgettünk. Valahogy telt az idő. És amit mondtak, igyekeztem megjegyezni.
– Mondja, nem volt maga pszichiátriai intézetben soha? Mi a maga foglalkozása?
– Köztisztviselő vagyok, két diplomám van és két nyelvvizsgám – és megneveztem a munkahelyemet.

Elolvastatta és aláíratta velem a jegyzőkönyvet. Az szerepelt benne, hogy feljelentést teszek ismeretlen tettes ellen lopás miatt, a kár értéke 30 ezer forint. Hogy a barátnőmmel iddogáltam este a Ráckertben, aztán eszméletlen állapotból ébredtem egy parkban, és hogy egy Gusztáv nevű ilyen és ilyen külsejű egyén kísérgetett egész nap, nem engedett el, és hogy este egy Balatoni László nevű ilyen és ilyen külsejű férfi kísért haza, bejött a lakásba és ott aludt, bár én azt szerettem volna, ha elmegy.  És hogy voltak rajtam különféle sérülések, amelyeket orvossal megvizsgáltattam.

Halálosan fáradt voltam. Fájt a fejem, homályosan láttam. Már megint egész nap nem ettem. Kiküldött. Közölte, hogy szól a járőrkocsinak, az majd kivisz a helyszínre azonosítani a személyeket. Két nappal később. Jó ötlet. Vártam. A várószobában falitábla, rajta részletes információ arról, hol, miféle biztonsági zárakat, rácsokat, vasajtókat lehet venni. Felírtam a címet. A várószobából haza tudtam telefonálni, megtudtam, hogy hamarosan jön haza a férjem és a fiam a pünkösdi három napos kirándulásból.
Értem jöttek, kikísértek az udvarra, beültünk a járőrkocsiba. Három rendőr, köztük egy nő jött velem. Irány a Rege söröző. Persze egy lélek sem, csak a csaposnő. Ő volt-e itt? Mit tudom én. A csaposnő sem emlékszik semmire. Még csak az kéne, naná.

S akkor a rendőrnő félrevont, a bejárati ajtóhoz. Most akkor mondjam el, hogy hogy volt.

– Kérem, két és fél órán keresztül tettem vallomást a főhadnagy úrnak. Most hogy gondolja, hogy elölről elkezdem az egészet mondani? Itt, állva, a kocsmaajtóban? Nem kellene inkább felhívni a Balatonit a telefonon, ha már megjegyeztem és be is írattam a jegyzőkönyvbe a számát?
– Itt én vagyok a kihallgatótiszt! És én is nő vagyok, és tudom, hogy ha egyszer valahová én bemegyek, onnan ki is jövök. Olyan nincs, hogy nem tudok valahonnan elmenni, ha el akarok menni. Érti? És mi az, hogy maga éjszaka sörözni jár? Gyakran részeg? Mondja, miért nem ment haza? Hogyhogy egész nap ezzel a Gusztival kóborolt?
– Értse meg, nem eresztett, meg aztán nem is tudtam volna hazamenni, hiszen a kulcsaim a táskámban voltak és nem volt otthon senki.
– És hol volt a családja?
– A férjem és a fiam elmentek három napra kirándulni. A lányom iskolában, illetve iskolai kiránduláson volt. Aznap éppen nem volt otthon senki. De hiába is próbáltam volna, nem tudtam telefonálni egész nap, hiszen nem volt pénzem, és senki sem segített.
– Biztos, hogy soha nem állt pszichiátriai kezelés alatt? Hogyhogy nem tett azonnal feljelentést?

Félrehívott az egyik rendőr:

– Szóval azt állítja, hogy volt magának mobiltelefonja. Mondja, nem állt maga pszichiátriai kezelés alatt? Mi a maga mobilszáma?
Megmondtam.
– Ilyen szám nincs is.
Előhúztam az előfizetői szerződésemet, benne a szám.
– Na jó, akkor van. Tudja, mit gondolok én erről az egészről? Hogy maga a hibás. Mit keresett maga éjjel azon a buszon?
– Ne haragudjon, ne beszéljen velem így. Én itt a sértett vagyok, engem kiraboltak, összevertek. Nem kellene mégis felhívni a Balatonit?
– OK. Akkor most hazamegyünk és elbeszélgetünk a férjével.

Megérkeztünk. Kiugrottak a kocsiból, csöngettem. Kijött a férjem és kinyitotta a kaput. Berontottak. Az egyik rendőr azonnal lekapcsolt engem és fölvitette magát, megmutatni a vendégszobát, ahová a Balatonit elszállásoltuk. A másik kettő a férjemet és a lányomat faggatta arról, hogy nem álltam-e pszichiátriai kezelés alatt, hogy gyakran vagyok-e részeg és hogy máskor is szoktam-e férfiakat felhozni a lakásba.
A két rendőr lógó orral jött ki a férjemtől. Megdőlt a hipotézis: úgy látszik, mégsem valami egyszerű prosti vagyok, aki bosszúból feljelentette az egyik kuncsaftját. Végre felhívták a Balatonit. Felvette a telefont. A rendőr üvöltve közölte vele, hogy vagy önként jelentkezik kedden, vagy országos körözést indít ellene.
Elmentek.

Egész éjjel, és még reggel is többször csöngött a telefon. Mindig a férjem vette föl. Balatoni volt az, kétségbeesve magyarázta, hogy ő megmentette az életemet, hiszen a Guszti el akart adni a Regében, már négyen alkudtak rám, és csak neki köszönhetem, hogy egyáltalán élek. Miért kell akkor neki a rendőrségre mennie?
Egyszer a rendőrnő is visszatelefonált, ismét megkérdezte a férjemtől, hogy gyakran szoktam-e inni.

Kedden elloholtam a biztonsági zárashoz. Méregdrága vasajtót rendeltem a kerti bejárathoz. Hiszen a táskám, a címmel, kulccsal együtt még mindig nincs meg. Balatoni pedig felmérte, milyen könnyű hátulról bejönni a házba. Csak két hét múlva lesz kész.

Szerdán kora délután vissza a rendőrségre: kialudtam magam, átgondoltam a dolgot, elolvastam ismét a jegyzőkönyvet. Szeretném kiegészíteni a feljelentésemet: nem lopás, hanem rablás történt, nem 30 ezer, hanem közel 90 ezer forint kár ért, valamint elkövették ellenem a személyi szabadság megsértése bűncselekményt is, hiszen egy napon át nem tudtam se hazamenni, se telefonálni, pénzemet elvették, rettenetesen megfélemlítettek és megaláztak.
A kapus rendőrkisasszony telefonon megérdeklődte főnökeitől, hogy beadhatok-e írásos feljelentés-kiegészítést. Persze, írjam csak le. Irány a várószoba, ölemben mappa, mehet a feljelentés-kiegészítés. Hivatkozási szám, ügyszám, pontokba szedve, világosan, érvelve, hogy miért nem lopás, hanem rablás, hogy erőszakos támadás ért, és készíttettem látleletet is, amit mellékelek, hogy miért nem annyi, hanem ennyi, és mennyiben személyi szabadság megsértése. Valamint, hogy tiltakozom a jegyzőkönyv azon értelmezése ellen, miszerint én csak úgy a kocsmából felvittem volna egy vadidegen férfit a lakásomra. Szó sincs róla, ez az ember hazakísért éjszaka, azok után, hogy egy napig nem tudtam megszabadulni, s hogy igen rossz fizikai és pszichikai állapotban, rettegve, pénz nélkül, egyedül meg se kísérelhettem volna az utat hazafelé. Honnan tudhattam volna, hogy ez az ember is bűnöző, és hogy az egész helyzetet csak arra akarja felhasználni, hogy körülnézzen: mit lehet még ellopni.
A kész szöveget nem vették át. Várni kell, mondták, mindjárt jön az ügyeletes tiszt. Három órát vártam. Közben valóban letelt a munkaidő, a rendőrök szépen hazamentek. Kicsit próbálkoztam az ablaknál, vennék már el a feljelentés-kiegészítésemet, adjanak egy másolatot, meg egy átvételi elismervényt, hadd menjek már haza. Még mindig nem vagyok jól. Azt nem lehet. Majd az ügyeletes tiszt elolvassa és megírja a jegyzőkönyvet. Hat órakor végre kijött a tiszt, betessékelt. Fáradt volt, kedvetlen. De meglátta a papírt, hogy le van minden szépen írva, ügyszám, dátum, aláírás. Egész felvillanyozódott. Hát ez remek, nem kell dolgozni. Már fénymásolja is, az ambuláns lapot is. Közben elolvasta a teljes szöveget, jegyzőkönyvvel együtt.
– A teremtésit. Hát itt az a mobilszám, a Balatonié. Nézzük csak. – Tárcsázott. – Balatoni urat keresem. Megtaláltam volna? Jó napot, szeretnék magával valamiről beszélni, majd elmondom, egy közös ismerősről volna szó. – És letette. – Hát hiszen ez a telefon él. Miért nem keressük akkor őt? Jól van, asszonyom, holnap megsürgetem a dolgot. Hiszen itt lehet mit nyomozni.
Szerda este volt. Három egész napja tudták, mi a nevük, milyen telefonszámon kell keresni őket.

Otthon elővettem a kórházi papírt. Latin szavak, rövidítések. Szótár, telefonálgatás. Bevérzések, fejsérülés, agyrázkódás. Hm. Ezt azért senki nem mondta nekem. Talán nem kellett volna immár öt napon keresztül várakozni, stresszelni, ide rohanni, oda rohanni. Mégiscsak agyrázkódás.

Fél évvel később írásban értesítettek, hogy a tettes ismeretlen, lezárták a nyomozást.

2003.