2014. július 14., hétfő

Levél Matyinak

Facebook-begjegyzés helyett

Nyilvánvaló, hogy nem létezik olyan népcsoport, etnikum, amely összekapcsolható lenne bűnelkövetéssel. Mégis, a ma Magyarországán fájóan sok emberben él az a kép, hogy statisztikailag sok a cigány származású bűnelkövető, holott valójában nincstelenek által elkövetett bűnöket észlelnek. Ezt kívántam kifejezni, amikor az ATV Egyenes Beszéd című műsorában 2014 július 9-én a velem folytatott beszélgetés során a szavak fogságában vergődve magam is elfogadhatatlan kifejezést használtam, amikor “statisztikai romabűnözésről” tettem említést. Mindannyiunk közös felelőssége abban, hogy a kilátástalan helyzetbe kerülő magyar polgárok között tragikusan nő a cigány honfitársaink aránya.

Az egymás iránti respektushoz hozzá tartozik az is, hogy bocsánatot kérjünk akkor, ha hibázunk. Ezt teszem én is, amikor szándékaimat rosszul kifejező szavaimért megkövetek mindenkit, akit kifejezésemmel megbántottam.

Egyben szándékaimmal és a Demokratikus Koalíció törekvéseivel összhangban nagyon szeretném, ha az eddigieknél sokkal többet tennénk a leszakadottak, köztünk roma honfitársaink megsegítéséért.

Mindezt elmondtam Gulyás Mártonnak a Híradó kamerái előtt, azonban szavaim nem jutottak el a nyilvánosságig.

Eörsi Mátyás


Én botrányosnak tartom - most, a Klubrádió balfácánkodását hallgatva is -, hogy mindenki, Te is, Matyi, arról beszél, hogy szabad-e ilyet mondani vagy sem. Hogy most akkor az értelmiség egy részének a politikailag korrekt érvényesítése érdekében bevetett terrorja jó vagy rossz dolog.
Ellenben nem hallom senkitől - még tőled sem, Matyi, aki pedig tényleg elismered, és helyesen, hogy itt súlyos társadalmi tragédiáról van szó és nem pusztán szóhasználatról -, hogy a most szerepet vállaló politikusok, a pártjaik, az őket körülvevő közönség (az értelmiségiek például) mit csináltak rosszul, és mit fognak most már jobban csinálni és hogyan.

Semmi program, semmi érdemi.

Gyorsan leszögezem: szerintem is égbekiáltó disznóság cigány- vagy pláne-pláne romabűnözést (jesszus! hogy oda ne rohanjak ettől a nagy érzékenységtől!) emlegetni bármilyen kontextusban. Elsősorban azért az, mert megfelelő (persze gondosan közismertté tett), célzott  politikai program híján valóban semmi más nem történik, mint a szavakkal való felelőtlen játszadozás: "most korrektek vagyunk politikailag vagy inkább igazat mondunk?".

Ez nagyon nagy disznóság így. Hiszen ezzel a jelzős szerkezettel, ezzel a még tőmondatnak is hiányos, negyedszázad alatt jó mélyen a magyar köztudatba döngölt Moldova-bonmot-val egy könnyed csapásra sikerül a gyűlölet és a nevetségesség még puha betonjába döngölni egyrészt a cigányságot mint olyant és másrészt a roma végeken mindennemű állami és közösségi támogatás nélkül elszigetelve heroikus küzdelmet folytató jogvédőket, nevelőket, közösségfejlesztőket. Tudod, azokat, akiket ugyancsak hathatós politikusi befolyás következtében a nép egyszerűen csak rózsadombi szociológusoknak nevez.

Ha lenne vitára bocsátott, közismert, köz-megértett politikai programotok, akkor egy ilyen elszólásnak az égvilágon semmi jelentősége nem lenne. Mint amikor valaki elfingja magát az esküvői asztalnál, legföljebb.

Így azonban rátettetek még egy izzó lapáttal a rasszizmus máglyájára. Hallgassátok meg jólnevelt "baloldali" közönségeteket (akár a szombati Gyurcsány-tüntin, akár ma pl. a Klubrádióban vagy bárhol a neten), hogy fröcsögik boldogan a fülünkbe, hogy igenis, ki kell mondani az igazat, nem kell itt finomkodni, attól igazán semmi nem fog előre haladni.
Szép eredmény.

Politikailag korrektezés helyett halljuk inkább a részletes programjaitokat, kedves politikusok, kedves pártok. Mi lesz tehát a cigányokkal? Miképp akarjátok elejét venni annak, hogy - ahogy Te is mondtad, Matyi -, ha éhezik a gyerek, lopni induljanak?
Konkrét intézkedések, terv, tervezett eredmények, indikátorok, ellenőrzés?

Nincs ötlet? Kérdeztétek a szakembereket?

2014. július 3., csütörtök

Egy 2006-os írás a türelmi zónákról és a főpolgármesteri felelősségről

Ezt a cikket 2006-ban, az önkormányzati választás előtt írtam, amikor az egyik (ma már mindegy, hogy melyik, mert bizony különböző időpontokban és eltérő csomagolásban bár, de mindegyik) főpolgármester-jelölt kijelentette, hogy megválasztása esetén szorgalmazni fogja türelmi zónák kijelölését, mert ettől várható a közterületi prostitúció problémájának a MEGOLDÁSA.
Nem emlékszem, hogy akkor miért nem közöltem, mindenesetre most ideteszem a szöveget, mert úgy látszik, a tisztelt publikumnak még mindig nem sikerült a dolgot végiggondolnia.
_______________________________________________________________________

Türelmi zóna: a résztvevő megfigyelés új irányai

A főpolgármester-jelölt úr szerint türelmi zónát kell nyitni Budapesten, akárcsak Amszterdamban, s akkor minálunk is ugyanúgy meg lehet mindent oldani, „az orvosi ellátástól a biztonságig”, mint ahogy amott. 
Egy pillanatig sem tételezzük fel, hogy a jelölt a levegőbe beszél. Hogy úgy hozakodik elő a türelmi zóna bevezetésére vonatkozó ötletével, hogy egy sort sem olvasott a szakirodalomból, hogy népes és kipróbált szakértő-apparátusa ne hajtotta volna fel az európai és Európán kívüli nagyvárosok prostitúció-szabályozási tapasztalatait legalább száz évre visszamenőleg. Kizárt dolognak tarthatjuk, hogy egy dörzsölt, gyakorlott politikus, aki épp az ország egyik legjelentősebb hatalmi centrumának, a főpolgármesteri széknek a betöltésére pályázik, szóbeszédekre, mendemondákra, városi legendákra építgetné várospolitikája eme nem lényegtelen elemét, és ne tudná, hová vezettek a prostitúció reglementálásának (szabályozásának) kísérletei a boldog békeidőkben, valamint a II. világháború előtt, éppen Budapesten.
Egy igaz várospolitikusnak – s jelöltünk minden kétséget kizáróan ilyen – tudnia kell, hogy a nagyságos Belügyminisztérium, illetve a Főváros által egyre-másra kiadott ilyen, meg olyan bordélyrendelet, valamint a 20. század elején meghirdetett templomtól-iskolától-közintézménytől ennyi, meg ennyi méterre kijelölhető terület, mai szóval türelmi zóna, ahol az engedéllyel és orvosi igazolással rendelkező prostituáltak magukat felkínálhatták, együtt is csak azt eredményezték, hogy a titkos prostituáltak száma minden rendelkezésre álló becslés szerint tíz-húszszorosa maradt az engedélyezettekének.
A főpolgármester-jelölt úr nem szeret külföldi példákra hivatkozni, ezért csak Amszterdamot említi meg (Stockholmot nem hozza fel, azzal már túl sok volna a külföldi példák emlegetéséből). Így fogalmazott: „Puritán meggyőződésben megőszült matrónák le tudják élni az életüket anélkül Amszterdamban, hogy egyetlen egyszer is találkoznának ezzel a jelenséggel”. Ez igaz lehet: matrónáéknál (különösen a puritánoknál) előfordul, hogy az ember ki sem teszi a lábát a saját lakásából, tévét sem néz, barátokat sem fogad, általában bezárkózó, elvonult életet él. Nem így áll a helyzet azonban a magyarországi állami leánynevelő intézet kapujában összefogdosott, előbb Budapesten a reménybeli türelmi zónában vagy azon kívül a hatóságok értő támogatása mellett betört s futtatott, majd annak rendje és módja szerint Hollandiába eladott leányka esetében: ő az Amszterdami Vigalmi Negyedben még véletlenül sem kerülheti el – mint az említett puritán matróna –, hogy nyakig ne merüljön abba a rettenetes pokolba, amivel egy prostituált élete jár.
Amszterdamban (és másutt) – a főpolgármester-jelölt úr is tudja ezt, hiszen olvassa a szakirodalmat – a prostitúció legalizálása nem a szexiparból származó állami bevételt, nem is a prostituáltak és klienseik egészségügyi biztonságát fokozta, még csak nem is a legálisan működő prostituáltak arányát az összes prostituált között, hanem az odairányuló ember- (gyermek-!) kereskedelmet, valamint az ezzel foglalkozó maffiák erejét, s hatalmát.
A főpolgármester-jelölt úr és csapata természetesen ismeri a hazánkat is kötelező, prostitúcióra vonatkozó nemzetközi szerződéseket, előírásokat. Pontosan tudja, hogy e nehezen megjegyezhető című dokumentumok, amelyeket az egyszerűség kedvéért keletkezésük helyéről (New York-i, Palermói Egyezmény), esetleg értelmetlen betűszavakkal (CEDAW) szoktunk emlegetni, szigorú szabályokat írnak elő az egyezményben részes államoknak a prostitúció és az azt SZÜKSÉGSZERŰEN körülvevő emberkereskedelem – ezen belül gyermekkereskedelem – ellen. Olvasta továbbá a nők elleni hátrányos megkülönböztetés tilalmáról szóló ENSZ Egyezményt felügyelő Bizottság által hazánknak 2002-ben címzett dörgedelmeket a tervezett türelmi zónák káros mivoltáról: „… a Bizottság továbbra is aggasztónak találja a jelenlegi – ún. «védett övezeteket» (ahol tilos a prostitúció), és «türelmi zónákat» (ahol megengedett) előíró – szabályozást, mert az megnehezítheti a prostitúció kizsákmányolóinak büntetését, és így tovább ronthatja a prostituált nők helyzetét.”
Hm. Főpolgármester-jelöltünk egy pillanatig eltűnődött: vajon miért szerepel ez a türelmizóna-ügy a nők elleni hátrányos megkülönböztetést monitorozó Bizottság napirendjén? De aztán persze rájött, hiszen olvassa a szakirodalmat. A prostitúció: rendszer, egész szisztéma, a férfiak nők feletti uralmának egyik, talán legszörnyűbb társadalmi alrendszere. Olyan kereskedelmi ügyletek terepe, amelyek során az egyik fél – férfi: kliensek, futtatók, tulajdonosok, emberkereskedők hada – egyoldalúan csak a maga kedvére és javára használja, adja, veszi a másik felet – a nőt (gyermeket).
Hogy a kiskorú, intézetből szökött, strici férjnek tejelő, esetleg magyarul nem is tudó külföldről hozott prostituáltak mindegyike erőszak eredményeként áll-e majd ott a türelmi zónában vagy lesz közöttük néhány olyan önkéntes is, aki éppen a kiszolgáltatottságot, az erőszakot, a verést, a nemi betegséget, a negyvenszeres halálkockázatot, a napi tizenöt állva kiszolgálandó, sokszor mocskos, büdös pasas futószalagját kedveli, az majdnem mindegy. A prostituáltat felkereső kliens olyan nőt (kislányt, fiút) akar, aki őt magát, s a vele folytatandó aktust nem akarja. Olyan nőt (kislányt, fiút) bérel ki, aki a pénzéért további feltétel nélkül fog a rendelkezésére állni. Nem kérdezi: téged megerőszakoltak, megvertek, bezártak, követnek, ellenőriznek, eladtak, megvettek, a gyermeked, anyád-apád életével fenyegetnek-e, hogy most itt légy és engem szolgálj a pénzemért? Nem kérdezi: használja.
Főpolgármester-várományosunk felkészült jelölt, ismeri a prostitúcióval kapcsolatban az elmúlt évtizedekben a világ számos kutatóközpontjában készült tanulmányokat. Tudja tehát, hogy a prostitúció legalizálása és a szegénység együttesen fokozott veszélynek teszi ki az adott terület, ország lakosságát, ezen belül is a fiatalkorú lányokat, fiatal nőket. Ő természetesen nem a friss hús exportja révén szeretné majd mérsékelni hazánk eladósodottságát, tudja ugyanis, hogy nem éri meg, hiszen a prostitúció bármely ágának legalizálása csak az emberkereskedő maffiákat erősíti, nem az adóbevételeket. Tudja, hogy a türelmi zóna sem nem helyes, sem nem célszerű módja a prostitúció kérdése rendezésének, ő azonban nem tud, és megdönthetetlen tudományos bizonyítékok reményében nem is akar lemondani arról az ismeretanyagról, amelyet éppen a főpolgármesterségből fakadó sajátos hatalmi helyzetéből adódóan halmozhat fel.
„Not in my backyard”, harsogják a világ összes főpolgármesterei, midőn aláfirkantják bordély- és türelmizóna-rendeleteiket. Nem így a mi emberünk. Neki esze ágában sem lesz a más … hm … kezével verni a csalánt.
Magukat megnevezni nem óhajtó informátoraink szerint a főpolgármester-jelölt úr azt tervezi, hogy amennyiben megválasztják, azonnal kijelöli saját lakókörnyezetét türelmi zónának. Ezt a lehetőséget semmiképp sem fogja kihagyni, állítják kilétüket titokban tartó forrásaink.
És persze hosszú távon gondolkodik. Ismerve a türelmizóna-kijelölés menthetetlen hátulütőit, ideiglenes, mondhatni kísérleti intézkedésnek szánja a dolgot. Nem elégszik meg azzal – mint kerületi, városi, falusi polgármester kollégái immár hosszú évek óta –, hogy egyszerűen elsumákolja a türelmi zóna kijelölését, nem. Hiszen elejétől végéig ismeri azokat az érveket, amelyek szerint a prostitúció a nőket és a gyermekeket közönséges haszonállatként forgalmazó rabszolgatartási forma, s mint ilyen, összeegyeztethetetlen a modern polgári társadalmi berendezkedéssel, vagyis ma már tökéletes képtelenség bármilyen értelemben vett legalizálása és engedélyezése. De miképp lehet felvilágosítani erről a sok felkészületlen, a választási küzdelembe átgondolatlan közhelyeket beleüvöltöző politikus-társat, hogyan lehetne felnyitni az ugyancsak tudatlan újságíró-társadalom szemét, és mivel lehetne meggyőzni végül magukat a választópolgárokat?
Fel kell tárni, és nyilvánosságra kell hozni a valóságot. Ő maga, a főpolgármester személyesen készül a bizonyítás élére állni. Esténként, midőn egyébként a nemrégiben meghozott türelmizóna-rendelet sürgős visszavonásának előkészületeivel foglalatoskodik, saját kezűleg veti majd papírra a Nagy Kísérletben aznap gyűjtött személyes tapasztalatait:
  • Milyen volt lefüggönyözött autóval rohanni a gyerek (unoka) elé az iskolába, hogy még véletlenül se kelljen szegény ártatlannak iszamos óvszereken csúszkálva, gyalog hazajönnie, részegen, bedrogozva tántorgó hiányos öltözetű prostituáltak, őket durva szavak s gesztusok kíséretében mustrálgató kliensek között?
  • Milyen volt a meztelen, kifacsart pózokba beállított nőket alulnézetben ábrázoló plakátokról gyermekünk, unokánk tekintetét minduntalan elterelni; belegondolni, hogy ezek minden nőt, a mi feleségünket, húgunkat, leányunkat és édesanyánkat is megtiprásra érdemes prédának látják?
  • Milyen érzés volt osztozni a gyerekkel a meglepetésben, midőn a szomszédos kapualjból sliccét gombolgatva épp egy osztálytárs apukája lépett elő?
  • Egyébként is milyen érzés a gyermek bimbódzó értelmét kitenni a felismerésnek: hogy a prostituált nénik közül sokan vele egyidős kislányok?
  • S milyen volt zavartan magyarázkodni a gyereknek, miután egy ilyen korabeli kislány épp minket, az „édes kis főpolgit” szólított le, a gyereknek szakavatott madámi felügyeletet ajánlva arra a kis időre, amíg bennünket kezelésébe vesz?
  • Miképp hat hőn imádott családunk éjszakai pihenésére a házunk alsó két szintjén berendezett SM (Sado-Mazo)-bárból az udvari ablakokon keresztül beszűrődő jellegzetes zaj?
Képzeljük magunk elé a főpolgármestert, amint e megdönthetetlen bizonyítékok tömegét tartalmazó dokumentációt a Testület elé tárja! Na, kíváncsi vagyok, melyik fafejű, konzervatív politikus mer ezek után a főpolgármester személyes tapasztalataival szembehelyezkedve még mindig kiállni a türelmi zónák Budapesten való fenntartása mellett?
Ravasz!

2014. július 1., kedd

The personal is political


A rajzolt gyerekpornó nem bűn, mondja Révész Sándor a Népszabadságban. 

A mind élénkebben burjánzó japáni gyermekpornográfia ellen hozott jogszabályból a szólásszabadságra hivatkozva hagyták ki a rajzolt gyermekpornót - gyermekpornográf képregényeket, rajzfilmeket, mangákat és animékat (hogy e két utóbbi mi lehet, fogalmam sincs) -, s ezzel, azaz a szólásszabadság ilyetén védelmével Révész Sándor lelkesen egyetért.
Mert "A rajzolt gyerek nem valóságos létező. Ami vele történik, egyetlen hús-vér gyereknek sem árt."

Jó, hát fordítsuk le.

A rajzolt pogrom során pusztuló rajzolt zsidó nem valóságos létező. Ami vele történik, egyetlen hús-vér zsidónak sem árt.

A rajzolt cigánygyilkosság nem valóságos esemény. Ami a rajzolt cigánnyal történik, egyetlen hús-vér cigánynak sem árt.



Pedig nem csak gyerekszexre vágyakozni, de gyűlölni is szabad, semmiféle törvény nem tiltja. Mindenkinek szuverén joga, hogy azt gyűlöljön, akit csak akar, még akkor is, ha gyűlölete tárgya egy egész nép, faj, nem, vagy akármilyen ember vagy embercsoport. Hát most miért ne birtokoljon gyűlölete otthoni kiélését elősegítő ábrákat, filmeket, rajzokat, füzetkéket (meg azt a másik kettőt, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda), ha egyszer neki az a jó? Közöd? Van benne hús-vér ember vagy nincs?

És tovább megyek: hány hús-vér zsidónak árt az a pár összerombolt sírkő, lefestékezett zsinagóga, hány hús-vér cigánynak okoz kárt a mocskos, buta, büdös, bűnöző és hazug cigányokat ábrázoló rajz, rajzfilm, képregény (valamint az előttem ismeretlen további kettő)?

Most mi van? Fáj valakinek az a pár horthy-teleki-wassalbert-szálasi-hitler-ábrázolás? Vagy azt akarja állítani valaki, hogy rajzolni szabad, de szoborni nem? Hát istenem, van aki ezeket szereti! Most hús és vér vagy nem hús és vér? 

Révész Sándor azt hiszi, hogy míg a szexualitás a privát szféra, addig a gyűlölet a közszféra része. Ez óriási tévedés. E kettő gyakran összefonódik, összekeveredik, helyettesíti egymást, felcserélődik (gondoljunk csak a tömeges háborús nemi erőszakra). 

Olvassunk kicsit több feminista irodalmat, hogy jól bevésődjön: a személyes is politika (the personal is political).