A nő mint vagyontárgy
Lilla
Nézze, én nem csak belesétáltam egy nevetséges csapdába, de megpróbáltam belőle többször is kimászni. Csak gondosan visszanyomtak.
’95 karácsonya előtt kezdődött el valamivel…
I. Ismerkedés
Akkortájt voltam válófélben a férjemtől, aki rendszeresen följárt a kislányt látogatni, s egy ilyen alkalommal hozta el horgász-barátként bemutatott ismerősét, hogy mint pénzügyes próbáljak meg segíteni neki hitelszerzésben. A volt férjem a vízpartról ismerte őt, egyik horgász, másik horgász, állunk a parton. Én akkor a „Központi Pénzügyek RT”(*)-ben dolgoztam a Humánpolitikai Főosztályon főcsoportfőnökként.
Hogy ő építési vállalkozó. Úgy vezettette elő magát, mint jólszituált üzletember, minden módon igyekezett ezt a benyomást erősíteni is. Ilyen kijelentéseket tett például: „beállok a garázsomba”, meg hasonló szövegek; hozta az úriembert, hogy úgy mondjam.
Aztán később a dolog azzal komplikálódott, hogy válás előtt eltűnt a férjem. Mint utóbb kiderült, kórházban volt; elgázolta egy gépkocsi, agyműtéten esett át, amit a közben, ugye, hitelért kuncsorgó barátja rettenetesen lesújtva vett tudomásul, és igyekezett őt velem együtt látogatni. Ütötte a tüzes vasat: igyekezett a bizalmamba minden úton-módon beférkőzni menet közben – mint ahogy erre utólag rá kellett jönnöm. A volt férjem közben felépült, mintegy másfél hónapi kezelés után, ezalatt én nagy rendszerességgel látogattam őt, és a barátja nagy rendszerességgel hogy-hogy nem, ezekben az időpontokban szintén megjelent… ekkoriban volt a névnapom, virágcsokorral kedveskedett… szóval udvarolt. A maga módján. Meglehetősen vehemens, és meglehetősen gáláns volt.
Amikor ez az ember még csak megjelent nálunk, tehát úgy kilencvenhat tavaszán, amikor még csak arról volt szó, hogy egy jólszituált úriember és majd a segítségemre lesz, akkor még édesanyámmal is nagyon kedvesen viselkedett: látogatáskor virágcsokrot vitt… anyámnak is igyekezett megnyerni a bizalmát.
Én Őrmezőn laktam, lakótelepi ötvenegy négyzetméteres másfélszobás lakásban, ez a saját lakásom volt, ott laktunk azelőtt a férjemmel, meg a kislányunkkal együtt. Nem voltam rosszul eleresztve, mert a „Központi Pénzügyek RT”-ben főcsoportvezetőként akkortájt igen jól kerestem. Mindenesetre jobban, mint most. Szumma-szummárum, mire a válásig eljutottam májusban, addigra már jó viszonyban voltam ezzel az úriemberrel, és válás után, az ő javaslatára, elkezdtem vidéki házat keresni, hogy ő, mint építési vállalkozó, majd rendbe hozza. Meg is lett volna rá minden módom, mert értékesítve az őrmezői lakásomat, még a cég is adott hozzá másfélmillió forint hitelt, ebből az összegből akkoriban, kilencvenhatban már elég szépen lehetett Budapest környékén kisebb családi házakat találni. Amit végül Kastélymajorban előtaláltunk, az szép, nagy méretű ház volt, hatalmas kerttel, gyümölcsfák, minden, szóval, tekintve a gyerekemet, én ennek kifejezetten örültem. Évike akkor volt öt éves, na, mondom, hát gyümölcsös lesz, minden lesz, egy kislánynak ez maga a Paradicsom.
II. Ház
Őrmezőt eladtam, az úriember rögtön odaköltözött Kastélymajorba azzal, hogy ha ő ott lakik, és egész nap tudja csinálni, jobban lehet nap közben haladni a munkálatokkal, míg én oda vagyok dolgozni. És mivel a ház nem került annyiba, amennyit összességében a lakásomért, meg hitelként a cégtől kaptam, azt a pénzt átadtam neki, hogy tessék, vedd meg az anyagokat és gyerünk, hogy minél előbb kész legyen a dolog. Évike akkor volt ötéves, úgy terveztem, hogy hatéves korától már Kastélymajorban kezdheti az iskolát. Ezalatt a kislány a nagymamánál lakott, hogy ne legyen útban a felfordulásban. Hol az egyik szobába volt bezsúfolva minden bútor, hol a másikba, és ő hozzáfogott.
A pénz viszont, a rábízott összeg, elég rendesen fogyott közben. Többször kért előlegeket – és kezdett eldurvulni.
Mit értek ezen… akkor a volt férjemnek bizonyos pénzei még az én OTP-számlámra érkeztek, ezeket én fölvettem, és persze átadtam a férjemnek. Mikor ez kiderült, egészen egyszerűen nekem esett és összevert: ezt a pénzt mi sokkal jobban el tudtuk volna költeni, milyen alapon adom én annak a link, részeges alaknak, az úgyis csak el fogja inni. Nagyon gorombán bánt velem. Akkor még tartott a szerelem, hogy úgy mondjam… azt gondoltam magamban, biztos csak nagyon fáradt a napközbeni felújítási-építkezési munkáktól, próbáltam magamban szépítgetni ezeket az eseményeket, de egyre durvább lett sajnos.
Aztán megpróbálta kiharcolni azt is, hogy a ház egy részét írassam át az ő nevére. Ekkor már láttam, hogy kutyaszorítóban vagyok. Mindössze néhány hónap leforgása alatt történt mindez: április, május, május 6-án költöztünk ki, júniusra már – tényleg rövid idő leforgása alatt – odáig fajult, hogy tulajdonaként kezdett el kezelni engem is, a dolgaimat is.
Kétségbeesésemben elkövettem azt a hibát, hogy megpróbáltam véget vetni az életemnek. Volt egy öngyilkossági kísérletem. Gyógyszer. Hát, a nőknek ez a legegyszerűbb. Ez 96. júliusában történt. Szóval megpróbáltam, méghozzá az édesanyám házában, de otthon feltűnt, hogy reggel nem megyek munkába. Orvos, miegyéb, gyorsan kimosták a bélésemet. Persze hagytam búcsúlevelet, hogy ilyen problémáim vannak, és kérem, hogy mindenféle követelését tekintsék semmisnek, mert az az ember csaló.
Bevittek a Korányiba. Ő bejött értem, kijelentette, hogy ő az élettársam, és saját felelősségére, úgy, ahogy voltam, félkómában, elvitt. Mindjárt az öngyilkosság után másnap. Hogy miért adott ki a Korányi, azt nem tudom, de olyan félkótyagosan, ahogy voltam, gyomormosás után, elvitt, és elkezdett hurcibálni összevissza az országban, hogy ne akadjanak a nyomunkra. Szóval tényleg itt mindenki – orvosok, rendőrök, aki csak arra járt – csak megpróbálta magáról elhárítani a felelősséget, hogy minél kevesebb problémája legyen, ne kelljen ezzel foglalkozni, van őneki más baja is… hogy ez most adott esetben halmozottan épp rajtam csapódott le, az az én egyéni szocproblémám.
Egy hétig rohangált velem összevissza az országban, Szilvásváradon voltunk például, parkolókban éjszakáztunk, a kocsiban, mert, úgymond, nekem szükségem van pihenésre, és ő majd elvisz engem vidékre jó levegőre. Aztán, amikor már kitisztult az agyam, egyszerűen nem engedett el, hurcolt magával tovább. Amikor egy hét alatt fizikálisan is végképp lepusztultam már, kénytelen volt beadni kórházba, mert rosszul lettem. Ez a Tétényi úti kórház volt. Bekerültem az idegosztályra, antidepresszánsokkal kezeltek. Persze, kiderült, hogy mi történik, megbeszéltük, egy olyan fiatal, pályakezdő kis pszichológusnő volt ott, aki tudomásul vette a dolgokat, bőszen bólogatott, és kész. Ezzel, gondolom, a maga részéről ő a dolgot elintézte.
Akkor aztán Tóvizy megjelent a kórházban, esküdözött égre-földre, hogy soha többet. És ő most már tényleg be fogja fejezni azt a házat és megcsinálja nekem. Igen. Ígért fűt-fát, vitt a házba három embert is, hogy elkezdik kifestegetni. Tényleg történt is akkor valami.
Tele voltam antidepresszánssal, de visszamentem dolgozni. El kell ismernem, bennem munkált még a korábbi, tehát a 96 tavaszán kialakult érzelem, hiszen még egy fél év sem telt el azóta, ő pedig tényleg nagyon gálánsan és udvariasan, megnyerően, a szó legpozitívabb értelmében megnyerően viselkedett. Próbáltam őt mentegetni magam előtt, mint korábban, amikor az első időkben nekem esett, hogy hát biztos fáradt a munkától; ő is erre hivatkozott, hogy ne haragudjak, mert hiszen tényleg kimerült volt és ideges és feszült, és tényleg nem fog többé előfordulni… ígért fűt-fát, vadvirágot. Ekkor még az zajlik, hogy jó, akkor most ő meg fog változni, befejezi a házat…, hogy soha többé olyat velem nem csinál, rendes ember lesz, ne haragudjak, szóval: a csillagos eget.
Na, és itt követtem el az egyik nagy hibát. Valószínűleg az antidepresszánsok hatására. Mert elhittem neki ezt a hülyeséget. Alá semmit nem írtam neki azért. És mivel ehhez hasonló szituációban még nem voltam, ilyesmivel még nem találkoztam, nem ismertem föl: naiv voltam, mint egy tizenhat éves szűzlány, na.
Szép csendesen ment tehát az élet, nem voltak felhajtások, folytak a munkák. Én édesanyámnál laktam, de hétvégeken meglátogattam a házat, meggyőződni arról, hogy egyáltalán halad-e a munka, végülis az én házamról volt szó, ott voltak a holmijaim, meg akartam nézni, megvan-e még a cuccom, nem vitték-e el a munkások. És menet közben megint egy kicsit meglangyult közöttünk a helyzet, megbékéltünk.
III. Terhesség
És én terhes lettem. Sajnos. Próbáltam ugyan elvetetni, de mikor rájött, hogy időpontot kértem a bizottságtól – megtalálta a papírokat a táskámban, megint bezárt. A saját házamba Kastélymajorban. Elintézte, hogy engem, mint veszélyeztetett terhest, táppénzbe vegyenek, ne kelljen, ne is lehessen bejárnom dolgozni. Pénzt adott először az orvosomnak, a Baross utcai Női Klinikán, ahová jártam, ott azt hiszem, harmincezer forintot fizetett. Az abortusszal kapcsolatos papírból tudta meg, hogy melyik orvosról van szó. Fölhívta telefonon, beszélt vele és utána fizette neki a pénzt. Mentségére legyen mondva a szülész orvosnak: én az első gyereket is végig fekve hordtam ki, mert előtte már volt több elvesztett terhességem. Nyilván úgy ítélte meg, hogy ha én rosszul érzem magam, akkor ki kell írni. Ezután a kastélymajori orvos, veszélyeztetett terhesség címén táppénzes állományba vett. Ő látott egy orvosi javaslatot a Női Klinikáról, ami, ugye, egy vidéki körzeti orvosnak nagy dolog. Tehát én a két orvost nem tudom száz százalékig hibásnak kikiáltani ebben a dologban. Ugyanakkor tény, hogy egyikük sem látott engem, s nem is beszéltek velem.
Szóval a jóember elintézte, hogy táppénzes állományba kerüljek és ezzel bezárt a saját házamba. Ő maga vallotta be, hogy harmincezer forintot fizetett, úgyhogy el kell hinni nekem. A gyerek azért kellett neki, hogy ne tudjam őt elküldeni. Ez volt rajtam a bilincs.
Én mindig babonának hittem azt, hogy terhesség idején ne csinálj ezt, ne csinálj azt, mert meg fog látszani a gyereken. Csak nevettem rajta: ilyen nincs. De annak nyomán – én legalábbis ennek tudom be –, hogy engem ő négyhónapos terhesen ágyékon rugdosott, a kisfiúnak mind a mai napig baloldalon az ágyékán a nemi szerve mellett tenyérnyi sötétbarna folt van. Nem hittem el, azt hittem, hogy babona, de tényleg így van.
Kezdett a helyzetem megint tarthatatlanná válni. Meg hát nem láttam a lányomat már megint hetek-hónapok óta, ott éltem bezárva Kastélymajorban. A telefont annak idején áttetettem Őrmezőről Kastélymajorba, de miután ő a nyár folyamán használta, míg én édesanyámnál voltam, és nem fizette be, kikapcsolták. Kész, egyszerű. Telefon tehát nem volt. A kerítést végig bepalánkozta, volt egy sima Heidekker-hálós kerítés, azt falécekkel és hullám-eternittel bepalánkozta, hogy az utcáról ne lehessen belátni. Az ablakhoz nem mehettem közel, a redőnyök folyamatosan le voltak eresztve. Igazi fogság volt. Egyértelműen meg is volt mondva. Azért zárt be, mint mondta, mert nem akarta megengedni, hogy elvetessem a gyereket. Rám vigyázni kellett, én nem voltam megbízható, még képes lettem volna csinálni valamit magammal, hogy ne születhessen meg az a gyerek.
IV. Szülés
Ez így ment egészen októberig, amikor végülis csak sikerült meglépnem a szomszéd segítségével. Visszakerültem az édesanyámhoz, tudtam a saját lányommal foglalkozni, és vissza tudtam menni dolgozni. Rendszeresen jártam dolgozni a „Központi Pénzügyek RT”-be, ő rendszeresen odajárt négy órára és háborgatott. Mindenféléket kitaláltak a főnökeim: előbb, vagy később mehettem haza, volt, amikor a főnököm elvitt a Budagyöngyéig és ott rakott át a buszra, voltak mindenféle trükkök; Tóvizy azért igyekezett kilesni engem, amennyire csak tudott, részben ígérgetett, részben háborgatott. Volt, hogy elkapott, 12 hetes terhes voltam, a látlelet szerint, s a közeli Sport presszó különtermében – szép szerelmes pár – összevert, a sálammal fojtogatott. Ezután vittek a kollégáim a Péterfybe látleletet vetetni.
Április végén be kellett feküdnöm a Női Klinikára, mert egyrészt mindenféle problémáim voltak, másrészt lehetett tudni, mivel az első gyereket császárral szültem, hogy a másodikat is csak császárral szülhetem meg. Befeküdtem. Megjelent. Érdeklődött a munkahelyemen telefonon, mondták, hogy betegállományban vagyok. Tudta, hogy én odajárok a Klinikára orvoshoz, hiszen már előzőleg kapcsolatba került azzal az orvossal, ugye, anyagilag; nekem ez az orvosom volt össz-vissz… én akkor még nem tudtam, hogy ő azzal az orvossal intézte el megelőzőleg a veszélyeztetett terhességről szóló igazolást. Sokkal később tudtam meg, hogy a saját nőgyógyászomat fizette le.
Én tehát huszonharmadikától bent voltam a kórházban és huszonkilencedikén történt a szülés. Ő már tudta, hogy huszonkilencedikén fogok szülni. Mert az orvos ezt megmondta előre. Eredetileg május tizenkettedikére voltam kiírva a gyerekkel, de mivel a doki Rómába készült egy orvoskongresszusra, kijelentette, hogy akkor huszonkilencedikén meg fogjuk szülni a gyereket és kész. Az biztos volt, hogy császárral fogok szülni, csak nem akarta kockáztatni, hogy másnál szüljek.
A kedves kispapa bejelentette, hogy apás szülést akar. Meg is mondta, miért: nehogy lemondhassak a gyerekről. Hogy van-e apás szülés császár esetén, fogalmam sincs. Mindenesetre, miután ott volt cirka negyven ember: a medikusok, meg a személyzet, én ott cirkuszt nem nagyon mertem csinálni.
Nekem tizennégy dioptriás kontaktlencsém van, nagy a glaukóma-veszély, emiatt kellett császárral szülni. Ezért kellett nekem az első gyerekkel végig veszélyeztetett terhesnek lennem, és ezért nem volt az orvos számára probléma, hogy engem a második gyerekkel is veszélyeztetett terhesnek nyilvánítson.
Megszületett a gyerek, a kedves apuka közölte, hogy az ő nevére kéri anyakönyvezni. Nyilván ezért is fizetett valakinek. Ott helyben elintézte. Sok pénz forgott kockán. Ahogy ő maga mondta a későbbiekben, az aranytojást tojó tyúkot nem lehet csak úgy kiengedni. Próbáltam tiltakozni, de mivel a szülés pillanatában nem voltam abban az állapotban, utólag pedig már hiába is tiltakoztam volna, amikor üdvözült mosollyal kivittek a műtőből, s közölték, hogy a kedves apuka nevére van írva. Hoppá.
V. Családi élet
Mikor anyámnak ezt a telefonban elmondtam, azt mondta, ide ne hozd. Mert ő nem teszi ki magát annak, hogy esetleg a kedves papa naponta megjelenik nála. Ezt is meg lehetett érteni. Kénytelen voltam a sráccal jobb híján megint Kastélymajorba menni. Ezen kívül még elmehettem volna anyaotthonba. De nekem akkor volt egy saját tulajdonú családi házam, amelynek kizárólagos tulajdonosa voltam, ezzel, azt hiszem, lettek volna problémáim. És ugyanúgy kitettem volna a zaklatásnak anyámat, a kislányomat, a többi hozzátartozóimat, akiket szintén fenyegetett. Hiszen a bíróságon is elmondtam, hogy anyám hosszú időn keresztül úgy aludt, hogy a kisfejsze, egyéb fegyver nem lévén a házban, ott volt az ágy fejénél.
Kijöttem a kórházból és kezdődött minden elölről. Ott voltam a felvágott hasammal, a szopós újszülöttel és jött a verés. Hogy mennyire: május elején kikerültem oda a sráccal, valamikor június végén jött a fehérvári bíróságtól egy értesítés, hogy kitűzték a korábbi feljelentésem alapján a tárgyalást.
Még amikor az öngyilkosságot elkövettem, előtte feljelentettem őt; kis késéssel megérkezett, ugye egy év múlva, a reakció, aminek kapcsán nekiesett a térdemnek puskatussal. Ilyen cseh légpuskája volt, az volt kéznél, s közölte, hogy addig nem szoptathatom meg a gyereket, amíg nem írok egy visszavonó levelet a fehérvári bíróságnak. Próbáltam ellenállni, ezért szegény fiam négy órán keresztül nem evett, mert aztán mégiscsak rákényszerültem, hogy leüljek az írógép elé, de akkor már nem voltam abban a stabil lelkiállapotban, hogy hiba nélkül menjen elsőre, és amíg az nem volt kifogástalanul tökéletes, addig minden egyes alkalommal újraíratta velem. Puskatussal a kezében. A gyerek meg – pár hetes volt – közben bent üvöltött a szobában, mert, ugye, nem ehetett szegény feje. Akkor tehát a fehérvári bíróság elejtette ezt a vádat – kénytelen volt.
Aztán jobb híján, mert már nagyon hiányzott, elhoztam Kastélymajorba a kislányomat. Tóvizy vitt oda érte, és kegyesen megengedte, hogy bemenjek a kislányért. A csecsemő közben kinn maradt az autóban, a biztonság okából, nehogy valami történjen. Összecsomagoltam a leánygyermekemet, elvittem, részben azért, hogy ne az édesanyám tartsa el a harmincötezer forintos nyugdíjából, részben azért, mert szerettem volna már látni a gyereket. Ideig-óráig még villámhárítóként is funkcionált szegény kislányom, sok esetben az ő jelenléte tartotta vissza az úriembert attól, hogy gorombább legyen. De egy-két hónap alatt azért hozzászokott, úgyhogy mire szeptemberben beírattam a kislányt az iskolába ott, Kastélymajorban, addigra már megint nagyon elfajultak a viszonyok.
Reggelente ő vitte be a kislányt, amikor, úgymond, dolgozni ment, délben pedig a kislány egyedül hazaballagott. Én nem fordultam elő az iskolában azalatt a másfél hónap alatt, s ennyi idő alatt az iskolának semmi nem tűnt fel. A gyerek naponta rendszeresen bejárt az iskolába, felkészült a leckéből, erről az oldalról tehát semmi feltűnő nem volt. Barátkozni a szomszéd gyerekkel próbálkozott, de attól meg eltiltotta a jóember, nehogy valami kötődése alakuljon ki valakivel a környéken.
A kislányom nagyon is tisztában volt a helyzettel. Szeme láttára zajlott le például az, amikor babgulyást rendelt az úriember vacsorára. Én megfőztem a babgulyást úgy, ahogy az le van írva a szakácskönyvben. Kitálalom: hol van belőle a krumpli?? A babgulyásból. Aztán, mivel nem talált krumplit a babgulyásban, nekem esett. Nekiszorított a konyha falának, és elég gorombán viselkedett. Ezt a kislány végignézte. Olyan is volt, hogy röpült a töltöttpaprika. Meg olyan is volt, hogy mivel nem karikára szeltem a paradicsomsalátát, hanem gerezdekre, fogta, és a padlószőnyegre kilódította az egészet. Egyáltalán nem zavarta, hogy ez a padlószőnyegnek nem tesz jót. Tudomásul vette, hogy én utána nekiállok és fölsikálom. Ez természetes dolog volt.
„A faszomra húzom fel a lányodat és a kiomló beleire foglak felakasztani téged, szemét ribanc!” – ilyeneket hallgattam tőle. Nem éreztem biztonságban magunkat.
Megbeszéltem hát a kislánnyal, hogy amennyiben úgy tapasztalja, hogy a dolog most már életveszélyessé kezd válni, akkor megpróbálja elhagyni a házat, a kert felé, úgy, hogy a szomszédhoz át tudjon valahogy szökni. Megbeszéltem vele ezt az utat és betanítottam neki a nagymama telefonszámát. Hogy ha velem valami történne, legalább ő valamennyire biztonságban lehessen. Ő tehát tisztában volt a helyzettel. Viszont egy szót sem beszélt az egész dologról, azóta sem beszél. Az iskolában mélyen hallgatag lett.
November első napjaiban összecsomagoltam szépen a két srácot, a szemben lévő étteremből sikerült rávenni az egyik picérkislányt, hogy a saját kocsijával elvigyen engem az édesanyámhoz, és otthagytuk Kastélymajort. Otthagytunk csapot-papot, saját tulajdonú családi házat. Erre azért kerülhetett egyáltalán sor, mert amikortól a kislány elkezdett iskolába járni, már nem zárhatta kulcsra az ajtót, hiszen a gyereknek távozni és érkezni kellett. Ily módon bizonyos szabadságot élveztünk: nyitva volt a kiskapu. Ez nem azt jelenti, hogy el is lehetett hazulról menni, hiszen bármelyik pillanatban hazaérkezhetett, és akkor számon kérhette, hogy ej, mi a kő, tyúkanyó, kend? De a kislányt ki lehetett engedni és hazaengedni.
A mama befogadott, azzal, hogy továbbra is tart attól, hogy emberünk oda fog járni a fia miatt, ezért, bár a kislányról hajlandó gondoskodni és a budafalvai iskolába őt beíratja, én a kisfiúval keressek egy albérletet, mennél előbb vegyem föl a munkát a „Központi Pénzügyek RT”-ben, és ott, egy környékbeli bölcsődében helyezzem el a srácot, egyszersmind ne is legyek annyira szem előtt. Annak idején, ugye, 96 novemberétől, a hazaszökésem után, 97. április végéig egyfolytában dolgoztam, terhesen. A kollégáim akkor elég sokat segítettek, hiszen, mint már említettem, közben engem Tóvizy folyamatosan zaklatott, meglesett. Akkor volt az, hogy kiszöktetett a főnököm a hátsó kapun, egyik alkalommal korábban, máskor későbben küldtek haza, hogy el tudjam kerülni őt.
Most tehát, újabb szökés után, ismét vissza akartam menni dolgozni. Találtam is egy albérletet a Budai Skálával szemben, és közben meghirdettem a kastélymajori házat. Hogy megszabaduljak az egésztől, nyoma se legyen annak, hogy én ott laktam valaha. Ez 97 őszén volt. Lejárt a szülési szabadság, meg a hozzá kapcsolódó rendes évi szabadságom. A kicsit elkezdtem beszoktatni a bölcsődébe, a volt főnököm tudtával. Közben felkerestem egy ügyvédnőt. Ő a tanúvallomásában a bíróságon elmondja, hogy „a sértett levette a szemüvegét és mindkét szemén kék foltok voltak, arca összeverve, stb., stb. Kérdésére a sértettől – tőlem – azt a választ kapta, hogy a Tóvizy engem megvert”. (Később, 98 nyarán, amikor végül tényleg elkelt a ház, Tóvizy meg én együtt voltunk nála. Ő intézte az adásvételt.)
97 végén tehát, amikor már tényleg ott tartottunk, hogy a gyerek jár a bölcsődébe, minden szép és kerek, jönnék hétfőtől dolgozni, akkor közölték, hogy köszönik, nem. Megmondták, hogy az eddigi dolgok miatt, vagyis, hogy körülöttem ilyen zűrösek a viszonyok, nem szeretnék, ha én tovább ebben a bizalminak minősülő – személyzeti és munkaügyi főosztályról van szó – munkakörben tovább tevékenykednék a „Pénzügyi RT”-ben. Azt mondta a főnököm a tanúvallomásában, hogy még a szülés előtt felszólított: rendezzem a magánéletemet. És mivel ezt nem tettem meg, ezért voltak kénytelenek elbocsátani. Egyébként ő volt az, aki annak idején, a zaklatások alkalmával, hogy kimentsen, időnként kocsival szállított. Alapvetően nem volt rosszindulatú.
És akkor eltanácsoltak. Amikor a főnököm közölte, hogy felmond nekem, én úgy döntöttem, hogy inkább betegállományba megyek. Ugyanis mind a mai napig van egy hatályban lévő jogszabály, amely szerint, ha a gyerek szopik, egy éves korig az anyukát táppénzen lehet tartani. Sajnos. Mert ezzel lehetett aztán engem folyamatosan táppénzen tartatni a gyerek egyéves koráig, később, amikor már ott voltam Nagyfaluban bezárva.
Felajánlották ugyan a közös megegyezést, de én akkor még nem akartam azt elfogadni. Megmondtam, hogy én most elmennék táppénzre, a gyermek egyéves koráig, Utána ezt a táppénzt göngyölítették tovább, már a nagyfalui tartózkodásom alatt, egészen 97. április végéig. Április vége felé jött aztán egy levél az „RT”-től, hogy ismételten felajánlják a közös megegyezést azzal, hogy a fennálló munkáltatói tartozásomat a házra – ez, ugye, folyamatosan ketyegett – jutalomként számfejtik. Ezzel a kvázi jutalommal a tartozásomat elengedték. Így tehát közös megegyezéssel szűnt meg a munkaviszonyom, anélkül, hogy én bementem volna aláírni ezt. Postán küldték ki Nagyfalura. Később a tárgyaláson fel is tettem a kérdést az ott tanúként megjelent főosztályvezetőnek, hogy nem volt-e furcsa, hogy egy többmilliós tartozás intézése és egy húszéves munkaviszony lezárása kapcsán én csak telefonon vagy levélben értekezek velük, és nem megyek be személyesen? Rázta a fejét: ezzel el volt intézve.
A hirdetésre – anyám telefonszámát adtam meg – jelentkezett egy női hang, közölte, hogy ő Nagyfaluról telefonál. Érdeklődött, mi, meg hogy, meg mennyiért, hogy velem hogyan lehetne fölvenni a kapcsolatot: anyám pedig naivul megadta az albérletem telefonszámát.
Ő volt az élettárs.
Négy hónapon át laktam együtt Tóvizyvel. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy Nagyfaluban van egy élettársa. Annak ürügyén, hogy ő reggel elmegy dolgozni és majd estefele hazaballag a munkából, látogatta az élettársát, naponta, csak én arról semmit sem tudtam. Én abban a hiszemben voltam, hogy a szegény ember dolgozik valahol. Hogy az élettárs mit tudott rólam, az nem derült ki a számomra mind a mai napig. Valószínűleg tudott a létezésemről, hiszen emberünk nálam töltötte az éjszakáit.
Most ő telefonált tehát. Utólag nekem olybá tűnik, hogy ez a nő minden további nélkül föláldozott engem azért, hogy saját magát megmentse mindattól, ami nyilván vele is megtörtént addig. Örülhetett, hogy van egy másik balek. Nyilván ráakadtak a hirdetésre az újságban, és Tóvizy megkérte szépen az élettársát, hogy telefonáljon, és keressen meg. Aztán már a telefonszám birtokában nem volt nehéz dolga.
VI. Gyerekrablás
Karácsony után, a két ünnep között megjelent személyesen, hogy joga van látni a gyereket. Közölte, hogy cirkuszt fog csinálni, ha nem engedem be. Az is hozzátartozik az összképhez, hogy a lakás melletti második lakásban a szállásadó húga lakott, ha tehát ott cirkusz van, akkor az pillanatok alatt a szállásadó tudtára jut, és én röpülök. Féltem attól, hogy paláver lesz, tehát beengedtem. Mint mondtam, először csak megnézte a gyereket, meggyőződött arról, hogy ott van, hogy tényleg állandó jelleggel ott tartózkodik, és elment. Január elején aztán megint jött, és el is vitte. Bejött, vitatkoztunk, közöltem, hogy igenis el akarom adni Kastélymajort, Pesten akarok venni egy lakást, és ott akarok élni a két gyerekkel. Őt kirekesztve. Erre kapta föl a gyereket és vágtatott el vele. Ha akarom látni, menjek utána Kastélymajorba. Hogy én önállósítsam magam, hogy a két gyerekkel visszaköltözzek Budapestre, és teljesen függetlenítsem magam tőle, az számára elképzelhetetlen volt: föllázadt a tulajdon.
A gyerek ekkortájt volt nyolc hónapos, éppen ekkoriban kezdtünk lemondani a szopásról. Még szopott is, meg már nem is. Ez volt este, én másnap reggel kilenc óra tájt mentem utána, busszal. A kocsit, az én autómat még a nyáron eladta, amikor én a gyerekkel táppénzen voltam, megélhetési gondokra hivatkozva. Eladta. Hogy az autó az enyém, hogy nem neki kellene döntenie az eladásáról, az nem volt vitatéma. Akkor én már rendszeresen megint kaptam veréseket, tetejébe akkoriban velünk volt Évike, nagyon kellett vigyáznom a kislány testi épségére is. Noha bizonyos szituációkban Évikére való tekintettel visszafogta magát, a gyerek mintegy villámhárítóként viselkedett, azért én féltettem tőle a gyereket. Őt nem verte meg, bár veszekedett, kiabált vele, volt olyan, hogy kizavarta az esőbe, ott állt… szóval aláírtam az autó eladását. Később elismerte, hogy nem anyagi gondok miatt kellett eladni, azt akarta megakadályozni, hogy én még egyszer meglépjek a kocsival. Hiszen 96 novemberében, amikor terhes voltam, a saját kocsimmal szöktem el. Pedig ő akkor azt a kocsit úgy állította be az udvarra egy nagy gödörbe, hogy nehéz legyen onnan kiállni, de a szomszéd segített kitolni.
Elvitte tehát a gyereket. Köztünk van negyven kiló. Azért azt tudni kell: én addigra már jártam bent a XI. kerületi önkormányzatnál a gyámügyisnél és megkérdeztem, hogy mit tehetek. Ott kerek-perec közölték velem, hogy mivel még nincsen róla végzés, az apának bármikor joga van a gyerekhez, és el is viheti, ami ellen én nem tehetek semmit, hiába is hívnám ki a rendőrséget. Tehát én abban a tudatban voltam, hogy meg van kötve a két kezem. Nyugodtan kihívhatom a Zsombolyai útról a rendőrséget, akkor is az apukának fognak igazat adni, mert az apukának joga van a gyermekhez. Így tájékoztatott engem két nappal korábban a gyámügyes. Amíg erről nincs bírósági végzés, addig semmit nem tehetek. És mivel korábban már volt az a fehérvári bírósági eset, amikor egy évvel a feljelentés után kaptam az első idézést és el lettem kalapálva a puskatussal, tudtam, hogy a bíróságtól hiába is várnék gyors intézkedést. Ehhez képest az apuka, ugye, haladéktalanul fogta, és elvitte a gyereket. Én abban a biztos tudatban voltam, hogy akár a fejemre is állhatok, akkor sem lesz semmi. Mást nem tehettem: bőgtem, és, hülye anya, reggel kilenckor irány ki Kastélymajorba. Azt mondta, hogy ott lesz a gyerekkel. De nem volt ott, csak ő. A gyerek Nagyfaluban volt, az élettárs gondozásában, mint utóbb kiderült. Biztos volt abban, hogy jövök a gyerekért: várta, ugye, a kisegeret a csapdába.
VII. Csapdában
És aztán egy héten keresztül engem olyan kegyetlen szadista módon terrorizált, hogy azt leírni nem lehet.
Verés, fojtogatás, ami belefér. Maga már nem tinédzser, tehát emlékszik arra a régifajta bambis üvegre. Amin olyan drótkosár volt. Azzal erőszakolt meg. Mert hogy én egy büdös ribanc vagyok és mást nem érdemlek meg. Azzal a drótkosaras bambis üveggel. Igen. Fölnyomta a hüvelyembe a bambis üveget. És aztán, amikor ott voltam összeverve, pucéran, véresen, lemeztelenítve, akkor tetőtől talpig levizelt. A mínusz tizenegy fokos fűtetlen lakásban. És ott hagyott eszméletlenül másfél órára. Akkor magamhoz tértem, kivánszorogtam a fürdőszobába és lemostam magam. Aztán egy idő után ő is megjelent. Ez egy teljes héten keresztül ment, hogy időnként megjelent, vagy ott volt hosszabban, jól összevert. Hozott néha magának félüveg konyakokat, jól beszívott és akkor még zabosabb lett. Egyfolytában arról faggatott, hogy kivel feküdtem le, a munkahelyemen kitől szedtem össze a gyereket. Időnként megjelent a gyerekkel, én tisztába tettem, megetettem, megszoptattam, aztán megint elvitte.
Közben többek között azt mondogatta, hogy dögölj meg. Ugyanakkor egyfolytában azzal kecsegtetett, hogy visszaadja nekem a gyereket. Amivel engem ott sakkban tudott tartani, az a gyerek volt. Amikor közölte, hogy ha ezt meg azt meg amazt én nem, akkor többet az életben nem látom a fiamat. Akinek a születése ellen én kézzel-lábbal tiltakoztam, de végülis mégiscsak én szültem meg, és hát nem tehet róla, ő nem kérte az életet.
Úgy istenigazából nem tudom, mi volt a célja. Többször összevissza vert, meg vízbe fojtogatott, és megpróbálta minden lehetséges módon elérni, hogy valljam be, hogy mindenkivel szexuális kapcsolatot létesítettem a munkahelyemen, és hogy nem is tőle van a gyerek. Ennek elérése céljából megtette velem azt, hogy a villanyírógépem zsinórjával hátul összekötözte a kezemet és belenyomkodta a fejemet egy fél kád vízbe. Az élvezet szempontjából mit sem von le az értékből, de tény, hogy hideg víz volt. Hozzá kell tennem: tudva tudta, hogy akva-fóbiás vagyok. És úgy összevert, hogy kiakadt az állkapcsom, sorozat-bordatörés, meg ami belefér, hogy írjam le az anyámnak levélben, hogy én egy büdös kurva vagyok, aki mindenkivel lefeküdt. Le is írtam. A leveleket gondosan összehajtogatta és eltette valahová, hogy majd később fel tudja használni. Időnként azután meglengette az orrom előtt, hogy az ő kezében ilyen is van. A későbbiekben egyébként az ügyvéd, a Léner úr föl is emlegette nekem az ügyészi kihallgatás során, hogy van ám az ő kezében egy ilyen papír, amiben ezt írom az anyámnak. Megkérdeztem, hogy esetleg magnókazetta, amelyen az édesanyámat szidalmazom, nincs-e véletlenül nála, ugyanis ilyet is előszeretettel, többrendbelileg készített: olyan magnófelvételeket, amelyeken nekem az anyámat kellett szidalmazni.
Szóval esténként visszahozta a gyereket, megszoptattam, ott aludt, reggel megint elvitte. Majd egy hét elteltével, amikor már olyan állapotban voltam, hogy nem voltam képes önmagamról sem gondoskodni, összecsomagolt és átvitt Nagyfaluba az élettársához, ahol szépen bepakoltak engem a szobába. Az élettársa rendes volt, mert adott egy nedves törülközőt, hogy borogassam magam, s akkor ott voltam bezárva. Ezután napokig feküdtem, az élettárs borogatott engem törülközővel… akkor már igencsak fekete színem volt úgy tetőtől talpig, ilyen ferdén állt a fejem, az állkapcsom kiakadva, akkor annyira rossz állapotban voltam, hogy a később használaton kívüli kisszobában tettek le az ágyra, és én napokig ott feküdtem. Akkor már a gyereket sem tudtam szoptatni.
Az állkapcsomat végülis saját magamnak visszatettem valahogy kínkeservesen, de azt hiszem, megsérthettem egy ideget, mert azóta ez az arcfelem mind a mai napig zsibbad. Mint amikor az ember kap egy adag Lidocain injekciót a fogorvostól. Hogy orvoshoz vigyenek, az szóba sem került. Utólag az élettársa azt mondta, hogy befogadott engem, mert én öngyilkos akartam lenni, megmentett. Ami azt illeti, énnekem sokkal inkább szükségem lett volna akkor orvosra, mint hogy befogadjanak, annál is inkább, hogy volt saját házam. Hát, befogadtak.
Én, amikor még olyan állapotban voltam, azt reméltem, hogy előbb-utóbb majd csak megint meg tudok lépni, és majd csak tudom értesíteni a rendőrséget. Mert akkor már tényleg komolyan fenyegetve éreztem magam.
VIII. Rabszolga
A nagyfalui ház valójában egy ikerház. A másik felében Tóvizy élettársának a bátyja lakik, aki beteg ember, agyvérzés után, részben bénult, részben beszédképtelen. Elég szép nagy ház tehát, de a báty nem volt abban az állapotban, hogy velem foglalkozzon, én pedig nem voltam olyan helyzetben, hogy egyáltalán tudjak vele szót váltani. Se szomszéddal, se senkivel. Látni persze láttak, mert muszáj volt, de azt, hogy én akár köszönőviszonyba is kerülhessek velük, vagy a szomszédokkal, azt gondosan elkerülték. Tetejében egyik oldalról a ház mellett egy beépítetlen telek van, azon túl van csak szomszéd, a másik oldali szomszéddal – akik végül megtalálták a palackpostát – pedig már elég régóta haragos viszonyban vannak. Két szoba, konyha, fürdőszoba, volt egy tetőtér-beépítés előkészítve, de nem volt befejezve. Az egyik szobában nem lakott senki, s a másik szobában aludtunk mi négyen.
Az élettárs vásárolt, neki szabad volt kijárni. Részben ő főzött, részben én főztem, bár ilyen esetben mindig nagyon szemmel tartottak, nehogy valamit belekeverjek az ételbe. Szabad volt palacsintát sütnöm, de például kávét már nem főzhettem, nehogy véletlenül beletegyek valamit. Ezt hangsúlyozta is minden esetben. Ahogy egyre élesebb lett a helyzet, mindinkább csak az élettárs főzött, nehogy én közben az étellel valamit csináljak. Én a gyerekkel foglalkoztam, és persze mosni szabad volt, éjjel-nappal. Amikor eladta a házamat, azután már volt mosógép, de korábban nem, és hát a gyerekre elég sok mosnivaló akadt, a gyereknek nem is volt olyan sok cucca velem, mert honnan lett volna. Így naponta mosnom kellett ahhoz, hogy a gyereken naponta legyen tiszta ruha. Egyébként persze az egész családra mostam, kézzel, amíg nem volt mosógép, amíg nem adta el a házamat.
Pelenkát nem használtunk, mert az egyik unokatestvére a nagyfalui idősek otthonában dolgozott, és az inkontinencia-betéteket lopkodta zsákszámra, azokat használtuk. Hát, nagy a gyereknek, nem is pelenkának gyártották, de ez volt, ebből lehetett válogatni. Oldalról nem záródik, hiszen bugyihoz van szerkesztve, de szerencsére van az a bizonyos Libero pelenka tartó, amit két oldalról meg kell kötni, azzal sikerült a srácra felerősítenem.
Aztán ott volt a kutya a lakásban, a pitt-bull. Annyira bent volt a lakásban, hogy a dolgát is bent végezte az előszobában, igen, ott intézett el a kutya mindent, és én, hogy az akkortájt már járni tanuló gyerek ne abban jöjjön-menjen, naponta fölsikáltam, amit ott találtam. A kutya nem volt kiengedve a kertbe, annak vigyáznia kellett rám.
Esténként általában tévénézés volt. A beszélgetés inkább mindig veszekedésbe torkollott. Ők is veszekedtek. Általában ideges, feszült volt a helyzet, és ez hol az élettárson, hol rajtam csapódott le. Az előbbi esetben én megnyugodva konstatáltam, hogy na, a mai napot megúsztam. Őt is meg-megverte. Végülis azt a nőt is valahogy sakkban kellett tartani, hogy eltűrje ezt a helyzetet. Ez a nő nálam talán valamivel vékonyabb, és úgy tíz centivel alacsonyabb, a kriminálpszichológiai laboratórium jelentése szerint meglehetősen alacsony értelmi képességekkel van megáldva, szóval nem egy IQ-bajnok, nem. Ugyanakkor magában véve jóindulatú volt és segítőkész, mert amikor aztán lekerültem a lábamról, ágytálazott, jó, hogy ez egy kényszerűség volt, de megtette.
A ház ura meglehetős későn járt haza, nyolc óra előtt nem igen, hál’ istennek. Nem érdekelt, hol van, annak örültem, hogy nincs ott. A gyerekkel viszont nagyon jó viszonyban volt. Büszke volt arra, hogy ötven éves korára végre van egy fia, aki szóba áll vele, ellentétben a másikkal, aki, ugye, felnőtt már, és bizony nem áll vele szóba. A gyereknek mindent szabad volt. Elannyira, hogy például rendszeresen hordta neki a Sportszeletet, ami egy másfél éves gyereknek elég csábító dolog. Aztán „igen komoly szemrehányásokat” tett nekem, ha a gyerek nem volt hajlandó ebédelni vagy vacsorázni. Azt is megtette, hogy a konyhaszekrénybe a tányérokra rátette a három-négy Sport szeletet, amit a gyerek, minthogy nem hülye, elég hamar megtanult. És ott állt a szekrény mellett és ordított, de senki másnak nem volt szabad belőle adnia, csak neki. A gyerek hiába rángatta a ruhámat és mutatta nekem, hogy ott van a csoki, én nem adhattam belőle, csak a kedves papa.
Ilonka, az élettárs, mint maga is gyakorló anya, viszonylag nagy hozzáértéssel nyúlt a kicsihez. Kedvesen viselkedett vele, nyugodtan állíthatom, hogy anyailag. Mert amikor én nem tudtam ellátni, ő igen jól ellátta.
Közben többször megpróbáltam meglépni, amire Tóvizy mindannyiszor rájött. Volt olyan, hogy összerugdosott az előszobában, a vérem felfreccsent a tapétára. Begurult: hogy jövök én ahhoz, hogy az élettársa lakását összekenem. Úgy, ahogy voltam, álljak neki, és takarítsam le.
Úgy aludtunk, hogy a kisgyerek az élettársával az egyik ágyon, én pedig vele a másik ágyon. Ez nem azt jelenti, hogy érintkezés, vagy ilyesmi, hanem egyszerűen külön-külön szemmel tartottak bennünket, hogy én véletlenül se tudjak éjszaka a gyerekkel meglépni a lakásból. Erre volt a pit-bull is.
Ezen a nyáron következett az, hogy tessék eladni a házat. Három és fél millió értékben kelt el a ház. Ebből Tóvizy vásárolt magának egy Szuzuki személygépkocsit, Pilis község határában a 4-es út mentén egy büfé-helyiséget, néhány malacot, élettársának egy automata mosógépet, és többek között kétszázharminc-ezer forintért egy százgrammos férfi arany karláncot, azt a dögcédulás-típusút, amit meglengetett az orrom előtt, hogy tudod, ez meg jó lesz ügyvédre, ha majd följelentesz. Tisztában volt azzal, hogy amit csinál, törvénytelen. Mert addigra én is tisztában voltam azzal, hogy körülbelül akkora priusza van, mint ide Makó. Hiszen amikor még ősszel a gyerekekkel hazamenekültem, és ismét elmentem feljelenteni őt, a vizsgálótiszt közölte velem, hogy ennek az úriembernek van erőszakos nemi közösülés, garázdaság, betöréses lopás, orgazdaság, szóval, ami a BTK-ban csak előfordul, minden a rovásán.
Itt van előttem az elsőfokú bírósági ítélet anyaga. Három látlelet van benne, három orvos ír le elég súlyos sérüléseket. Tehát: mindkét szemen haematóma – monokli –, leírják a háton, a combon, belül, kívül az ütések nyomai hatására súlyosan elszíneződött foltokat, leírnak maradandó heget a homlokon, leírnak maradandó sérülést a térden, mind a lábtörés előtti időből. Ezek, legalábbis részben, súlyos testi sértések nyomai, szerintem. Itt mindenesetre úgy fogalmaznak, hogy ezek könnyű testi sértések, s ezért magánvádas eljárás keretébe utalja, amennyiben utalja egyáltalán valaki. Az egyik ilyen magánvádas eljárás volt, ugye, amikor feljelentés miatt a fehérvéri bíróság levelet küldött,… amit utána a fehérvári bíróság kénytelen volt… pontosabban én kénytelen voltam visszavonni.
Ismét bent volt tehát egy feljelentés, igaz, hogy erre reakció még nem érkezett, mert, ugye, a rendőrség, meg a bíróság malmai lassan őrölnek… későbbiekben, amikor aztán engem kiszabadított a nagyfalui rendőrkapitányság kommandója, akkor úgy összecsatolták a kettőt. Mert így kényelmesebb. Most, hogy én is a rendőrségen dolgozom, egyre jobban tisztában vagyok a rendőrség munkamódszerével. Nem az a rángó idegbeteg típus.
Megint ott tartottunk, hogy én, ugye, ott bezárva. Közben többszöri kísérlet a szökésre. Például 98 húsvétja táján volt egy olyan szökési kísérletem, amikor sikerült kijuttatnom egy cédulát. Akkor a rendőrség megjelent, a kapuban az élettársa engem rövid úton letagadott. Azt mondta, ilyen személy itt nem is fordult elő, nem láttak, nem ismernek, nem tudnak semmit rólam, a tiszt a kapuból visszafordult, és ennyi. Megállt a kiskapuban, beszélgetett valakivel, akinek a személyazonosságáról nem győződött meg, majd eltávozott. Ez volt az első alkalom, amikor levelet tudtam kijuttatni. Ha akkor bejönnek a házba és megtalálnak, akkor megúsztam volna közel egy évnyi fogságot, még megvolna a házam, vagy legalábbis az ára, s lenne egy lakásom, megúsztam volna a lábtörést, ilyenek. Hát, nem jött úgy össze.
Napközben engem, amíg lehetett, amíg ép volt a lábam, Tóvizy hurcolászott magával mindenfelé. A kocsiban. Volt, amikor bezárt a kocsiba, volt, amikor mehettem vele. A gyerek közben otthon volt az élettársával. Magával vitt mindenhová, ahol dolga volt. Például amikor a pilisi büfét megvásárolta, akkor engem is hurcolt magával. Figyelmeztetett, hogy ha akárkinek megpróbálok akár a legcsekélyebb jelet is adni, abban a pillanatban ő mobiltelefonon hazaszól az élettársnak, hogy már indulhat is a gyerekkel, és többet én a gyereket nem látom. Másrészt azért tettlegesség is kilátásba volt helyezve mindig. Ebben a helyzetben mégis sikerült valakinek a markába nyomnom útközben egy cédulát Nagyfaluban, hogy ez van, értesítsék a rendőrséget. Rendőrség jött, rendőrség ment. Én meg megkaptam a beosztásom, értelemszerűen.
Végülis azért dobtam ki később az ablakon a befőttes üvegben azt a cédulát… állandóan azon járt az agyam, hogy hogyan juthatok ki innen. Volt olyan, hogy elkapott, hogy a zsebemben van egy cédula. Attól kezdve az összes nyílásomat kikutatta, mielőtt valahova elindult velem. Hogy közben a cipőtalpbélés alá dugtam el egyet, azt hál’ istennek nem vette észre. Az összes létező igazolványomat gondosan elvette tőlem. Többek között magánokirattal való visszaélésért is folyik most ellene eljárás, mert az én igazolványom felhasználásával az élettársa, sajnos, hasonlít hozzám valamelyest, kölcsönt vett fel, a Westelnél mobiltelefont nyitott, és hát természetesen nem fizette.
A bíróságon a szomszédok elmondták, hogy korábban, amikor én még nem jelentem meg a színen, Ilonka, az élettárs egyszer hozzájuk menekült át, és három hónapig lakott náluk, mert Tóvizy a bordáját törte. Egyébként tagadták, hogy ők találták volna meg a levelet. Mindenesetre feladó nélkül érkezett meg az édesanyámhoz. Nem a rendőrségre küldték. Tanúvallomásukban kijelentik, hogy nem akarnak belekeveredni ebbe a bűnügybe. Nem is csodálom. Oda kell hazamenni
IX. Szex
Ez a pasas attól függetlenül, hogy vulgárisan fejezte ki magát szex közben, szóval nem írta körbe a dolgokat, elég nagy szexuális kultúrával rendelkezett, mert rendkívül nagy előgyakorlata volt. Tehát ahhoz, hogy ő egy nőnél el tudja érni az orgazmust, neki különösebben nagy befektetésre nem volt szüksége, mert nagy volt a gyakorlata benne. Szóval a normáltampon funkcióját bőven betöltötte. Tudni kell, hogy előtte nekem ilyen durva pasassal nem voltak élményeim. Bár többé-kevésbé műveltnek tartottam magamat, meg olvasottnak, meg hát sok mindent lát az ember tévében, itt, ott, amott, de saját, személyes benyomásom erről még nem volt. Elképzelésem sem volt arról, hogy ez ténylegesen, a gyakorlatban, hogy jelenik meg és hogy történik.
Hogy az élettársával volt-e szexuális kapcsolata ebben az együttélésben, őszintén szólva nem tudom. Én lekerültem a lábamról, ők pedig gyakorlatilag nyugodtan jöttek-mentek a lakásban. Amikor be voltam zárva a kicsivel a szobába, a ház többi részében akármi is történhetett, nem láttam, ezt a részét nem tudom. Éjszaka, amikor egy szobában aludtunk, a nő a gyerekkel, a tag velem egy nagy francia ágyon, bár külön paplan alatt, nem történt és nem történhetett semmi sem.
Az én megaláztatásom másik része viszont az volt, hogy rákényszerített az orális közösülésre. Kihasználva azt, hogy én ki vagyok szolgáltatva neki. Ahányszor a nő például elment kenyérért s ott maradtunk, nem kettesben, mert hiszen ott volt a kisgyerek is, de ő pici baba volt, annyiszor megkövetelte, hogy kielégítsem orálisan. Korábban, még Kastélymajorban, az első időszakban, még normálisan viselkedett. A kislány külön szobában aludt, és ő éjszaka, viszonylag normálisan közeledett hozzám, mint nőhöz. Itt viszont, Nagyfaluban, ez kifejezetten büntetésnek volt szánva. Kastélymajorban sem volt persze felhőtlen a viszony – hiszen onnan is szöknöm kellett már nemegyszer –, és ő mindig elég vulgárisan viselkedett, nem törte magát kedveskedéssel, nem igyekezett különösebben felkelteni az érdeklődésemet. De az még legalább nem volt kifejezett büntetőakció.
X. Ki segít?
Amikor ismét Kastélymajorba, majd Nagyfalura kerültem, a mamám sokáig azt sem tudta, hogy hol vagyok és hogy élek-e. Mert nekem nem volt szabad felvenni Nagyfaluról a kapcsolatot senkivel.
Természetesen tett bejelentést a budaörsi körzeti rendőrségen az eltűnésem miatt: közölte, hogy ez a problémája, keressenek meg. Azt válaszolták, hogy mivel nagykorú vagyok, nem tehetik. Igen. Nagykorú személy… hiába hagytam ott a kislányomat az anyámnál, hiába volt kissé gyanús a helyzet, nem kerestek. Ez a tag 98. januárjában gyűjtött be engem az albérletből és majd 99. március 5-én szabadultam. Tehát bő egy évet, tizennégy hónapot voltam bezárva. A rendőrség annyit sem mondott anyámnak, hogy ha letelik ennyi vagy annyi idő, majd akkor elkezdenek keresni. Szerintük saját döntésem, hogy hová megyek, mit csinálok, ők nem foglalkoznak vele. Mivel itt kerek-perec visszautasították, a mamám ezek után azt csinálta, hogy fölvette a kapcsolatot a kastélymajori védőnővel, hogy hátha ott van esetleg a gyerek. Hátha visszamentem Kastélymajorba. A kastélymajori védőnő közölte vele, hogy a gyerek nincs ott, viszont a kartonját átkérte az nagyfalui védőnő. Miután a kastélymajori házból ki kellett költöznöm az eladáskor, bejelentették a gyereket is, velem együtt az élettárs nagyfalui lakásába, s a nagyfalui védőnő abban a pillanatban átkérte a kartont Kastélymajorról. Így derült ki, hogy Nagyfaluban tartózkodunk, és anyám fölvette a kapcsolatot az nagyfalui védőnővel. Aki annak rendje s módja szerint jelentkezett, hogy szeretné a kisbabát látni… a pasas engem a kocsiba be, eltűntünk, élettárs fogadja a védőnőt: hogy ő vigyáz napközben a gyerekre, ő van ezzel megbízva, bemutatja, hogy igen, hát így néz ki a gyerek, egészséges, fejlődik; védőnő közli, hogy legközelebb az anyukával és az apukával is szeretne beszélni, jó, átadja nekik, legközelebb védőnő jön, engem kocsiba be, kész, nem tudtak itthon maradni, nem érnek rá.
A védőnő, gondolom, azért hagyott nekem üzenetet, hogy velem is szeretne beszélni, mert a mamám mondott neki valamit arról, hogy mire gyanakszik. A bírósági tanúvallomása szerint ezt elmondta az élettársnak. Hát azért lettem én beültetve a kocsiba és kivive a házból. Mindenesetre velem nem találkozott. A bíróságon azt vallotta, hogy mivel a gyereken nem látott semmi fejlődési visszamaradást, ezért neki nem volt dolga intézkedni.
A mamám a tanúvallomásában azt mondja, hogy nem értette, hogy a kétdiplomás, ilyen-olyan vezető beosztású lánya hogyan szedhette össze ezt az embert. Ugye, ez egyértelműen rosszallásnak tekinthető a mama részéről. Neki tehát valószínűleg az volt a véleménye, hogy én vagyok a hibás. Hiszen túl voltam akkor éppen egy rosszul sikerült házasságon, és ő, aki negyvenkét évesen elvált, és utána már kettőnket egyedül nevelt, abban a hiszemben élt, hogy ezek után egy nőnek kutya kötelessége egyedül maradni és csak a gyermekeinek élni. Mert ő még ebben a mentalitásban nevelkedett. Neki furcsa volt az én életfelfogásom. Pedig akkor, harmincnyolc évesen – legyünk őszinték, akkor még valamivel jobban néztem ki, mint most, szóval hat évvel fiatalabb voltam, jó anyagi körülmények között ugyan, de ha a tükörbe néztem, kedvező benyomás alakult ki bennem… – el lehetett hitetni velem, hogy engem lehet nem csak a pénzemért szeretni. És ez az úriember ezt meg is tette. Egyébként az ki is derül a pszichológusi véleményből, hogy nagyon jól tudja magát kedvező színben feltüntetni.
Az őrmezői orvossal tartattak engem majd fél éven keresztül táppénzen a gyerek jogán. Amikor már ott voltam Nagyfaluban. Azért, hogy nekem legyen valami jövedelmem, nyolc hónapos korától bő egy éves koráig a gyerekkel táppénzen tartattak. Az őrmezői orvos ismerte őt, mert korábban, még a nyár folyamán, amikor még Kastélymajorban laktunk, vele együtt voltam oltatni a csecsemőt. De miután én Nagyfaluba bekerültem, az orvossal már csak telefonon keresztül értekezhettem, úgy, hogy Tóvizy ott állt mellettem, és vagy ő, vagy az élettársa ment el a táppénzes papírért. Így lett valamiféle jövedelmem, amit ők felélhettek. A gyerek egy éves kora után aztán már erre az orvos nem volt hajlandó. A bíróságon azt vallottam, hogy „táppénzbe vetettem magamat”. Nem mondtam el, hogy Tóvizy intézte el helyettem, mégpedig pénzért, a táppénzt. Nem akartam bajt okozni annak az orvosnak, mert végülis ő istenigazából nem tudta, hogy mit csinál. És nem akartam, hogy emiatt meghurcolják.
Gyest, gyedet azért nem kaphattam, mert ezt nekem személyesen kellett volna intézni, és az már nem jött volna össze. Visszamenőleg pedig nem hogy gyest, de a családi pótlékot sem kaptam meg a kieső időre. Mivelhogy 98-ra visszamenőleg 99. január végéig kellett volna beadni a kérelmet, de én csak 99 márciusában kérelmeztem, amikor kiszabadultam. Ellenben az áldozatvédelmi kárpótlás iránti kérelmemet azért utasították el, mert a bűncselekmény 99 júliusa, az áldozatvédelemről szóló jogszabály érvénybelépése előtt történt. Mindkettőtől azért estem el, mert rosszkor szabadultam.
XI. A gyerekek
A kislányom egyáltalán nem beszél az egészről. Akkor sem beszélt és azóta sem beszél, mélyen hallgat. Egyetlen dolog van, amiből érzékeltem, hogy rá az egész történet milyen hatással lehetett. Véletlenül az egyik újságcikk a kezébe került, a nagymamának tettem ki az asztalra, de ő előbb érkezett. Elolvasta. Aznap éjszaka az akkor nyolcéves gyerek bepisilt. Pedig előtte már régen nem. Valószínűleg azt álmodhatta vissza, amit Kastélymajorban tapasztalt, amikor velünk élt, és hát bepisilt az én lányom.
A kisfiam nem emlékszik semmire. Ő saját magának, mindenféle behatás nélkül, kialakított egy képet arról, hogy az ő édesapja meghalt, amikor ő kicsi volt. Ebben meg is hagyjuk pillanatnyilag.
Majd amikor már odáig eljut a gyerek, tehát úgy hét-nyolc éves korában, amikor már egyáltalán egy ilyen történetet fel tud fogni, amikor már elég fejlett hozzá szellemileg, akkor mindenképpen el kell majd mondani neki, azért, hogy ne mástól tudja meg. Mert jóindulatú szomszédok, meg ismerősök mindenhol akadnak.
XII. Gazdálkodj okosan
Ez 98 augusztus 28-án történt, addigra, ugye, próbáltam közben párszor meglépni, ők erre mindig rájöttek: hát, meglehetősen feszült lett a viszony közöttünk. Az élettárs igyekezett a partvonalon maradni, nem szólt bele a dolgokba. Mondom, többször próbáltam megszökni, itt-ott cédulákat talált nálam, eldugdosva, úgyhogy nagyon gyanússá váltam. Többször nekem esett, már úgy is, hogy nem talált semmit, csak épp eszébe jutott a dolog: „mikor adod már fel?!”, kiabálta és jól eltángált. Félt. Érzékelte, hogy ezt el lehet játszani ideig-óráig, de az örökkévalóságig nem. Ezért is próbált meg engem presszionálni ezzel: „Mikor adod már fel?!” azt remélte, öngyilkos leszek, ő meg marad az élettársával, meg a gyerekkel, meg az értékekkel, amelyeket megszerzett tőlem.
Mondom, augusztus végére már tényleg pattogtak a szikrák, és egy egészen pitiáner dolgon: kinyitottam a hűtőszekrényt, találtam benne valami csomagot, valami sültszalonnát, megkérdeztem, hogy ehetek-e ebből a pörcből, ő begurult, közölte, hogy az nem pörc, hanem sült császár, hogy én lebecsülöm azt a kaját, amit ő nekünk hazahoz. Nekem esett, és én utólag sem tudom megmondani, hogy csákány- vagy fejszenyéllel próbált megagyalni. Én a fejem elkaptam, erre – tenyeres és fonák: aki tud teniszezni, az érti – fordított a kéztartásán és a combomat ütötte meg. Eltörött sajnos. Akkor még nem tudtam, hogy törött, csak éreztem, hogy nagyon fáj. Az élettárs adott fáslit, két napig még úgy egy lábon ugrálgattam, de aztán, mikor két nap múlva reggel hirtelen felindulásból eldobta tányérostul a konyhában a rántottát, mert valamiért mérges volt, s én próbáltam feltakarítani úgy fél lábon, akkor a rántottán elcsúsztam, s az addig többé-kevésbé összeékelődött törvégek szétcsúsztak. Kész. Annyi. Továbbiakban közlekedni nem tudtam, mire közölte, hogy ezt megint azért csináltam, hogy őt bosszantsam, és ő most ki fogja irtani az egész családot, addig hisztizett, amíg az élettársa felajánlotta, hogy elmegy a patikába kötszerért és hoz a háztartási boltból gipszet, majd ők házilag begipszelik. Annyira nyilvánvaló volt, hogy törés van, hiszen a lábam addigra már kifordult a törés mentén oldalra, egyetlen szerencsém volt, hogy ez a szilánkos törvég nem sértett eret, mert akkor el is véreztem volna ott, a helyszínen. Így csak nagyon fájt. Később a bírósági tárgyalás során az ügyvédje azt mondta, hogy ez egy olyan fájdalmas dolog, hogy ezt ember ki sem bírhatná, hogy jöhetek én egy ekkora hazugsággal, hogy ez történt velem. Közöltem tehát az ügyvéd úrral, hogy azóta festetem a hajamat. Kész. Mert fájdalomcsillapítót azt nem kaptam. De tényleg, házilagos úton-módon ők ezt begipszelték, ilyen félteknő-szerűen, nem teljes gipsz volt, hanem csak alulról volt egy gipszteknő, amely tartotta a lábamat elméletileg, bokától combközépig. Az orvos-szakértő azt mondta, hogy ez a beavatkozás ártani nem használt. Vagyis hogy nem tettek semmit a felépülésem érdekében, mert egy ilyen törést huzatni kell. Össze is forrt a végén öt centi egymásmellé-fekvéssel…
Ez is csak azért, mert gipszeléskor fogta és visszapakolta a lábamat a helyére, ugye, addig az eséstől elállt…, kiegyenesítette, begipszelte. Üvölteni nem mertem. Nem mertem. A muszáj nagy úr.
Amikor az elsőfokú per zajlott, már a rendőrségnél dolgoztam. Tóvizy, aki, ugye, előzetesben volt már akkor, egyebek között szóvá tette, hogy engem egy BV-s tiszt látott a rendőrségen ki-besasszézni, és egyáltalán nem sántítottam, gyönyörűen közlekedtem. Akkortájt műtöttek egyébként. Namost a rendőrségen dolgozik 6300 ember. Mondjuk annak durván ötven százaléka nő. Ha háromezerből legalább három nem hasonlít rám, akkor juhászkutya legyek Kiskunlacházán. Én nem tudom, hogy a BV-s kolléga honnan ismert korábban, mert különben nehezen tudott volna felismerni, reggel-este az ott sodródó tömegben, hacsak arról nem, hogy sántítok erősen.
Szóval mozgásképtelen voltam. A gyerek már akkor ott jött-ment, az élettárs megpróbálta őt úgy röptében, menet közben ellátni, én innentől kezdve október derekáig nem állhattam lábra. Mert úgymond be voltam gipszelve. Az élettárs, ahogy tudott, ellátott, majd amikor levették a gipszet, akkor kiderült, hogy bicegek. Nem is hurcolt már magával többet, mert zsenánt volt, hanem otthon voltam az élettárssal bezárva. Amikor az élettárs valahová kiment, akkor ráfordította a szobaajtó kulcsát, a telefont levitték a pincelejáróba, nehogy ahhoz hozzáférjek, az is külön be volt zárva.
Akkor már, a törés után, havonta felhívhattam az édesanyámat és a lányomat. Addig, kb. fél évig, mióta ott laktam velük Nagyfaluban, nem telefonálhattam haza, a mamám nem tudta, hogy hol vagyok, illetve a védőnőtől időközben megtudta. Fel sem merült, hogy megléphetek, hiszen, ugye, gipszben voltam, nem voltam járóképes; innentől kezdve már szabad volt telefonálnom, de úgy, hogy ott volt valaki és végighallgatta. Ezek a beszélgetések arra redukálódtak, hogy „Szerbusz, hogy vagy?” „Megvagyok, élek. Mit csinál az Évike?” Az édesanyám sem kérdezhetett vagy mondhatott semmi érdemit, hiszen ki volt hangosítva a telefon, amit lehet érzékelni a vonal másik végén. Anyám akkor sejthette, hogy én körülbelül milyen helyzetben lehetek, és nem feszegette a dolgot. Egyszer-egyszer megkérdezte, hogy mikor látogatom meg a kislányomat, ilyenkor közöltem, hogy sajnos most nem, majd valamikor egyszer, mellébeszéltem… akkor anyám is elhallgatott.
Anyám utóbb azt mondta, hogy hallotta a telefonban, hogy ott szuszog mellettem a tag és hallgatódzik. És mivel annak idején a budaörsi kapitányságon tett feljelentését nem vették komolyan, mivel elzavarták, nem ment többé.
A járás, miután levették a gipszet, fájt. Hiszen a szabad törvégek belejártak az izomba. Persze, hogy fájt. Aztán mondott olyat is, hogy leveszem a nadrágszíjat, ha bicegsz itt nekem, járjál rendesen. Csodálatos gyógymód.
Nem tudom, hogy végülis hogy képzelte el a jövőt. Hogy ott fogunk élni édes hármasban, egyik élettárs, másik élettárs, meg ugye, ő, aztán esetleg idővel még egy élettárs, meg még egy, aztán áttérünk a muzulmán hitre, mit tudom én. Nem nyilatkozott.
Mindenesetre felélte a pénzt, amit a ház eladásával szerzett. Meg azért eladott ő közben mást is: eladta a számítógépemet, a videót, varrógépet, mindent, amit mozdítani lehetett. Dolgozni nem dolgozott, ebből vásárolták az élelmet, végső soron elmondhatjuk, ezt a pénzt közösen éltük fel. De ebből vásárolta a gépkocsit magának, meg azt a büfé-épületet is.
Amikor a ház eladásra került, akkor, ugye, ott volt a pénz, na, majd ő akkor azt befekteti. Megvette Pilisen ezt a büfét, hogy majd ő ott fog kocsmát nyitni és üzletelni, és a fennmaradó összeget fektette úgy be, hogy befizette a kocsinak – azt is a házból vette – a hatvan százalékát, a többit részletben fizette, valamint vett húsz malacot azzal, hogy ezeket föl fogja nevelni az élettársa az én segítségemmel, és a pilisi büfében ezeket fogja ő majd kolbászként árusítani. A kertben volt egy malacól, a malacokat vásárolt táppal, meg kukoricával etettük, ezt ő hordta haza. Valahonnan szerezte.
Választási malacok voltak. Az volt az elképzelése, hogy a pilisi büfé majd ebből fog üzemelni. Nekem eleinte az etetésük körül volt dolgom, amíg kisebbek voltak. Aztán ezt később teljesen átvette az élettárs, mondván, hogy én nem vagyok elég ügyes hozzá, nem tudok bánni a malacokkal. Úgyhogy rám csak a trágyázás maradt. Maga a trágyázás naponta kétszer egy-egy órát jelentett. Addig ő körülöttem szellőztetgette a gyereket, mintegy ellenőrizve, hogy én csak azzal foglalkozzam, amiért oda voltam rendelve. Sétáltatta a gyereket, az látta, hogy a mama a szarban turkál, a papa meg ővele játszik. S ahogy ott trágyázgattam és talicskáztam a trágyát, többször élcelődött velem, hogy na, látod, ezért érdemes volt két diplomát szerezni.
Amikorra a malacok megnőttek, kiderült, hogy nem fog menni a pilisi büfé, ugye, hiszen nekem közben a lábamat törte, de már korábban is problémák voltak velem, hiszen többször megpróbáltam meglépni. Így hát a malacok egy részét saját fogyasztásra levágta, egy másik részét pedig meghirdette az ABC mellett, hogy eladná. El is vitték. Én minden egyes alkalommal, amikor malacvágás volt, vagy valaki jött a malacért, gondosan be lettem zárva a gyerekkel a szobába, a kutya felügyelete alatt. Amikor engem kiszabadítottak, akkor talán még volt négy-öt malac, ezeket később az unokaöccse segítségével az élettársa értékesítette. A házam így folyt el.
Még a télen, csodával határos módon sikerült befőttes üvegbe rejtve egy levelet kihajítanom az ablakon. Szerencsémre átrepült a kerítésen, s a szomszédék gyereke, amint elolvadt a hó, meg is találta. A levelet, amelyben névvel-címmel ellátva, helyzetemet röviden ismertetve kérem, hogy segítsenek, s értesítsék a rendőrséget vagy legalább az édesanyámat, de fogvatartóimnak semmiképp ne szóljanak, mert megölnek, anyám címére küldték el. Március 5-én a nagyfalui rendőrkapitányság fegyveres kommandója szabadított ki. Elhűlve látták, hogy az ajtókon belül nincs kilincs.
XIII. Szégyen
Őszintén szólva ez teljesen emberi megnyilvánulás, hogy igenis, szégyelltem, hogy én, aki magamat tanult embernek tartottam, ilyen helyzetbe kerültem. De attól függetlenül megpróbáltam lépni, mert tisztában voltam vele, hogy vannak bizonyos jogi lehetőségek. Hogy ezek a jogi lehetőségek nem úgy funkcionáltak, ahogy én elvártam tőlük, mert azt képzeltem, hogy ha én odamegyek, akkor a hatóságok lépnek. Hát nem egészen ez történt. Tény, és való, hogy volt bennem bizonyos szégyenérzet. Tény és való, hogy a mamámmal nem tudtam úgy megbeszélni, és nem is csak szégyenérzetből, hanem azért sem, mert ő lényegesen prűdebb nevelést kapott. Amellett próbáltam őt bizonyos fenyegetésektől megkímélni. Most minek mondjam el neki, hogy azt mondta, hogy a saját konyhádban fog megerőszakolni, ha én ezt vagy azt nem teszem meg neki? Ezen a mama változtatni nem tudott volna, mint később láttuk, segíteni se nagyon, az meg, hogy én ezzel őt terheljem, nem nagyon volt értelmes.
Amikor az egészre fény derült és az ügyész kihallgatott engem, kértem a lefoglalását mind a gépkocsinak, mind a büfének, mire az ügyész közölte, hogy miután ez nem közvetlen tárgyi bizonyíték, nem teheti meg. Ezek után nem is kérem a szintén a bíróság által megállapított gyerektartás behajtását, mert csak ez a két dolog van a nevén, vagyis a saját vagyonomból lennék kielégítve. Hát, így kell egy nőt állami közreműködéssel teljesen kisemmizni.
XIV. Epilógus
A büntetőügyben első fokon 2001. tavaszán hoztak ítéletet. Tóvizy négy év nyolc hónap, élettársa egy év felfüggesztett börtönbüntetést kapott zsarolás, sanyargatással elkövetett maradandó egészségkárosodást okozó súlyos testi sértés, személyi szabadság megsértése miatt azzal, hogy a letöltendő időt jó magaviselet esetén a vonatkozó jogszabályoknak megfelelően csökkenteni lehet. Az előzetesből Tóvizyt az ítélet napján, vagyis több, mint két év után, szabadon bocsátották. A lőfegyverrel való visszaélés vádját elejtették, mivel a fegyvereit otthon szétszerelve tartotta, s ezeket a bíróság alkatrészeknek minősítette. A házban talált és elkobzott lőszerekkel kapcsolatban, mivel azokról nem tudták megállapítani, hogy a tartásuk tilalmára vonatkozó jogszabály életbelépését megelőzően, vagy azt követően szerezte-e be őket, szintén nem hoztak elmarasztaló ítéletet.
Az ügyész első fokon benyújtott vádindítványában nem szerepel kényszerítés, valamint a két kiskorú gyermek rovására elkövetett veszélyeztetés gondolata sem. A bíróság tehát e tárgyban nem ítélhetett. A bíróság nem mérlegelte az elkövetett bűncselekmények és az elkövetők által azóta is folyamatosan használt vagyon eltulajdonítása közötti összefüggést. E logikai bakugrásból kifolyólag a büntetőbíróság a vagyonnal kapcsolatos követeléseket a polgári bíróság ügykörébe utalta.
Az ügyész az elsőfokú döntés ellen nem fellebbezett. Így másodfokon már csak enyhítésről lehet szó. A bűncselekmények és a ház, a pénzjövedelem, valamint az ingóságok eltulajdonítása közötti összefüggés ismételt mérlegelésének lehetősége elveszett. Fel sem merült, hogy a példátlan brutalitás mögött nem holmi elszigetelt indulatkitörések, hanem józan gazdasági megfontolás húzódhatik meg,
Amíg a büntetőbíróság nem hoz ítéletet a büntetőügyben, a vagyonjogi kérdések, valamint az apai jogok megvonása iránti kérelem függőben marad. A kisfiú 2002. áprilisában volt öt éves.
(2002. január-április)
Az interjút Betlen Anna készítette
(*) A munkáltató és az azonosításra alkalmas személyek és települések neve (kurzívval szedve) álnév.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése