Amszterdam magyarmódra?
Azt írja a Népszabadság, hogy Kiskunhalas mellett egy afféle mini-Amszterdam létesült az 53-as út mentén.
Hogy a "szexmunkások" ott... vagy kik is? Nem tudja a Népszabadság, most hogy is fogalmazzon. Lehet, hogy a prostituált szó már nem píszí?
Akárkik is, mindenesetre budiméretű, részben üvegfalú bódékban tartózkodnak ott.
Nem, ez nem törvénysértő: a prostitúció legális, és óh, bár csak oly nagyonlegális lehetne minálunk is, mint amilyen Amszterdamban.
Nekünk Amszterdam kell!
Amszterdam, ahol az egyik sort már Nyíregyháza (az ottaniak így bírják kimondani: Nireggasza) utcának hívják.
Mér’, baj ez? Kiskunhalast meg Amszterdamnak. Most ki járt rosszabbul?
Nyilván a hollandusok: hisz róluk úgy neveztek el egy egész főútvonalat nálunk, hogy itt se voltak. Bezzeg az amszterdami Nireggasza utca! Az azért kapta ezt a szép nevet, mert ezrével fordultak ott meg a nyíregyházi eredetű nők. Egy év a szavatosságuk, utána szétrongyolt vaginával és végbéllel jöhetnek haza megdögleni. De nem mindegyiknek kell, akad, aki ott helyben átcsusszan a másvilágra.
Az önként és öntudatból a prostitúciót választó kiskunhalas-környéki ingatlantulajdonos asszonyok szép sorban mind-mind egy-egy bódét létesítettek saját tulajdonú 53-as út menti ingatlanuk kertjében, mert így kívánnak vállalkozni, na. Hát így. Meg is mondta a rendőr úr a Népszabadság tudósítójának, hogy ezek a nők naponta százezret keresnek. Mármint a jobbak. A rosszabbak csak ötvenet.
Nem közgazdász a rendőr, s a Népszabóság tudósítója sem: nem kell nekik tudni, mi a különbség bevétel és kereset között. A nép meg örül, s látja, hogy ez jó.
Földi Ágnes, a Magyarországi Szexmunkások Egyesületének az elnöke siet is elmagyarázni, hogy információi szerint minden a legnagyobb rendben, a munkások a munkahelyükön legálisan munkálkodnak, a tisztelt fogyasztó pedig ugyancsak legálisan fogyaszt.
Nyilván. Az ember azért megy prostituáltnak, mert saját tulajdonú háza van, kinek-kinek egy-egy. Csakis a földtulajdonos lányok, asszonyok szoktak prostituáltnak állni, ők is előszeretettel útmentinek, ezen belül is kitüntetetten saját birtokukon, önnön házuk kertjében, ahogy illik.
Nagyon életszerű.
Földi Ágnes előbb azzal érvel, hogy a legalitás segít leválasztani a bűnözést, majd amikor kiderül, hogy a nagyon-legális prostituáltak mögött mégiscsak futtatók, emberkereskedők tevékenykednek, s hogy más súlyos bűncselekmények - okirathamisítás, vagyis színlelt háztulajdon-átruházási szerződések - állítják elő a törvényesség látszatát; nos, akkor nem marad más hátra, mint kijelenteni, ő erről nem tudott. Csodálkozunk, vele együtt. Magunk is meg voltunk győződve róla, hogy az utak mentén - ahogy másutt is – a polgári egzisztenciák, a ház- és kerttulajdonosok fognak ezen az úton további előmenetelük felől intézkedni.
Csodálkozunk, nagyon.
Kiskunhalas mindeközben hajthatatlan: sem türelmi zónát, sem budikat nem óhajt megtűrni. Nem foglal állást, nem kutatja a társadalmi hátteret, csak azt hajtogatja, hogy ha egyszer a maffia beteszi oda a lábát, márpedig a prostitúcióval - akármilyen legális is az - be fogja tenni, akkor ki onnan nem húzza azt senki.
Még a végén szegény állószerszámú fogyasztót fogják akarni felelőssé tenni ezért az egész vircsaftért… Hát mit tehet ő erről?
Nem lehetne nálunk is minden olyan szép és jó, mint az igazi Amszterdamban?
Amszterdamot, Mohácsot nekünk!!
Voltam a könyvelőnél. Az irodán vagy hatan dolgoznak, fiatalabbak, idősebbek, férfiak, nők. Arról beszélgettünk, hogy megváltoztak a nyugdíjba vonulás feltételei, hogy én, afféle Ratkó-gyerek, már nemigen kapok nyugdíjat. Épp most emelték fel negyvenre a ledolgozandó évek számát, s hamarosan 65 év lesz a nyugdíjba vonulás életkora. A gyermekszüléssel, egyetemen töltött évekkel kapcsolatos kedvezményeket - huss! - egy tollvonással törölték el. S itt még koránt sincs vége. Mint az igásszamár elé kötött répa, úgy halad előttünk a saját nyugdíjkorhatárunk: lehet sejteni, ki bírja tovább.
Érthető, magyaráztam a könyvelőknek, sokan vagyunk, mi, Ratkó-gyerekek. Sokan voltunk mindig, mióta az eszemet tudom, kilógtunk az országból. Negyvenesével jártunk egy-egy általános iskolai osztályba, nem fértünk be a gimnáziumokba, egyetemekbe, a folyosón szültünk a kórházakban, anyasági támogatást, gyest, mindent kaptunk, csak maradjunk otthon, bár hogy hol: hát a szüleinknél vagy az eltartási szerződéses néninél, mert lakáshoz, de még albérlethez sem jutottunk...
Most meg a nyugdíjrendszerből szorulunk ki: sokan, túl sokan vagyunk. Csak azt tudnám, miért sír a szájuk, hogy a mai fiatalok nem szülnek.
- Szülnek azok, kottyantott közbe az egyik könyvelőnő -, csak nem mind. A színes bőrűek, azok szülnek. Túl sokat is. Csak hát ettől nem lesz nekünk nyugdíjunk, mert dolgozni azt nem akarnak. Csak lopni, meg csalni.
Hát, igen. Jól hangzik ez egy könyvelő irodában. Mi itt együtt az adók és járulékok "minimalizálásán" fáradozunk, magyarul: letagadjuk, elcsaljuk az adót. Persze jó okkal tesszük ezt, hisz partnerünk, az állam minden erejével azon van, hogy szociális, infrastrukturális, egészségügyi vagy nyugdíj-ellátás formájában ne kelljen visszafizetnie nekünk a befizetéseinket.
Tanulság:
Lopni, csalni a cigányok szoktak.
A miskolci egyetemen dolgozó közgazdász egyetemi oktatónő meséli, hogy van egy elsőéves súlyosan mozgássérült hallgatója. A kislány 13 éves korában szerzett fertőzés következtében bénult meg annyira, hogy csak kerekesszékben képes közlekedni, abból egyedül kiszállni, abba beszállni nem tud, kezét nem tudja használni, így írni sem tud...
A mamája együtt járta ki vele a középiskolát, vitte az iskolába, kísérte a folyosókon, mellette ült padban, lapozta a könyveit stb. A kislány három idegen nyelven kitűnően megtanult, leérettségizett, felvették az egyetemre. A mamája nap mint nap behozza autóval, s bár november közepéig sem sikerült elérni, hogy a mozgássérültet szállító autó beállhasson az egyetem kapujához, hogy ott tehesse ki a gyereket és oda jöhessen délután érte - a kampusz parkolója csak az engedéllyel rendelkező egyetemi dolgozóknak van nyitva! -, ő, a tanárnő, már megszervezte, hogy mely napokon melyik két évfolyamtárs kíséri a kislányt az egyetemen belül (segít még vécére is menni): hogy édesanyja végre, legalább délelőttönként, csinálhasson valami mást is.
A lány nagyon motivált, lelkesen tanul, boldog, hogy egyetemista lehet, s terveket sző, hogy majd hol, mit is fog dolgozni, ha végez.
A múltkor, meséli a tanárnő, egyik tanár kollégájával beszélgetve szóba hozta a mozgássérült hallgatót, mire az felcsattant: - Már két ZH-t írattam, ez a lány egyiket sem írta meg.
- De hát nem tud írni!, hüledezett a tanárnő. - Nem érdekel. Nem fog jegyet kapni. Az ilyen ne járjon egyetemre. - Tudod, hogy ezért most följelenthetnélek?, haragudott meg a tanárnő. - Nyugodtan jelents föl. Nem fogsz sokáig itt tanítani. Tanuld meg: ez egy férfi-egyetem.
Tanulság:
Nem azt mondta: ez egy nem-mozgássérült-egyetem.
Hanem azt: ez egy férfi-egyetem.
Lehet gondolkodni.
Magyarázkodás és bemutatkozás majd később, most durr bele: indul az Iphigénia Emléklap.
