„Történetünk minden ízében fantáziaszülemény.
A valósággal való bármely egybeesés
csak a véletlen műve lehet.”
Pannon krétakör
Gyermekvédelem Magyarországon, 2016.
Pannon krétakör
Gyermekvédelem Magyarországon, 2016.
Esetleírás
Esetleírás
Egy sápadt, mélylilán karikás szemű, szomorú tekintetű kisfiút látok most magam előtt, ahogy akkor láttam őt, amikor júliusban, hirtelen ötlettől vezettetve autóba ültünk és meglátogattuk őket isten háta mögötti városkájukban. A gyerek érett, felnőttes nyelven magyarázza nekünk, hogy hogyan kell játszani az internetes főzős játékot, amellyel egész nap foglalkozik. A szemkontaktust nem veszi föl. Egyik kezében csokoládé, másik kezében zacskó savanyú cukorka (a nagymamája épp ebédet főz, sötét pillantásokat vetve ránk, idegenekre). Egy hónapja csak, hogy itt „lakik”. (Hol is lakik? Anyjánál, a „dögnél”, a városi bérlakásban? Vagy pár saroknyira nagyanyjánál, a nagymamával közös hálószobában, ahol anyjának csak a vendégszoba jut, ha ő is ott akar aludni, de ahol legalább kert van egy kicsi? Vagy ez az egész csak ideiglenes, hisz „Ideiglenes Határozattal” került ide a közeli faluból, ahol rokonait, holmiját, állatait hagyta – hagynia kellett? Mi lesz vele? Ki szereti őt? Ő kit szerethet?)
Rövid összefoglalás
Esetünk a megszokottól eltérő körülmények között játszódik, ugyanis kiemelkedően sok, az üggyel kapcsolatba kerülő szakemberről mondható el, hogy kifejezetten jóindulatúan, sőt, szakszerűen igyekszik eljárni. Mi több: néhányan közülük érezhetően részvéttel, együttérzéssel vannak a túlzás nélkül rémisztő helyzetben lévő anya iránt, és átlátják, és ha nem is mindig teljes mértékben, de talán fel is mérik a rettentő kárt, amely a még épp kisgyereknek számító kisfiút érte, és éri még ma is, óráról órára, percről percre. És azután is.
És mégis. Bármily válogatottan színvonalas szakembergárda működik is történetünk színhelyén és a környéken, a családhoz a szétrobbanást megelőző pokoli hétköznapokban semmiféle segítség nem érkezett. A szétválást követő megsemmisítő háború során pedig – amely látszólag a gyermekért folyik, valójában azonban bizonyára többről is szó van – a gyermekvédelem intézményei szép komótosan állítgatják elő a határozataikat, tartják be vagy sértik meg az ügyintézési határidőket, válaszolgatnak akkurátusan a beérkező segélykérésekre, és figyelik, hogy a krétakörben álló két fél közül melyik rántja nagyobb erővel magához a közös gyermeket.
Ebben a krétakörben az a figyelemre méltó, hogy a gyermeknek nem kell ténylegesen, testileg is kettészakadnia ahhoz, hogy súlyos, javíthatatlan sérüléseket szenvedjen. Nem nyújt sem vigaszt, sem gyógyírt neki az apjától elszenvedett terrorra az, hogy az anyja élve, egészségben szeretné megkapni őt, és sem nem akar, sem nem képes erőszakot alkalmazni vele szemben.
Az esetből kibontakozik, hogy a gyermekvédelmi rendszer és az igazságszolgáltatás – még ha, mint ebben az esetben, az átlagnál jóval színvonalasabb szakembergárdával dolgozik is – akarva-akaratlan a bántalmazó, törvényszegő, gátlástalan apa felé hajlik: minden egyes gazságát (manipuláció, hamis vádak, névtelen levelek, lopás, csalás, hamisítás, gyermek veszélyeztetése, asszony fenyegetése, bántalmazása, kifosztása) nagy toleranciával, körültekintően, a lomhaságig menő lassúsággal reagálja le – ha egyáltalán –, míg a másik fél, a törvénytisztelő anya már csak azért is hátrányba kerül, mert ő viszont betartja a jogszabályokat és a gyermekvédelem intézkedéseit. Az alább ismertetendő történet részletesen igyekszik bemutatni, hogyan állítja az erőszaktevő saját céljai szolgálatába a legnemtelenebb eszközök használatával a gyermek és a jog védelmére hivatott intézményeket anélkül, hogy azok felismernék az erőszakot és a rendszerrel való fondorlatos visszaélést. Íme egy csepp közéletünk tengeréből.
Esetünk azt is jól példázza, hogy nem elég jó szakembernek lenni. Bátornak, tudatosnak és önállónak is kell lenni: fel kell tudni ismerni a bántalmazó manipulatív és erőszakos magatartását, és – bizony hősiesen akár – szembe kell tudni szállni vele. Meg kell tudni húzni a határait, mert a bántalmazott, összetört nő és gyerek erre egyedül többnyire képtelen. Fel kell tudni mérni a bántalmazottak szükségleteit, és érdemi segítséget kell tudni nyújtani nekik. Emellett gyorsnak és határozottnak is kell lenni. A sérült gyereknek nem majd, hanem most azonnal van segítségre, támogatásra szüksége, és e segítségnek, támogatásnak célzottnak, eredményre törőnek kell lennie.
Ahhoz, hogy a krétakör ne záruljon be, hogy a gyerek ne szakadjon, a szociális és gyermekvédelmi ellátás fogalomtárába a már ismert „a gyerek érdeke” mellett be kell vezetni „a gyerek ideje” fogalmat. A gyerekek életideje túl rövid ahhoz, hogy a felnőttek számára talán még elviselhető ügyintézési határidőket kibírják. Az ő esetükben a hónapoknak, heteknek, napoknak is óriási jelentősége van, nem hogy az éveknek.
Ennek a fogalomnak az alkalmazása egyben azzal is jár, hogy a konfliktusos családoknál azonnal kockázatfelmérést kell végezni, és a kockázatok között első helyen kell figyelembe venni azt, hogy van-e családon belüli erőszak (ami nem azonos a veszekedéssel), vannak-e egyenlőtlen hatalmi viszonyok. Az egyenlőtlen hatalmi viszonyok megteremtését és fenntartását – vagyis a család többi tagjai alávetésének, kihasználásának, kizsákmányolásának az alapját – szolgálja a családon belüli erőszak. Azt a szülőt, aki ezt az erőszakot alkalmazza – akkor is, ha látszólag nem közvetlenül a gyermek ellen – e kockázatfelmérés mindenféle pszichológiai tesztektől függetlenül is haladéktalanul minősítse a gyermek nevelésére nem alkalmas szülőnek.
Írjuk át a közmondást: „Kétszer ad, aki gyorsan ad”. Mostantól mondjuk így: „Elvesz, aki lassan ad”.
Exlex élet
A kertek alatt
A 200 lelkes, többségében német nemzetiség lakta dunántúli aprófalu aktivitási rátája 2015 végén 48% (ugyanakkor a járási 60%, a megyei 61%, az országos átlag 64%) volt, ami ugye a foglalkoztatottak és a regisztrált álláskeresők együttes számának a munkaképes korú lakossághoz mért arányát fejezi ki. A falu egyetlen boltjának ablaka évek óta lemázolva, a kocsma is régen bezárt már. A járási vagy a megyeszékhelyre közvetlen busz egyáltalán nem megy, a 30, illetve 40 km-es utat tömegközlekedéssel egy vagy két átszállással, egy-másfél óra alatt lehet megtenni, a járási székhelyre napjában 4, a megyeszékhelyre naponta 5 alkalommal van mód busszal beutazni. Autóval a falut a térképen fehérrel jelzett négyszámjegyű, ún. „egyéb úton” lehet megközelíteni.
A család, amelyre elbeszélésünk fókuszát irányítjuk, a falu jobb módú lakói közé tartozik. Németek ők is, mint a falu nagy része. A nagymama harminc éven át vezette az azóta már bezárt, immár lemázolt ablakokkal álló falusi boltot. Jól ment nekik. Megütközés, és különösebb ellenszenv nélkül beszélték faluszerte, hogy a boltosné rendszeresen megkárosítja a vevőket, mintegy ezzel biztosítva családja megélhetését. Mesélték, hogy évente egyszer-kétszer éjszaka különös betörők jártak a boltban: elvittek háztartási cikkeket és élelmiszert, mirelit és konzervárut, kávét, kolbászt, csokoládét, szalvétát, de alkoholt vagy cigarettát soha. A boltosék józan életű emberek.
Reggel, mikor kiderült a rablás, a rendőrök kijöttek, de valahogy soha nem sikerült a rabló vagy a rablott holmi nyomára jutni, s a biztosító, némi vizsgálódást követően, fizetett a járási élelmiszerbolt-hálózati vállalatnak az eltűnt áru után. Az árusítás tehát mehetett tovább, s a következő évben, láss csodát, megint megismétlődött a furcsa betörés: vittek mindent, csak dohányárut meg alkoholt nem. A falubeliek ilyenkor már tudták előre, hogy másnap megint betörés lesz, rendőr jön, kutat és kérdezősködik (de persze ezúttal se fog senki semmiről se tudni), hiszen, így beszélték: volt, aki látta a boltosék két fiát zárás után autóval beállni a bolt udvarára...
Abban az évben, amikor a boltosné (történetünk nagymamája) nyugdíjba készült, felgyorsultak az események: szinte kéthavonta tört be az a titokzatos józan, káros szenvedélyektől mentes betörő. Rendőr jött, nem talált, biztosító fizetett. Történetünk nagymamájának nyugdíjba vonulása után több boltos is próbálkozott a csőd szélén tántorgó üzletmenet megmentésével, sikertelenül. Pedig betörés soha többé nem fordult elő… A boltot tehát bezárták.
A boltoséknak időközben férjhez ment a lánya, megnősült az egyik fia, s végre-valahára a második fiú – történetünk apa-szereplője – is asszonyt hozott a házhoz. De mindjárt vinnie is kellett tovább, mivel a boltosné rosszul tűrte az idegen nőt a házában. Egy apró, az életet lényegében nem zavaró, de negyedévente pár nap kórházi kezelést igénylő betegség (Raynoud-szindróma: hideg vagy stressz hatására a kiserek összeszűkülése következtében időnként fájdalmasan elsötétedik és kihül a kéz) miatt betegnek, bolondnak (!) nevezte a menyét, „örülj, hogy megtűrlek”, kiabálta folyton, egyébként is belekötött, zaklatta, szidta megállás nélkül. A nő a feje fölött csapkodó villámok közepette nem észlelte, hogy párja, történetünk későbbi apa-szereplője, az anyósnál még sokkal veszélyesebb. A fiatal pár tehát saját ház után nézett, ami nem volt nehéz: az évtizedek óta csak fogyatkozó lakosságú faluban nem egy üres, majdnemhogy eladhatatlan ház állt.
Megtakarított pénze azonban csak a nőnek volt egy kevés, és mivel állandó bejelentett állása volt, hitelt is föl tudott venni. A fiatalembert szakmunkásképesítése alkalmassá tette arra, hogy a Dunántúl számos festői szépségű kastélyszállodái egyikében karbantartó munkásként álláshoz jusson. A házat azonban – a közöset – mégis egyedül a lány megtakarított pénzéből, korábbi fél háza eladásából, és az ő fizetésére fölvett hitelből vették. De persze ki is kellett tatarozni. A felújítás házilagosan ment: a fiatalember a kastélyból elcipelt holmikat saját kezűleg építette be a házba: került hát vécé- és mosdókagyló, csap, kilincs, villanykapcsoló, konnektor, járólap és minden, ami csak kellhet. Egy kastély tényleg kimeríthetetlen forrás, ha elég szemfüles az ember. De azért kirúgták.
Aztán a kastély-szálló csődbe ment – nyilván nem kizárólag őmiatta –, hősünk pedig utcára, pontosabban közmunkára került, egyenesen a falusi önkormányzat gépparkjának őrizőjeként és karbantartójaként. Ettől fogva nagy gonddal gondozta hát az önkormányzati gépeket: egy haverral-munkatárssal egy-egy leamortizált(nak jelentett) gépet szétszereltek, hazavittek, s az így nyert (nem egyszer eredetinek, márkásnak hazudott) alkatrész-állománnyal már be is lehetett indítani előbb (talán tévedésből) legálisan, majd gyorsan, hivatalosan szüneteltetve a vállalkozást, immár feketén a falusi javítóüzemet. Mek-Mester, legyintettek a faluban, miután egyre-másra rontotta el a többiek autóját, fűnyíróját, motoros fűrészét. Föl senki nem jelentette, legföljebb egyszer-egyszer elverték vagy kiabáltak vele.
Valószínűleg regényt kéne írni ahhoz (akkor meg nyilván mindenki azt hinné, én találtam ki), hogy legalább felületesen érzékeltetni tudjam történetünk apa-szereplőjének a tulajdonhoz – a máséhoz –, meg a szabályokhoz, törvényekhez, becsülethez stb. fűződő sajátos viszonyát. Azért egy-két apró részlettel mégis megpróbálom megvilágítani, miféle emberrel is állunk szemben. Amikor bementek a közeli nagyobb városba, s ott mondjuk egy TESCO vagy LIDL szupermarketben vásároltak, az asszony mindig külön vásárlókocsit fogott, mondván, hogy ő nem hajlandó lebukni a férfi miatt. Amaz ugyanis ezerzsebű nadrágjában és mellényében grasszálva a gondolák között az égvilágon mindent zsebre tett, ami csak belefért valamelyik zsebébe, s amiről sikerült lebontania a csomagolást, hogy a vonalkód majd ne csipogjon a kijáratnál. Vagy ha autóval jöttek valahonnan hazafelé, s az út menti földeken szebb dinnyék vagy más termény látszott, ő sosem volt rest megállni és felszedni ezt-azt, ami jól jött a kis család konyhájára. A nő veszekedhetett, aggódhatott a várható lebukás miatt (sose buktak le), minden el lett intézve egy vállrándítással. Ha egyszer ott van az a holmi, és hasznos is, finom is, miért ne vinnék el? Miért nem vigyáztak rá jobban? Mindenesetre feltétlenül vegyük számításba, hogy ezeknek a jeleneteknek természetesen a kisfiú minden alkalommal tanúja, résztvevője volt.
*.*
A család nem reprivatizálta egykori földjeit – ha voltak –: van elég föld a falu határában parlagon. Ahhoz a pár állathoz, amit a háznál tartottak, elég volt a szomszédék földjén megtermő, vaduló lóhere, széna, miegyéb. Csak kaszálni kellett, szántani-vetni nem.
Emberünk, mondják, már alig jár a falu utcáin, csak a kertek alatt oson, mivel mindig van valami a hátán a zsákban: hol a szomszéd kertjéből elemelt termény, hol valami más hasznos, beépíthető anyag. Kell is, hiszen szorgos kezei istállót húztak fel a kert hátuljában a kisgyermek pónijának, külön kennelt építettek a két nagy testű rottweiler kutyának, és persze külön, jól elzárt, az utcáról semmiképp sem látható kennelt az illegálisan tenyésztett mopszkutyusoknak és terriereknek is. Na és persze a fa, amit innen-onnan, utóbbi években szerencsésen épp élettársa apjának erdejéből vágott ki (engedély nélkül, stikában), mert hát fűteni is kell. Ja és a fölösleget el is lehet adni. Kell a pénz. Hogy kissé előreszaladjunk, említsük meg itt, hogy a nő későbbi elköltözését követő év során (nyilván hiányzott az addig az asszonyka fizetéséből származó rendszeres folyó bevétel) a nő apjától örökölt erdejét volt élettársa – elbeszélésünk apa-hőse – tarra vágta. Nem volt otthon az asszony, úgyse látta, a fa meg – és eladása után a pénz – kellett.
A család megélhetési szerkezete úgy írható le, hogy a két fiú, nővérük és apjuk (történetünk nagypapája) nem, vagy csak szakadozottan dolgozott munkahelyen, fizetés ellenében. A megélhetés rendszeres pénzbeni fedezetét a családanya (nagymama), a nővér férje, s a fiúk élettársai biztosították bejelentett, legális munkaviszonyukból (ill. a családtámogatásokból, később nyugdíjból) származó jövedelmükkel. A család megélhetése azonban zömmel a rendszeres és összehangolt illegális tevékenységből származik, amelyet döntően a „mag-család”, vagyis történetünk nagymamája, nagypapája, s az ő három felnőtt gyermekük folytat. Ez az illegális tevékenység a már említett (ugyancsak rendszeresített és szervezett) bolti „rablástól” a család többi része által is folytatott illegális kutyatenyésztésen és értékesítésen keresztül a változó munkahelyek és a szomszédok rendszeres meglopásán át az engedély nélküli erdészeti kitermelésig és a vadorzásig a legváltozatosabb aktivitásokat öleli fel.
Ha többnyire zavartalanul folytathatják is – legalábbis a kívülálló számára elképesztő – jogsértéseiket, egyszer-egyszer azért előfordult már, hogy valaki feljelentést tett ellenük. Így főhősünket is, aki történetünkben az apa, valaki feljelentette vadorzásért. Hogy tudniillik engedély nélkül vadat ejtett el. (Vajon csapdába ejtette vagy lőtte? Mert az utóbbi esetben illegális fegyverbirtoklásról és -használatról is szó kell, hogy legyen...) A rendőrség nyomozott hát. Kiderült, hogy tényleg volt valami vadhús. És hogy abból kolbász lett töltve, mely épp valahogy az önkormányzat munkatársai között került értékesítésre. És úgy hírlett – a rendőröknek valaki ezt vallotta –, hogy a kolbásztöltéshez használatos töltőberendezést maga a falu polgármestere kölcsönözte volt a mi emberünknek. Tudott a tanú arról is, hogy a polgármester méltatlankodott, amiért a kolbásztöltőt nem kapta az ígért időben vissza. Megkérdezte hát a rendőrség a polgármestert, hogy mi is a helyzet azzal a kolbásztöltővel. Milyen kolbásztöltővel? Ámult a polgármester. Ő ugyan senkinek kölcsön nem adná az ő eszközét soha. Így esett, hogy a vadorzás, a vadkolbásztöltés és -értékesítés végül bizonyíték hiányában nem vont büntetőeljárást maga után.
A kutyák illegális tenyésztése és értékesítése se csak úgy ukk-mukk-fukk megy. Kell ahhoz jól elrejtett kennel, táp, gyógyszer, oltóanyag, törzskönyv és oltási könyv. A kutyákat el is kell adni valahogy, amihez hirdetésre és más, lebukás-veszélyes tevékenységekre is szükség van. Történetünk apa-szereplője azonban ezt is megoldja (fölteszem, nem ő az egyetlen): kennel a ház mögött, a domb takarásában, emberünk pedig szabad bejárással rendelkezik a megyei állateleség- és gyógyszeráruházba, ahol bevásárolhatja az oltóanyagokat, gyógyszereket, ezeket beadhatja a kutyáknak, a gyógyszerek és oltások matricáit beragasztgathatja a kutyusok oltási könyvébe – és amikor arra jár, a közeli városban működő állatorvos szépen sorban le is pecsételgeti és aláírogatja mindet: mintha ő maga adta volna be.
A kutyáknak pedig biztos piacuk van: hirdetni se kell. Gyakorlatilag fellelhetetlen az egyébként minden szempontból törvényen kívüli tevékenység. A külföldi vevőnek – aki kamionnal hajt keresztül az országon – csak egy telefonjába kerül tudatni, hogy mikor érkezik a közeli sztráda lehajtója melletti parkolóba. Emberünk berámolja a csomagtartójába az aktuális kutya-termést meg a szépen lepecsételt oltási könyvecskéket, és a megadott időpontban megjelenik az adott parkolóban. A ládányi kiskutya a kamion mélyén, az érte járó pénzösszeg pedig a szorgalmas tenyésztő – történetünk apa-figurája – zsebében süllyed el. Volt-nincs, felejtsük el.
Ez tehát az a társadalmi-gazdasági, s persze családi háttér, amelybe a címben jelzett "pannon krétakört" a gyermekvédelem intézményrendszere és az igazságszolgáltatás belerajzolta.
Nincs aranyból
Történetünk apa-szereplője, előző, féltékenységi paroxizmusban végződött párkapcsolatát követően (amikor, az őt elhagyó nagyon fiatal, még iskolás lányt előbb állandóan követte, fenyegette, majd a lány apját saját gyermek elleni szexuális abúzus címén merő bosszúból feljelentette – következmény nélkül természetesen) hirdetést adott fel a megyei lapban: "... káros szenvedélyektől mentes becsületes, szorgalmas férfi..."
Az új asszony épp ebbe, a józanságból szőtt csapdába pottyant bele: életében nem látott még olyan férfit, aki ne inná le magát minden nap a sárga földig. Saját falusi körjegyzőként dolgozó apja még verte is ugyancsak jegyzőként dolgozó anyját, őket, gyerekeket „csak” félelemben tartotta, naponta alázta, terrorizálta; első komoly felnőttkori kapcsolata csupán elitta és elbulizta a közös élethez szükséges kevéske pénzt. Nem csoda hát, ha a társkereső hirdetéseket bújta.
A közgondolkodással történetünk anya-szereplője is úgy tartotta (tévesen persze), hogy az erőszakosság és durvaság oka csakis az alkohol lehet: meg volt tehát győződve róla, hogy ezzel a józan emberrel megütötte a főnyereményt. Tetszeni nem tetszett neki egyébként, de legalább nem volt részeges.
A kapcsolat az első pillanattól kezdve rettenetes volt. Amint különköltöztek a szülőktől, már semmi se fedte el a napi zaklatást, féltékenykedést. A férfi ellenőrzött, kritizált, kényszeres rendet követelt (de persze nem segített benne), s a munkába járó párját minduntalan más férfiakkal, munkatársakkal, a főnökkel, bárkivel való flörtöléssel, kurválkodással gyanúsítgatta. Követelte, hogy mondjon fel a munkahelyén. Nem engedte a nőt csinos ruhákat hordani, mert olyat csak a kurvák hordanak, nem engedte, hogy kozmetikushoz, fodrászhoz járjon, mert ronda lesz tőle, de különben is: ezek a vegyszerek egészségtelenek. Mindent csak az ő érdekében persze, csak az ő javát tartva szem előtt, merő gondoskodásból, szerelemből természetesen. De azért néha virágcsokor, bonbon várta a nőt otthon, ha már túl nagy volt a feszültség.
A szex szörnyű volt. Plafonnézés: mikor lesz már vége. Császáros szülés után rövid szünet, de aztán hamar: „nincs aranyból a pinád, hogy őrizgesd” – így folyt az udvarlás. Szerelemről szó se volt, a nő hallani sem akart házasságkötésről. De a gyereket mégis bevállalta, bár krónikus (ha nem is súlyos) betegsége miatt, amire állandóan gyógyszert kell szednie, eléggé tartott a terhességtől és a szüléstől is.
A kisfiúval (aki 2006-ban, a 36. hétre császárral született: ennek csak később lesz jelentősége, amikor majd az apa a gyámhatóságon azt fejtegeti, hogy nem is anya az ilyen, akitől „elvették” a gyerekét), az anya négy évig maradt otthon. De nem volt jó otthon élni: továbbra is az apai nagymama állandó ellenőrzése és kíméletlen bírálata kísérte minden mozdulatát, és a férfinek sem volt semmi se jó. Szidta, kritizálta az alakját, az arcát, a ruháját, a viseletét, mindenét: minek vesz annyi könyvet: egyszer elolvassa és már teszi is félre. Pazarlás. Kutyája van? Megy a kennelbe, a többi közé, be lesz fedeztetve. Itt nincs különkutya. Az se baj, ha más fajtájú: a hülye olasz vevő úgyse tud különbséget tenni fajtatiszta és keverék között. Papírt meg annyit állít ki az ember, amennyit csak kell: a doki leigazolja simán.
Az anya, hogy a gyerek óvodás korba lépett, vissza akart menni dolgozni. A férfi győzködte ugyan, hogy maradjon otthon, „majd összébb húzzuk magunkat”, de ő dolgozni és tanulni akart. Érettségizett, jó munkaerő volt, szerették bent, szerette a munkáját. Meg hát mit csináljon az ember ebben a faluban egész nap?
De ugyebár a munkába járó nő gyanús. Párja, az az áldott jó ember, nap mint nap autóval vitte be a munkahelyére a közeli városkába, és sokszor érte is ment munkaidő végeztével. Ha netán busszal jött haza, akkor is pontosan kellett érkezni: nem volt olyan, hogy túlóra, különfeladat: ha nem a 16:30-as busszal érkezett vissza, biztos kurválkodni volt. Történetünk apa-hőse be-berontott az asszony munkahelyére, a kisváros önkormányzati irodájába, s ott hangos féltékenységi jeleneteket rendezett. A nő pedig nem egyszer jött arra haza a munkából, hogy fut elé örömmel 4-5 éves kisfia és azt kiáltja: „Megjött anya a baszásból!”
Az asszonynak – történetünk anya-szereplőjének –, mint korosztálya legtöbb tagjának, természetesen volt jogosítványa. Azelőtt szülei autójával járt időnként: vidéken nem lehet autó nélkül meglenni. De élettársa (történetünkben az apa) kijelentette, hogy egy nő csak ne vezessen, nyilván egyből fának vinné az autót. A jogosítvány érvényessége előbb-utóbb persze lejárt, meghosszabbítva nem lett (pénz az is!). Ahogy az előző életéből hozott kutyája, pénze, emléktárgyai, úgy vezetni tudása is gondosan bele lett darálva a közösbe: ha menni akarsz, csak a semmivel mehetsz. Vagy azzal se.
A családi szerepfelfogás meglehetősen merev volt. Vannak női- és vannak férfimunkák. A férfi például nem mos, nem vasal, nem mosogat, nem főz... Az asszony pedig ne avatkozzék a komoly dolgokba, mint amilyen a vezetés is. És ne tüzeljen. Mert a fával való foglalatosság is a férfi dolga a háznál. De hát az asszonyka időnként rá akart tenni, ha hideg volt. Meg szerette a fát ő is. Így aztán a fásfészerhez vezető falépcső felső fokait a férfi „kénytelen volt” kissé meglazítani, hogy makrancoskodó párja néhány hanyatt esés során a saját kárán tanulja meg a házirendet.
A gyerekkel természetesen az anya foglalkozott, illetve, amikortól dolgozni járt, reggelente az apai nagymama vigyázott rá, amíg az apa az anyát a munkahelyre szállította, s visszajött a gyerekért, hogy bevigye az óvodába. Az óvodában egyébként a kisfiú nap mint nap otthonról hozott ebédet evett. A nagymama szerint ugyanis a gyerek semmit nem eszik meg, csak az ő főztjét (az anyával otthon töltött első négy évben persze mindent megevett, amit anyja elé tett).
Ahogy a kisfiú iskolába került, az apa immár kettejüket szállította a közeli kisvárosba: anyát a munkahelyre, gyereket az iskolába. S bár a faluból mindenki busszal járt dolgozni is, tanulni is, ők ketten a kontroll gyakorlására mindig ráérő apa autóján közlekedtek, mert csak az a biztonságos, amit a családfő az ellenőrzése alatt tart.
És a feszültség nőtt.
*.*
A férfi a nőt – persze a gyerek előtt – megállás nélkül gyalázta. Hülye kurva, púpos dög (nem mintha púpos lenne), aki – így mondta a gyereknek: – nem dolgozni, hanem dugni jár nap mint nap. A nő előbb csak megtagadta a szexet („nincs aranyból a pinád”, harsant ismét a jelszó), aztán elkezdett ismeretségek után kutatni a hirdetések között (már egyszer milyen jól bejött neki, igaz?). De elköltözni még nem akart, nem is mert – közgondolkodás: –, hiszen a gyereknek, mondják, apára és anyára is szüksége van.
És az apa dühös volt, mondta-mondta, mindenki előtt, nem számított, hogy gyerek, hogy családtag, hogy idegen: hogy a nő egy kurva, akinek csak a baszáson jár az esze. Hogy ronda, hogy buta, hogy beteg, hogy bolond. Gyalázta őt. A gyerek is gyalázta hát. Egyszer aztán az anya begurult és le akart keverni egy pofont a pimaszkodó gyereknek, de a férfi gyorsabb volt és ő húzott be neki úgy, hogy beesett az ágy és a szekrény közé. Röhögött rajta. A gyerek is röhögött. A jó apuka megvédte a gyermeket a gaz bántalmazó anyától. Nem is anya az ilyen. Ugyebár.
De azért a férfi továbbra is szorgalmasan hordta őt reggelente dolgozni, szombatonként a továbbképzésre. Egy ilyen alkalommal esett ki a telefon a zsebéből az autóban. Az apa – minden bizonnyal a gyereket is bevonva a titokba – eltette a telefont és kivárta türelmesen, míg az anya bejelenti a telefonkészülék eltűnését, újat vesz, s abba átviszi a telefonszámát. Az apa az így eltulajdonított okostelefonon ettől fogva kényelmesen olvasgathatta a készüléken futó alkalmazások – facebook, e-mail – fejleményeit. Első kézből értesült a nő beszélgetéseiről, panaszkodásáról (ki másról, mint őróla, magáról), és persze párkeresési kísérleteiről is. Verés, ráncigálás, és a bevált udvarlás – „nincs aranyból a pinád, hogy rejtegesd előlem” – nyomán fojtogatás, erőszakoskodás.
Minthogy ezúton nem sikerült a nőt jobb belátásra bírni, az apa is elgondolkodott azon, hogy helyesebb lenne véget vetni ennek a rossz kapcsolatnak. Egy téli délután – amikor a korán sötétedő este hazaérkező nő már nem láthatta – a ház előtt a járdán két kis pöcök között mintegy boka magasságban vékony damilt feszített ki. Az asszony el is esett benne, de nagyobb baja nem történt. (Dokumentálnia kellett volna, de akkor még ez nem jutott eszébe.)
Az utolsó együtt töltött nyáron azonban többször is nagyon rosszul érezte magát. Szédülés, hányinger... pokoli fejfájás, megsemmisülés-érzés. Mi ez a tea?, kérdezte riadtan, a tiétek piros, az enyém miért zöldes? „Mert beledobtam a színes cukorkámat”, sietett a válasszal a kisfiú.
Ő is be volt avatva.
*.*
Az asszony apjának halálát követően megtörtént a kis örökség felosztása, s ő kb. egy millió forintot örökölt. A pénz a folyószámláján volt. 2014 decemberében a munkahelyi számítógépen az internetbankba belépve azt vette észre, hogy előző nap leemeltek 150 000 Ft-ot a számlájáról. Otthon, mondani se kell, a férfi nem tudott semmiről. „Biztos rosszul emlékszel. Nyilván te vetted ki a pénzt, csak már elfelejtetted, bolond vagy, mindenki tudja.”
Telefon a banknak: a bank beszámol róla, hogy előző nap este hatkor valaki bement a városkába (a faluban nincs bankautomata) és a nő kártyájával és kódjával előbb 100 000, azután 50 000 Ft-ot vett le, majd még vagy nyolcszor megpróbált újabb összeget leemelni, de mivel nem sikerült (napi limit volt a számlán), átment az OTP fiókba is, és ott is megpróbált pénzt kivenni a számláról – ugyancsak többször, ugyancsak sikertelenül.
Történetünk apa-szereplője természetesen semmiről nem tudott, alibije oly biztos, mint a halál: előző este hatkor, a bankkártya illetéktelen használatának időpontjában ő kis családja társaságában otthon tartózkodott. „Biztos óvatlanul használtad a kártyádat és a kódtolvajok lelesték a kódodat.” Pár nap múlva a nő a munkahelyén nagyon rosszul lett. Zavart volt, összevissza beszélt, nem tudta hol van... Orvoshoz vitték, az semmit nem talált. Az orvosi vélemény végül arra jutott, hogy biztos nagyon felkavarta a pénz eltűnése, azért lett zavarodott, azért beszélt órákon át össze-vissza.
A két bank biztonsági kamerája ugyanakkor egyértelműen és felismerhetően bemutatta a férfi barátját, a falu „hajléktalanját”, aki aztán be is ismerte, hogy valóban a férfi vette ki a nő táskájából a kártyát, ő írta le neki kis cetlire a pin-kódot, s ő bízta meg azzal, hogy menjen be a városba, ott pénzt vegyen ki, lehetőleg az összeset – de csak 150 000-t sikerült levennie, amiből 50 000 ütötte szolgálataiért az ő markát. A csalás kis értékére tekintettel az elsőrendű vádlott – aki a tettet végrehajtotta – 50 000, a másodrendű, a bűnsegédi bűnrészes élettárs, azaz történetünk apa-szereplője, 40 000 Ft bírsággal megúszta a dolgot. Mikor már nem volt miért hazudni, otthon beismerte, hogy azért akarta elszedni a pénzt, hogy az asszonynak ne legyen pénze, ne tudja őt elhagyni. A bíróságon azonban úgy védekezett, hogy azért akarta levenni a pénzt, hogy az anya ne kurválkodásra költse azt. Ő csak meg akarta menteni a pénzt a gyermek számára. (Mi sem igazolja ékesszólóbban, hogy az egész égbekiáltó galádságot az igazságszolgáltatás végső soron érthető és helyénvaló – ha a törvénnyel nem is minden tekintetben harmonizáló – tettként kezelte, mint hogy a későbbiekben ez, és sok más, a gyermeket bűncselekménybe vagy szabályszegésbe, de minimum hazudozásba és falazásba bevonó apai magatartás nem képezte akadályát annak, hogy a gyermeket a törvényszék fellebbviteli eljárás keretében ideiglenes hatállyal éppen nála helyezze el.) S bár az ítélet az eltulajdonított összeg kamatostul való visszaszolgáltatását is előírta, az apa ügyvédnője a tárgyalásról kifelé menet dühödt mozdulattal a károsult fiatalasszony markába gyűrte a 150 000 Ft-ot, a következő kommentár kíséretében: „Remélem, EZT nem fogja letagadni!”, és ezzel le is zárult az ügy. Se kamat, se költségek – se priusz.
Pedig azért egy bankkártyát eltulajdonítani, a pin-kód megszerzésére a 9 éves gyermeket felbujtani és felhasználni, egy további személyt fizetség ellenében a pénzkivételre rávenni, s mindezt az asszony elmefogyatékosságára hivatkozva letagadni – szerintem jelentékeny bűntett. Persze, ha madártávlatból tekintünk rá: az illegális kutyatenyésztéssel, a terménylopással, vadorzással, alkatrész- és lakásfelszerelési tárgyak lopásával, fekete javító- (rontó-) szerelő tevékenységgel, bolti álbetörésekkel, életvitelszerű lopásokkal együtt már nem is annyira emelkedik ki az összképből. És még nem is soroltunk fel mindent.
Már soha nem fogjuk tudni kétséget kizárólag megállapítani, hogy mi okozta a bankkártya-lopással elkövetett pénzkivételt követő heveny rosszullétet okozó mérgezést. Az orvosok, mint láttuk, az eltűnt pénz feletti aggodalom okozta stresszel hozták a dolgot összefüggésbe (persze nem ártott volna legalább vizeletmintát venni, de csak vért vettek). Ám a második súlyos, egy egész napos amnéziával járó rosszullét holmi kapzsisággal már tényleg nem volt magyarázható. Mindenki érezte, hogy valami komoly ok van a háttérben.
A háttérben persze sok minden volt. Szólt a kisfiú tanítónője az anyának, hogy valami baj lehet vele (VELE természetesen), mivel nem szerepel a gyerek családrajzain, és a közös programokról szóló beszámolóiban sem említi a kisfia őt, az anyát. Ezután történetünk anya-szereplője a családgondozóhoz fordult segítségért, aki azt javasolta, keressen fel pszichológust a gyerekkel.
2015 januárjában az anya pszichológushoz fordult, s egyúttal megindította a gyermekelhelyezési pert.
Pár hét múlva a korábbinál jóval súlyosabb rosszullétre került sor. Szombat délelőtti főzés-sütés közben az asszony egyszer csak elveszítette az eszméletét és másnap, a hálószobában ébredt az ágyon, az előző napi ruhában, s a közte eltelt 20 órára nem emlékezett.
A gyerek azt mondta neki, hogy sokat ivott („te büdös kurva”), hogy nyolc deci bort megivott (miért pont nyolcat?), és hogy olyan részeg volt, hogy meztelenül rohangált a lakásban és a hajára kente a tejfölt. Ő azonban az előző napi ruhájában ébredt, s a haján tejfölnek nyoma sem volt. Bort sem ivott emlékezete szerint. Kórházba ment, de semmit nem találtak nála. Alkoholt nem mutattak ki. A rosszullétre, az emlékezet-kiesésre nem volt magyarázat. És most eszébe jutottak a nyári fura rosszullétek, a másmilyen színűnek vélt teák, és a „pénzlopási stressz miatti” munkahelyi tudatzavaros állapot.
A kórházból már nem költözött haza. Feljelentést tett ismeretlen tettes ellen súlyos testi sértés miatt. (Hogy miért nem életveszélyt okozó testi sértés miatt – erre ma már nincs válasz.)
A közös tulajdonú házban maradt mindene. Könyvei, ruhái, fehérneműi, gyermekkori és fiatalkori naplói, fényképei, nagymamájától ajándékba kapott ládikája, s persze berendezési tárgyai (mosógép stb. – mindent ő vett). Nem sokkal a szétválás előtt csináltatott két szemüvege – amit a férfi semmi másra nem használhat, csak arra, hogy gyermeke anyjával kitoljon – szintén ott maradt. Az apa SEMMIT nem adott ki ezekből.
Majd hülye lenne békésen szétválni. Mi lenne akkor a házával? Az övével? A berendezéssel? Mert, ugye, ami az övé, az az övé. Ami a nőé, az közös. Így hát ami a nőé, az is az övé: tiszta sor.
Nagyon nehéz elhinni, hogy az emberben a gyermeke apja a gyermekkel összefogva szándékosan kárt tegyen. Ha fel is merül efféle gondolat, elhessegetjük: hülye vagyok, ilyen nincs. És tényleg nincs, hiszen egy évvel később, amikor majd beszámol ezekről az igazságügyi szakpszichológus szakértőnek, az bele is írja a szakvéleménybe, hogy a pszichózis klinikai szintjét el nem érő paranoid tendenciák...
Jogszolgáltatás
A kórházból kikerülve az anya a gyámhatóságon azonnal kérte a gyermek ideiglenes elhelyezését, amire, minthogy „az apa viselkedése a kiskorú egészséges lelki fejlődését nagy mértékben veszélyezteti”, pár napon belül (2015 márciusában) sor is került. Az apa kapcsolattartása egyelőre szünetelt, a nagyszülők ellenőrzött kapcsolattartásra voltak jogosultak (Ez az a határozat, amelyet egy év múlva, amikor már ilyen határozat nem fog születni, mert ideiglenesen tőlük, a nagyszülőktől is megvonják a kapcsolattartás jogát, mint hatályos papírt lobogtatnak majd). Az anyát a gyermekvédelmi szervek felszólították, hogy a gyerekkel keresse fel a pszichológiai szakrendelést. A kisfiú abban a három hónapban, amíg édesanyjával élt, rendszeresen járt a pszichológusokhoz, akik az ellátási lap tanúsága szerint az apa által a gyermekre gyakorolt lelki terrort állapítottak meg, annak súlyos következményeivel együtt, ugyanakkor megindult a kisfiú állapotának lassú javulása.
Részlet a gyermekpszichiátriai ellátási lapról (2015. április):
„Vizsgálati helyzetben szorongó, feszült, alig tudott feloldódni. Körmét rágja, tenyere izzad és hideg tapintású. Mater és pater külön élnek és folyik a harc a gyermekért. A gyermeket az apa befolyása alatt tartja, lelki terrort alkalmaz. A gyermeket ideiglenesen kiemelték az apa otthonából és maternál helyezték el. X városba, az anya édesanyjához költöztek. Gyermekelhelyezési tárgyalás folyik. Családgondozóval és anyával rendszeres konzultáció. Nagyszülői láthatások zajlanak heti rendszerességgel csütörtöki napon az x-i GYJSZ-ban. Ez sorozatos konfliktus helyzetet teremt. A gyermek osztályfőnöke összejátszik az apával. Az apának rendszeres láthatást teremt jogtalanul az iskolában, erre mindig iskolai órákat vehet igénybe az apa. Ilyenkor a gyermek hiányzik az óráról, délután korrepetálás fejében kell bepótolnia. Ezek a láthatások nincsenek jó hatással a gyermekre. A gyámhatóság is és az anya ügyvédje is jelzéssel élt ez ellen. Változás nem történt. Jelen pillanatban a bíróság még nem állapított meg az apának láthatási időt. A nagyszülői láthatást a gyámhatóság állapította meg.”Az apa, valamint az apai nagyszülők a kisfiú osztálytanítónője aktív közreműködésével tehát bejártak – bejárhattak! – az iskolába. Tanórák alatt kihozták a kisfiút az osztályból, bevitték a fiúvécébe, s ott az apa diktafonra mondatta vele, hogy mennyire nem szereti az anyját és nem akar vele élni. A hangfelvétel a bíróság „tájékoztatását” szolgálta.
Az apa az ideiglenes elhelyezést megfellebbezte. A kormányhivatal mint másodfokon eljáró szerv, egy hónappal az elsőfokú gyámhivatal ideiglenes döntését követően megszüntette az ideiglenes elhelyezést, mert az elsőfokú határozat indoklásában szereplő súlyos veszélyeztető okot nem látta megalapozottnak (vajon miért nem?), bár a kiskorú veszélyeztetettségét igen, és a védelembe vétel szükségességét is (erre további 7 hónap múlva kerül majd csak sor, de nem a Törvényszék vagy a gyámhatóság, hanem az anya kezdeményezésére). A gyermek ekkor még az anyánál maradt, de az apa jogot kapott a felügyelet nélküli kapcsolattartásra. A gyerek minden alkalommal feldúltan, zavartan érkezett vissza az anyjához.
Az anya erre soron kívül kérte az ügyet első fokon már tárgyaló bíróságtól a gyermek ideiglenes elhelyezését, amit azonnal meg is kapott. A bíró maga is úgy látta, hogy a gyermeket az apai környezet veszélyezteti, és lehetetlenné teszi számára az anyával való harmonikus viszonyt. Ugyanakkor, még mindig nem mérve fel az apa gyermekre gyakorolt szélsőségesen káros hatását, folyamatos kapcsolattartást írt elő az apának, kéthetenként két-két hétvégi napra, ellenőrzés nélkül.
2015 májusában a rendőrség bűncselekmény hiányára hivatkozva megszüntette a súlyos testi sértés (a nő öntudatvesztéses állapotba kerülése) miatt indított eljárást.
Ugyanakkor az apa és az apai nagyanya több különböző büntetőfeljelentést tettek az anya ellen:
Az apai nagyanya rágalmazás miatt (mert a fiatalasszony a bíróság által felkért pszichológus szakértőnek elmondta, hogy élettársától úgy tudta, hogy anyósa gyakran fenyegetőzött öngyilkossággal, kezében késsel szaladgálva az udvaron),
A férfi pedig emberölés előkészületének bűntette miatt (!), mivel a nő egy ismerősének a facebookon feltett kérdésére – hogy mit tudna segíteni esetleg – azt válaszolta viccből, hogy talán, ha egy bérgyilkost szerezne neki. Ezért a viccért komoly büntetőeljárás folyik, jelenleg ügyészi szakban tart.
Közben a nőt értesíti a NAV, hogy beérkezett a feljelentés, amit ő, történetünk anya-szereplője tett, saját ügyvédje ellen, aki, a feljelentés szerint, neki nem adott számlát, úgy látta el a képviseletét. Az anya majd csak 2016 januárjában tud nyilatkozni arról, hogy ő soha nem tett fel-, illetve bejelentést az ügyvédje ellen. És majd 2016 augusztusában tájékoztatják őt a rendőrök, hogy a nevében írt hamis feljelentés (valamint a következő pontban ismertetett névtelen levél) ügyében a rendőrség sajnos tehetetlen.
Névtelen, dátum és aláírás nélküli, számítógépen írt levél érkezik az önkormányzati társulás egyik tagönkormányzatának a polgármesteréhez, amely „hogy kitudják szűrni az ilyen dolgozókat akik nem ilyen munkahelyre valók és intézkedhessenek ez ügyben!” arról tájékoztat, hogy a nő, aki a hivatal pénzügyi osztályán dolgozik, főnökeit, a társulás polgármestereit lépten-nyomon lopással, sikkasztással rágalmazza, emellett összeférhetetlen, hazug és lusta a munkahelyén.
Az apa közben a megyei Törvényszéken ismét megfellebbezte a Járásbíróság által megítélt ideiglenes elhelyezést.
2015. július. A másodfokon eljáró megyei Törvényszék megváltoztatta az elsőfokú ideiglenes határozatot, és a gyermeket azonnali hatállyal az apánál helyezte el. Döntésének alapja a még a járásbíróság által kirendelt igazságügyi pszichológus szakértő* véleménye volt, aki szerint a gyermek jobban húz az apjához – ami, úgymond, egy kisfiúnál rendben is van –, különben is az apával élhet a megszokott környezetében** (ahonnan az anya az élete védelmében menekült el – mint tudjuk), az apánál jobbak az anyagi körülmények (naná, ha egyszer az anya minden pénze benne fekszik a közös házban, és az anya semmit nem hozhatott el a holmijaik közül), és ő, a szakértő, úgy találta, hogy az apa közvetlenül nem befolyásolja a gyermeket az anyja ellen. Legföljebb közvetetten (és ha így van: az miért nem baj?). Később, a bíróságon, ugyanez a szakértő tanúvallomásában kénytelen volt elismerni, hogy a gyermek iskolai óráról történő kirángatása, a vécében hangfelvevőre a gyermek nyilatkoztatása, hogy ő mennyire nem szereti az anyját – mégiscsak közvetlen ráhatásnak minősíthető. De addigra már hatályban volt a jogerős ideiglenes végzés.
Az apa már az első kapcsolattartást meghiúsította. És attól kezdve az összes következőt is. Az anya bejelentést tett. És tett megint és megint. Az apát kötelezték. És kötelezték újra. A kötelezést nem hajtotta végre. Végrehajtást rendeltek el. A végrehajtást sem hajtotta végre.
Az anya kétségbeesetten felhívta a gyermekpszichológust. A gyermek ellátási lapján a következőt olvassuk:
„A mai telefonhívása alkalmával elmondja, hogy a bíróság ideiglenesen fiát az apánál helyezte el, [és] már a[z első] láthatásra sem kapta meg a fiát. A gyermek azt mondja neki, hogy nem megy el vele, hiszen nem szereti. Mindezen kijelentését tette az apa, annak ikertestvére, az apai nagyszülők, és két falubéli idegen tanú jelenlétében. Úgy gondolom, hogy ez akkora pszichés befolyásolása a gyermeknek, mely nem szolgálja feltétlenül az egészséges mentális fejlődését...”(„...feltétlenül”. Tényleg nem.)
A pszichológus jelzést küld a gyermekjóléti szolgálatnak. A családgondozó továbbítja a jelzést a bíróságnak. Ezt követően a gyermekpszichológus már csak közel egy év múlva, 2016. április végén találkozik legközelebb a kisfiúval. (Erre még visszatérünk.)
2015 szeptemberében az anya kezdeményezésére védelembevételi eljárás indult. Az apa szerint a védelembe vétel fölösleges, elmondja minden fórumon – bíróságon, pszichológusnál, gyámhatóságon –, hogy ha a gyermek vele van, ő pontosan meg tudja ítélni, hogy mi a jó a gyermeknek, nincs szükségük segítségre.
De mivel a védelembevétel elől nem tudott kitérni, az apa ellenlépést tett. Még aznap feljelentést tett a rendőrségen az anya ellen a gyermek sérelmére elkövetett szexuális erőszak miatt. Az anyát azonnal eltiltották mindennemű kapcsolattartástól a gyermekével, amíg a rendőrségi eljárás le nem zárul.
Október közepére védelembe vették a gyermeket. A határozatot igen körültekintő eljárás előzte meg (leszámítva azt a csekélységet, hogy számos hamis feljelentés, a gyermekvédelemmel való együttműködés megtagadása, a folyamatos ügyeskedés, csalás és hazudozás ismeretében a szexuális erőszakra vonatkozó feljelentést komolyan venni, s emiatt felfüggeszteni az anya kapcsolattartását a gyerekkel, ezzel hatóságilag hozzájárulni ahhoz, hogy a gyermek 5 egész hónapon át egyáltalán ne láthassa az anyját – véleményem szerint óriási és menthetetlen szakmai hiba volt).
A szakemberek jól ismerték a gyermeket, meghallgatták az anyát, az apát, és megállapították, hogy az apa folyamatos behatással a gyermeket arra kényszeríti, hogy az gyűlölje az anyját, a gyerekkel hozatja meg a döntéseket arról, hogy megy vagy nem megy az anyjához (de amikor tényleg anyjához menni, illetve anyjánál maradni akart, akkor mindjárt mégis az apa döntött arról, hogy nem mehet, nem maradhat). De hát mit lehet tenni: folyt az eljárás a szexuális erőszak gyanúja miatt az anya ellen, annak az eredményét mindenképp meg kell várni, kerül, amibe kerül. És bizony nem adják ingyen az efféle szabálykövetést. Kár, hogy az árat a gyermek és az anyja fizeti meg.
A védelembevételi határozat az anya mindennemű kapcsolattartását az eljárás lezárásáig megtiltja, az apának pedig hosszú felsorolásban ír elő magatartási szabályokat.
- Szoros, valós információnyújtáson alapuló együttműködés a szakemberekkel,
- törekedni kell a kialakult helyzet (különválás) elfogadására, feldolgozására, békés megoldások keresésére, ehhez megfelelő szakember segítségének igénybevétele is szükséges lehet,
- a gyermeket ért trauma feldolgozásához pszichológus szakember igénybevétele,
- családgondozókon keresztül információ nyújtása az anya részére a gyermekről, fejlődéséről, egészségi állapotáról stb.,
- különös figyelmet kell az apának fordítania arra, hogy a gyermek a körülötte zajló eseményekről csak az életkorának megfelelő formában értesüljön, ne vonja bele a közte és volt élettársa között kialakult rossz viszonyba, igyekezzen a gyermeket megkímélni ezen terhek viselésétől, a történtek feldolgozásában is korához igazodóan kell segítenie a kiskorút,
- az apának figyelnie kell továbbá arra, hogy a gyermek részére semmiképpen ne sugallja, hogy az édesanyára haragudni kell,
- az apának gondoskodnia kell arról, hogy a kialakult helyzet ellenére is a gyermek valóban gyermekkorát élhesse, ne érezzen kényszert arra, hogy a szülei között választania kelljen, továbbá ne érezzen kényszert arra vonatkozóan, hogy meg kell felelnie az apa elvárásainak,
- a gyermek ne kényszerüljön abba a helyzetbe, hogy a felnőttek helyett a felelős döntéseket – valósan vagy látszólagosan – neki keljen meghoznia,
- tartózkodni kell a gyermekkel szemben minden nyílt és rejtett érzelmi befolyásolást, mely a gyermeknek azt sugallja, hogy az anya rossz, nem törődik a gyermekével, a kiskorú mellett csak az édesapa és az apai nagyszülők vannak, és csak rájuk számíthat.
(El nem tudom képzelni, mit gondoltak ezek a szakemberek: a gyámhivatal és a gyermekjóléti szolgálat munkatársai, amikor meghozták ezt a határozatot. Hogy ez az ember kérésükre majd megváltozik? Viszi a gyermeket a pszichológusokhoz? Akikben, mint ő maga mondja, nem bízik meg, akikre szerinte semmi szükség? Együttműködik a szakemberekkel, akikkel eddig sem működött együtt? Kimerítő tájékoztatást nyújt az anyának a gyermekről, az anyának, akit eddig se vett emberszámba? Majd nem sugallja a gyermeknek ezentúl, hogy anyja rossz és nem törődik vele és csak a más férfiak járnak az eszében? Nem játszatja majd el vele ezentúl, hogy ő, csakis ő, a kisgyerek hoz meg mindenféle döntést arról, hogy hol és kinél akar lenni épp? Hogy figyelembe veszi, hogy a gyereket meg kell óvni attól, hogy úgy érezze, hogy a szülei között neki kell választania? – Mit vártak ettől a határozattól? Főleg mit vártak úgy, hogy sem a családgondozó, sem a gyámhatóság nem látogatta, nem idézgette be, nem vonta kérdőre az apát, nem keresték, nem vizsgálták a gyereket?)
Novemberben az apa átjelentkezett egy másik faluba a megyében (másik járás). Ennek az az értelme, hogy így a kapcsolattartás ügyében illetékes gyámhatóság olyan szakemberekből áll, akik nem ismerik a családot. Új gyermekorvoshoz is bejelentkezett így. Az új orvos dühtől forrongva támadta a nála a gyermek egészségi állapota után érdeklődő anyát, hogy – ő csak tudja, hisz magától a gyermektől hallotta személyesen – milyen gonosz és milyen bántalmazó anya is ő.
Sem az új orvos, sem a hatóságok nem kérdezték meg az apától, mindmáig nem, hogy ugyan, miért jelentkezett ki, ha továbbra is a saját (az anyával közös) tulajdonú házában lakik a gyermekkel együtt, s a másik faluba a lábukat se tették be?***
Az apa nem pihent. Ismét feljelentette az anyát, ezúttal telefonos zaklatás miatt, mivel a gyermeknél lévő, korábban az anya tulajdonában volt telefonra egy, azaz 1 téves hívás érkezett, amit senki nem vett föl. A följelentést elutasították.
Közben az apa megfellebbezte a védelembevételi határozatot. A fellebbezést elutasították. 2015. december 1-jén kelt határozatában a Kormányhivatal, a családsegítő szolgálat véleményére hivatkozva, a következőket írja:
„... A gyermeknek nincsen lehetősége a bíróság által szabályozott kapcsolattartásra, mivel az apa a kapcsolattartást ettől eltérően szabályozza. Az édesapa viselkedésén észrevehető, hogy az őt ért sérelmek miatt továbbra is dühös az anyára. Gyermekét eszerint neveli, irányítja és elvár tőle bizonyos viselkedést. A gyermek igyekszik édesapja elvárásainak maximálisan megfelelni. A mellékelt pszichopedagógusi jellemzés szerint a kiskorú a konfliktusos gyermekelhelyezés miatt került a [....] Megyei [...] Kórház Gyermek mentalhygienes gondozó látókörébe. A pszichopedagógus szakember a találkozások alkalmával azt tapasztalta, hogy a kiskorú a beszélgetések során olyan szóhasználatot használt, melyet korábban nyilvánvalóan felnőttől hallott, Később kiderült, hogy elsődlegesen az apától érkező elvárások hatására gyermek anyját rútnak, rondának, és gonosznak jellemezte, aki fia érdekeit nem veszi figyelembe. Az apa a pszichopedagógus egyetlen invitálására sem jelent meg. Sőt fiát lebeszélte arról, hogy a szakemberhez forduljon.”És:
„...a rendelkezésre álló iratok alapján megállapítható, hogy amíg a kiskorú édesanyja gondozásában volt, rendszeresen látogatta a […] Megyei [...] Kórház Gyermek mentalhygienes gondozóját. Az apa a pszichopedagógus felhívására a gondozót egyetlen egyszer sem kereste. A gyermek apánál történő elhelyezését követően a korábban megkezdett terápia megszakadt.Megállapítható továbbá, hogy az alapellátás során az apa a Gyermekjóléti Szolgálattal nem működött együtt, a szakemberek kéréseit, javaslatait figyelmen kívül hagyta. Gyermekét a párkapcsolati konfliktusába belevonta, a kiskorút rá nem tartozó információkkal megterhelte. A gyermeket az anyai kapcsolattartásokra nem készítette fel, azok megvalósulását nem segítette.”Itt megint megállunk egy pillanatra. A Kormányhivatal mint másodfokon eljáró gyámügyi szerv határozatának indoklása teljes körben tartalmazza azokat az okokat, amelyek fennállása miatt „A gyámhatóság haladéktalanul megteszi a szükséges intézkedést” (1997. évi XXXI. tv., 68. § (5) bek): a gondozó szülő (az apa) többszöri felszólítás ellenére sem biztosítja a kapcsolattartásokat, durva módszerekkel az anya ellen neveli a gyermeket, nem működik együtt a gyermekvédelmi intézményekkel. Kell még valami? Ha csak az nem, hogy a törvényből vagy akár csak a törvény végrehajtási rendeletéből világosan kiderüljön, mit is takar a „szükséges intézkedések” fogalma. Mert nem derül ki.
Mindenesetre ideiglenes hatályú elhelyezést a gyámhivatal bármikor elrendelhet, ha annak a feltételei – így elsősorban a kiskorú veszélyeztetése – fennállnak. A döntésre azonban még további pontosan 6 hónapot kellett várni. Vajon miért?
*.*
Az anya ellen szexuális erőszak miatt tett feljelentés nyomán indított eljárást majd csak 2016. februárban szüntette meg a rendőrség, mivel a pszichológus szakértő nem talált szexuális bántalmazásra utaló jelet a gyermeknél, viszont apai befolyást ő is megállapított nála. Az anya eltiltását, fellebbezését elfogadva, addigra feloldották. Amint megszűnt az anya eltiltása a kapcsolattartástól, az apa felhívatta a kisfiúval a budapesti Áldozatsegítő Szolgálatot, és segítséget kéretett vele az őt szexuálisan erőszakoló anya ellen. Az Áldozatsegítő ezúttal, hogy-hogy nem, haladéktalanul jelezte az iskolának és a gyermekjóléti szolgálatnak az anyai veszélyeztetést. Az iskola, az Áldozatsegítő Szolgálat jelzésére hivatkozva, szintén késlekedés nélkül, felszólította az anyát, hogy a továbbiakban ne jöjjön be az iskolába. (Ismét és ismét ámulunk, hogy milyen hatékonyan is védi gyermekvédelmi rendszerünk a kisgyermekeket a szülői bántalmazástól.)
A szexuális erőszak-vád megdőlése után az anya hamis vád miatt feljelentést tett. A rendőrségen felrótták neki, hogy kölcsönösen feljelentgetik egymást, és hogy ez nem szép dolog.
Az indítványt mindenesetre egyelőre elhalasztották, mivel az apa a szexuális erőszak vádja megalapozása érdekében új szakértőt kért. Ez az ügy a mai napig (2016. szeptember) itt tart. (Ez az ügy, vagyis a hamis vád – ezesetben valóban megalapozott gyanúja – valóban itt tart, annak ellenére, hogy május végén beérkezett egy újabb apai feljelentés nyomán bekért ismételt igazságügyi szakpszichológusi vélemény, amelynek alapján majd június elején azonnali intézkedés keretében fogják kiemelni a gyermeket az apai családból és rendőri kísérettel viszik az anyához, annak városi önkormányzati bérlakásába.)
Közben, még 2015 őszén egy kézzel írott levelet dobtak be az anyai nagymama postaládájába. A levél az ügyészségre került. Ott ennek alapján azóta emberölés előkészülete miatt eljárás folyik az apa ellen – vagyis pontosabban: nem folyik, hanem áll.
„2015. március elején [A férfi neve] megkereset, és arakért hogy segitsek neki mivel életársával megromlót a viszonya és szeretné ha én segitenék neki mégpediglen abban, hogy a feleségének kábitoszert vagy olyan gyogyszert amitöl megbolondul és elmebetegnek tudja nyilvánitani, hogy a közös gyermeküket ne tudja tölle elvinni.
Mivel én ebben nem tudtam neki segiteni akkor ara a megoldásra jutott, hogy hozzak neki olyan szeret amitöl a felesége szexuálisan lefekszik vele mert végül is a beszélgetésünk során aszt is elmondta, hogy 2- éve nem volt köztük szex. én montam neki, hogy serkentőszert tudok neki hozni, megbeszéltük, hogy másnapra hozok neki. elmentem Sz-ra és a szexsopbol hoztam neki egy üveg csepegtetö szex serkentöt. amikor át adtam neki mondtam, hogy párcsep kel belöle, később elmonta a [Aférfi neve], hogy beletett neki borba szinte az egész üveggel, de aszt mondta nem használt a szer mert a felesége nem akarta öt így sem, ezért mindenáron ara akart rábeszélni hogy tüntesem el a feleségét. nagyon sok szor elmondta, hogy hogyan gndolja többeközöt, azt mondta kereset egy elhanyagolt dögkutat és oda vigyem el és belekell dobni, én több alkalomal hangfelételt is készítetem a beszélgetésröl. Telefonnal, naponta hívott, és jött is fojamatosan, hogy én segitsekneki, pénzt igért és, mutata is, hogy itt van a pénz nála, én mondtam, hogy nem!!! akkor arra kért, hogy hozzak neki valakit aki megteszi, vagy vigyem ki külföldre és ott elkell intézni, hogy ne tudjon többet haza jönni.
Amikor rájött, hogy nem akarok neki ebben segiteni azt mondta, segitsek neki egy fegyvert szerezni, majd, ő elintezi. akkor egy darabig nem találkoztunk mert montam, hogy nem érek rá, és később mikor ismét találkoztunk elmonta, hogy az aszonyát elvitte a mentö lehet, hogy sokat adott neki a gyogyszerböl, és kérdeszte, hogy kimutatható-e a vérben, én montam, nem tudom, akori beszélgetésünkön elmonta aszt is hogy van már fegyvere is. azt, hogy holvette nem árulta el.
Én nem akartam már vele beszélgetni sem mivel aszt mondtam neki ez nem val normális embere aki ilyet csinál vagy tesz mint amin ő töri a fejit és ezért megharagudot és nem igazán beszéltem vele.
Eszt amit leirtam igaz és nem azért irtamle mert ártani akarok vele bárkinek is de szeretném, ha tudnák, hogy eza az ember nem adja föl. és minden áron ártani akar a feleségének
[aláírás] 2015
Ennek a levélnek a nyomán a járási Ügyészség a 8 hónappal korábban a súlyos testi sértés ügyben bűncselekmény hiányában megszüntetett nyomozás újraindítását rendelte el, immár emberölés előkészítése bűncselekmény gyanúja miatt, 2016. márciusi határidővel. Azóta (2016 szeptemberében) semmi hír.
Ki volt tanítva
Az anya eltiltását tehát feloldották. Februárban új védelembevételi határozat született, amely immár figyelembe veszi, hogy a közben eltelt bő fél év alatt az apa egyetlen előírt kapcsolattartási alkalmat sem biztosított: vagy egyáltalán nem engedte el a gyereket, vagy – enyhén szólva – nem készítette fel őt az anyjával való találkozásra. (Általában nem voltak otthon, amikor az anya megérkezett a gyermekért, telefont nem vettek föl, illetve ha mégis, az apa belekáromkodott, belegyalázkodott, szokása szerint. Máskor a gyerek volt otthon „egyedül”, és ő közölte jó hangosan az anyjával – hogy aki „nincs otthon”, az is jól hallja –, hogy nem óhajt vele menni. Egyik alkalommal számos rokonból és szomszédból álló társaság fogadta a gyermekért érkező anyai nagymamát. Őt az anya küldte előre, hogy neki ne kelljen az apával veszekednie megint. Az apa és az apai nagyszülők azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy csakis az anyának hajlandóak átadni a gyermeket. Amikor az anya bement a házba, előrángatták a gyereket, akinek át kellett adnia az anyjának egy papírt, amelyre ő maga, a gyermek írta fel, hogy nem óhajt az édesanyjához menni, s ezt a jelenlévő népes társaságból két tanúval még alá is íratták.)
A 2016 februárjában hozott védelembevételi határozat már az anyának is feladatokat jelöl meg: fáradjon el a gyermekért a kapcsolattartásra, biztosítson neki magánál alvóhelyet, szervezzen számára jó programokat. Az apának előírt feladatok a korábbi döntésben felsoroltakhoz képest kiegészültek még azzal, hogy köteles a kapcsolattartásra megjelenő anyának a gyermeket átadni, köteles a gyermeket a kapcsolattartásra felkészíteni, sőt, beszélgetnie is kell vele arról, hogy a kapcsolattartás kötelező, hogy neki arra el kell mennie és megfelelően kell az anyjával viselkednie. És az apa köteles az anyát tájékoztatni a gyermekkel kapcsolatos tudnivalókról.
Az apa számára előírtak sem előbb, sem később, soha, egyetlen alkalommal sem valósultak meg. Az újabb és újabb panaszok, feljelentések és beadványok nyomán bírság- és pótlási végrehajtási határozatok születtek. Az apa nem fizetett, a pótlásokat, végrehajtási határozatokat nem teljesítette. Úgy látszik, ezt mind lehetett.
Előfordult ugyan, hogy a gyermek elment az anyával, de olyan egyetlen alkalommal sem volt, hogy ott is maradt volna nála aludni. Amikor ő maga kérte ezt, az apa akkor megtiltotta neki. Aztán már nem kért semmit. Az anya által a gyermeknek vett ajándékokat vagy nem adták át, vagy nem mondták meg, hogy az anyától vannak. Húsvétra, születésnapra nem engedték el az anyához.
A gyerek az apánál töltött 11. hónapban (a tizedik születésnapja körüli napokban) már csak üvöltött, hideg fahangon, azt üvöltötte, hogy az anyja az ő életére tör, hogy az anyja büdös, hogy kurva, hogy gyűlöli, és hogy a legnagyobb baja az, ha az anyját látnia kell. Máskor álnok-kedvesen elkérte az anyja telefonját, hogy játszani szeretne vele, és míg az nem nézett oda, annak facebook profiljáról saját magának ilyen üzenetet küldött: „UTÁLAK TE KIS HÜLYE GYEREK”. Amint anyja kiment a vécére, már kapta is ki a hitelkártyát a táskájából és írta is fel a kártya számát magának...
Ki volt tanítva.
*.*
Mivel a kapcsolattartások rendre elmaradtak, a hatóság előbb figyelmeztetést adott ki, majd bírságot szabott ki az apára. A második bírságoló határozat után az apa, ha fizetni nem is fizetett, azért elengedte a gyereket, bár nem pénteken, hanem szombaton. Amikor az anyja és nagyanyja a kisfiúért mentek autóval, beszállván azonnal elkezdte szidalmazni az édesanyját, mocskos dögnek nevezte, aki csak azért bírságoltatja meg az apát, hogy bosszúból tönkretegye.
A gyerek mindenképp szeretett volna egy pofont kapni: zsebében felvételre állított diktafonnal igyekezett kiprovokálni, hogy az anyja megverje. Rugdosta az anyját, a haját húzta, de meg is kérte, hogy üsse már meg. Azt mondta végül, hogy csak akkor hajlandó nála aludni, ha kap egy pofont. Utóbb, nem érvén célt, kiment a verandára, ott saját magát pofon ütötte és feljajdult: „Anya, miért ütöttél meg??”
Egy másik alkalommal az apa – a különélő szülővel való kapcsolattartásra felkészítés legszebb példája – meghagyta a fiának, hogy valahogy kerüljön haza, de gyorsan. A környéken tett kirándulás közben a kisfiú egyszer csak fogta magát és hazaszaladt az apjához. Másnap, vasárnap az apa krokodilkönnyeket hullajtva megjelent kisfiával a megyei kórházban, hogy látleletet vétessen a gyermekről, kit előző nap az anyja megvert, megrugdosott, mert nem volt hajlandó őrá, az apára és az apai nagyszülőkre rosszat mondani (ezt írásban, feljelentés keretében is benyújtotta a gyámhatóságnak) s ezért szegénykének haza kellett jönnie a kirándulásról.
A kórház – szerencsére a megyében csak egy van – komolyan megvizsgálta a gyereket, majd közölték az apával, hogy a kisfiúnak a kórházban kell maradnia. Magas a vérnyomása, mondták, nehogy az apa azonnal haza akarja vinni a gyereket. S noha az apa végig vele volt kórházi tartózkodása alatt, azért rendesen meg tudták vizsgálni. A pszichológusok – ugyanazok, akikhez egy évvel korábban az édesanya hordta a gyermeket – a következő véleményre jutottak:
„... Az anya iránti ellensúly nélküli negatív érzelemkifejezés a személyiségfejlődésben, az érzelmi kötődésben súlyos torzulásra utal, veszélyeztetve az identitás alakulásában lényeges szerepet játszó női ideaképződés normál ütemű megvalósulását.Ez a szakvélemény a gyermek 10. születésnapja előtti nap keletkezett. Másnap péntek volt, az anya és a nagymama megjelentek a gyermekért, hogy kapcsolattartásra – születésnapot ünnepelni – magukkal vigyék.
Az apai elvárásokkal szembeni megfelelésre vonatkozó feltételezett presszió a gyermek szóbeli megnyilatkozásait és viselkedését saját kognitív értékelő funkciói alól kivonja, így a gyermek szélsőséges, gátlásoktól mentes, adott esetben kontrollálatlan megnyilvánulást produkálhat.
Összefoglalva: a gyermeki személyiség fejlődésében aktuálisan súlyos mértékű kognitív-emocionalis torzítás tapasztalható, mely alapját képezheti későbbi pszichopatológiai (kóros) folyamatok kialakulásának. A gyermek magatartása alulszocializált, életkora fejlődési sajátosságaitól eltérő verbalis kifejezések regisztrálhatók. Az apa iránti idealizáció a pubertas idején természetes fejlődési folyamatokat gátolhatja, így az egészséges személyiség további alakulása megkérdőjelezhető.”
Az udvaron a gyerek egyedül fogadta az anyját. A gyerek bent, az anya kint, a diktafon ezúttal az anya zsebében.
Gyerek: Téged nem érdekel, hogy rosszul vagyok? Elmondtam Itt most beszélhetsz velem, hogy kurva rosszul vagyok bazd meg. Hogy egész eddig feküdtem.
Anya: Nem is akarsz egyáltalán átjönni? Ennyire beteg vagy?
Gyerek: Nem is tudok.
Anya: Megint ma voltatok az orvosnál?
Gyerek: Igen.
Anya: Mindig pénteken vagy beteg az orvosnál?
Gyerek: Igen. Tőled! mert már rosszul vagyok tőled amit csináltál!
Anya: Mitől vagy tőlem rosszul?
Gyerek: Mert mindig. bunkó vagy.
Anya: Miért?
Gyerek: Attól, amit csináltál, én rosszul vagyok minden hétvégén!
Anya: Hát mitől vagy rosszul? Nem is voltál a múlt hétvégén. Mi készültünk szülinapos dolgokkal....
Gyerek: Mindig, amikor jössz, akkor már magas a vérnyomásom, meg minden. Megmondták, ha ezt így folytatod, és továbbra is ilyen magas lesz a vérnyomásom, agyvérzést is kaphatok. Ezt akarod?
Anya: Ezt ki mondta neked?
Gyerek: Miért, nem hallottad, hogy kórházban voltam? Vagy hülye vagy, bazd meg?
Anya: Nem vagyok hülye. És miért kellett kórházba menni?
Gyerek: Tőled.
Anya: Tőlem?
Gyerek: Igen.
Anya: Hát de miért??
Gyerek: Mert!
Anya: Hát de miért?
Gyerek: Állandóan akkora a vérnyomásom, hogy... mielőtt jössz, még... átjár engem az ideg, mert annyira utállak.
Anya: Mikor akarod az ajándékot átvenni?
Gyerek: Tőled semmi nem kell. Megmondtam, ha nem állsz le, akkor nekem továbbra is magas lesz a vérnyomásom, és az lesz a végem, hogy egy agyvérzést kapok. Odáig akarsz eljutni? Most komolyan...
A gyermek édesanyja ellen mutatott féktelen gyűlölete a bíróságot is kibillentette normális üzemmenetéből. 2016 februárjában került sor arra a bírósági tárgyalásra, amelyen a nem egészen 10 esztendős kisfiút tanúként hallgatták meg saját elhelyezése ügyében.
Hát ez a tanúkihallgatás valószínűleg nem fog bevonulni a magyar bírósági gyakorlat történetének aranykönyvébe.
A kisfiú a bíróság előtt elmondta, hogy anyja őt szexuálisan zaklatta, fogdosta, hogy előtte ült a vécén és cserélt betétet, az ajtóban állva (???) borotválta a nemi szervét, hogy őt leköpte, hogy az apja ágya elé köpött, hogy teli szájjal röhögve elette előle az ő kedvenc falatját, hogy soha ajándékot vagy ruhát nem vett neki, hogy nem lehet játszani vele, mert csal a játékban…
*.*
Nincs a történet szereplői között egyetlen valamire való szakember (az iskolai tanítónőt és az igazságügyi pszichológus szakértőt leszámítva), aki írott vagy szóbeli véleményében, tanúvallomásában, határozatának indoklásában, explorációjában ne szögezte volna le hangsúlyosan, hogy ez az apa súlyosan veszélyezteti, sőt, fenyegeti, bántalmazza a gyermeket, s hogy a gyermeken ennek a rossz bánásmódnak a következményei már most, de már egy évvel ezelőtt is félreérthetetlenül megnyilatkoztak.
Ugyanakkor ugyanezen szakemberek sokszor ingerülten utasítják vissza az anya kétségbeesett és ismételt segítségkérését. Hivatásos segítői – a gyermekvédelem, az egészségügy, az igazságszolgáltatás akár államilag, akár az anya által felhatalmazott és fizetett résztvevői – az asszony türelmetlen sürgetését, igyekezetét, hogy egy normálisnak mondható élet végre neki és a gyermekének belátható közelségbe kerüljön, mérgesen hárítják el efféle szavak kíséretében:
„Ne követelőzzön!” – „Maguk kölcsönösen feljelentgetik egymást.” – „Örökös feljelentgetéseivel, asszonyom, a komolyabb dolgoktól vonja el a hatóságot!” – „Asszonyom, én a maga helyében lemondanék erről a gyerekről.”
Minden szakvélemény – bármilyen szakszerű, körültekintő és felelősségteljes is – rendre „a szülők közötti konfliktusba” való bevonódottságával indokolja a gyermek veszélyeztetettségét. Akkor is, amikor egyértelműen leírják, hogy az apa (és nem az anya) befolyásolja, terrorizálja, irányítja stb. a gyereket, amikor még azt is leírják, hogy az apa (és nem az anya) dühös és nem képes kezelni a dühét – még akkor is kölcsönös konfliktus-helyzetről beszélnek.
A „konfliktus”, amelyben a gyermek körül egyenlő felek állnak szemben egymással: ez a modern krétakör. Húzzátok! – mondja a gyermekvédelmi rendszer. – Na, ki az erősebb?
Pozitív fordulat (Kontra)
Bár történetünk apa-szereplője nem bízta a véletlenre a dolgok alakulását, hiszen amellett, hogy mindent bevetett annak érdekében, hogy a gyermekkel meggyűlöltesse az anyját, benne undort és félelmet ébresszen az édesanyával szemben, még szorgalmasan küldözgette is a névtelen és hamis leveleket, feljelentéseket és panaszokat a legkülönfélébb szerveknek és hatóságoknak. Igyekezett minden területen ellehetetleníteni a nőt, aki el merte hagyni őt.
2016 áprilisában, nem sokkal a második, ezúttal 25 ezer forintos bírság kirovását követően az apa a következő bejelentést tette a gyámhatóságnál:
„... gyermekem az anyjánál volt, kapcsolattartás pótlásán. Ekkor a fiamat arra akarta kényszeríteni, hogy írja le, miket, milyen rosszat szoktam én ill. a szüleim róla mondani. Erre nem volt a gyerek hajlandó, ezért elkezdett minket szidalmazni, amire a gyerek úgy reagált, hogy védelmezett minket. Ekkor az anyja megpofozta, és megrugdosta. Mivel nagyon csúnya volt a lába, elvittem az ügyeletre, ahol látlelet is készült, azután pedig a Rendőrkapitányságon feljelentettem a gyerek anyját, kiskorú bántalmazásáért.A fiam minden hétvégén elmegy az anyai láthatásokra, ill. a láthatások pótlására is. Én minden egyes alkalom előtt felkészítem a fiamat, hiszen el kell mennie. Ezeken az alkalmakon a gyermeket rendszeresen bántalmazza, nem csak szóval, hanem tettleg is, ezért a fiam minden egyes hétvégén már remeg, sír, hogy nem akar az anyjához menni. Amikor hazahozzák, megkönnyebbül, egyből elkezd enni, hiszen a láthatásokkor nincs olyan étel, amit ő is szeret, ezért éhesen jön haza. A leckéjét sosem készíti el az anyjával, bár elviszi magával a tanulnivalót.Az anya erőszakot alkalmaz, a kiskorú és a nevelő szülő ellen, nem a gyerek érdekeit nézi, a bosszú vezérli. Köztünk szülők között már nincs konfliktus, hiszen nem is beszélünk egymással. Itt már a gyerek és az anyja között van konfliktus.Kérem Önöket védjék meg a gyermekemet az anyjától, kérem a gyerek érdekében a kapcsolattartás szünetelését! Vagy meg kell várjam, hogy tragédia legyen, hogy maradandó kárt tegyen benne?! A bíróság felé már be lett adva a kérelem a kapcsolattartás megváltoztatására ill. a megszüntetésére.A törvényszéki döntésben benne van – amellett, hogy a gyermek ruháját az anyja adja át, amit a mai napig nem tett meg, és gyerektartást sem fizet – hogy mindig a gyerek érdekeit kell nézni! Jó lenne, ha végre valaki tényleg a gyerekem érdekeit nézné! Az is benne van a döntésben, hogy a gyereket köteles vagyok átadni, az anya köteles eljönni érte, de a gyerek érdekeit kell előtérbe helyezni. A gyerek érdeke az, hogy megvédjék egy bántalmazó anyától, aki soha nem nézte a gyereke érdekeit!A fiamat egyedül én látom el, jó helyen van, mindene megvan, már csak nyugodt életre lenne szüksége, amit az anyja mellett nem kap meg.Mellékelten csatolok egy CD-felvételt, amin a gyermek és az anyja közötti telefonbeszélgetés hallható. Kérem hallgassák meg, így beszél egy szerető anya a gyerekével?Szeretném, ha fiamat is meghallgatnák a saját ügyében, a bíróságon egyébként ez már megtörtént.”
A levélhez mellékelt egy látleletet és egy cd-t, amelyen anya és gyermeke közötti telefonbeszélgetés volt hallható. Hitt a tévedhetetlenségében, és hosszú évek tapasztalata erősíthette meg abban is, hogy csalásaira, bűntetteire nem derül fény, és végső soron neki mindig igaza lesz. Ez a bizonyosság küldette el vele a telefonbeszélgetés felvételét a feljelentés mellékleteként.
Ha addig a gyámhatóság úgy vélhette, hogy az egyik szerint a gyermek „minden hétvégén elmegy az anyai láthatásokra, ill. a láthatások pótlására is”, a másik szerint pedig egyszer sem, s egy ilyen „egy állítás – egy tagadás” helyzetben ugye nehéz döntést hozni, most maga az apa sietett a hatóság segítségére a telefonbeszélgetés felvételével.
Az igazságügyi pszichológus szakértő, akit a hangfelvétel alapján szakvéleményre kért fel a rendőrség – ugyanaz, aki az anya elleni szexuális erőszak-vád alkalmával még csak az apai elvárásoknak megfelelni akaró gyereket írta le – most így fogalmazott:
„A telefonos hangfelvételeken egyértelműen észlelhető a gyermekkorú által elmondottakban az apa elvárása és a gyermekkorú apa által történő betanítottsága, amelyek a gyermekkorúval szemben mutatott manipulációs jellegű magatartást támasztják alá. Megállapítható, hogy a gyermek környezetében az apa mutat olyan jellegű magatartást, mellyel a gyermekkorú érzelmi és erkölcsi fejlődését egyértelműen és kifejezetten, erőteljesen veszélyezteti. … amennyiben a továbbiakban is az apa nevelése és gondozása alatt áll a gyermek, és az apa gyermekét az anyától való elidegenítő magatartása folytatódik, úgy az a gyermeket súlyos mértékben traumatizálja, amely akár visszafordíthatatlanná is válhat.”Pedig a gyámhatóság, a gyermekvédelem többi szerve egyáltalán nem volt köteles kivárni ezt a majdnem egy teljes évet, hogy megbizonyosodjék arról, vajon az apa vagy az anya mond-e igazat arról, hogy a gyerek elmegy-e minden hétvégén a kapcsolattartásra, illetve az elmaradt kapcsolattartások pótlására, és fel van-e készítve az anyjával való találkozásra, vagy el sem megy, és fel sincs készítve, sőt, direkt eszközökkel az anyja gyűlöletére van nevelve.
Egyszerű: oda kellett volna menni (többször is), és személyesen meggyőződni róla, hogy hogyan zajlanak a kapcsolattartások, hogyan van a gyermek felkészítve, milyen az anyjával a viszonya. Ezért szakember a szakember, hogy ilyen kérdésekben el tudjon igazodni.
*.*
*.*
„...a szülők továbbra is konfliktusos és feszült viszonyban állnak egymással, az anyai kapcsolattartások nem a bírósági ítéletben foglaltak szerint valósulnak meg. Az apa a kapcsolattartásokra a gyermeket továbbra sem készíti fel megfelelően, valamint a védelembe vételi határozatban foglaltak ellenére gyermekét nem segítette hozzá, hogy pszichológus szakember támogatását igénybe tudja venni. Az apa a védelembe vétel keretében meghatározott magatartási szabályokat gyakorlatilag egyáltalán nem tartotta be. […] A szakemberek véleménye megegyezett abban, hogy a gyermek jelenlegi helyzetében veszélyeztetve van, mivel a vizsgált időszakban az apa által hiúsult meg többször a bíróság által szabályozott anyai kapcsolattartás, az apa többször elmulasztotta az anya tájékoztatását a gyermeküket érintő kérdésekben, mint a gyermek lakcímének megváltoztatása, a háziorvos személyének megváltoztatása, valamint a gyermek betegségéről is csak a gyermektől jutott információhoz. A gyermek egyre agresszívebben lép fel az anya ellen. A kiskorút bántalmazták, melyről látlelet készült, de a bántalmazó személy kiléte bizonytalan. A fentiek miatt a központ javaslatot tett a gyermek ideiglenes hatály elhelyezésére. A központ véleménye szerint az anya alkalmas a szülői feladatok ellátására, de a gyermekkel való kapcsolata konfliktusos, dilemmát okoz annak javaslata, hogy valóban felkészült-e az anya a gyermekkel való folyamatos együttlétre, az ebből következő esetleges konfliktusok kezelésére. A javaslat szerint az ideiglenes hatályú elhelyezés ideje alatt az apa részére szigorúan vett felügyelt kapcsolattartás meghatározása volna célszerű.[…]A határozat szövege idézi az anyát, illetve a gyereket kezelő pszichológusok alátámasztó véleményét is, hivatkozik arra, hogy az anya, meghallgatása során nyilatkozott arról, hogy képes is és szeretné is nevelni a gyermeket, majd a következőképp folytatódik:
A gyámhatóság beszerezte a […] Járásbíróságnál a szülői felügyeleti jog gyakorlásának rendezése ügyében folyamatban lévő per jegyzőkönyveit, továbbá a gyermek és apja vonatkozásában készült igazságügyi pszichológus szakértői véleményt.[A szakértő neve] klinikai szakpszichológus igazságügyi szakértő szakvéleményéből kiemelendő, hogy a szakértő az általa elemzett hanganyag vizsgálata során leszögezi, hogy a gyermek az apa valós elvárásainak igyekszik megfelelni. Az apa a gyermekkorúval szemben eltérő metakommunikációs és verbális információkat alkalmaz, amelyekkel a gyermeket megzavarja, kifejezetten feszültté és érzelmileg labilissá teszi. A telefonos hangfelvételeken egyértelműen észlelhető a gyermekkorú által elmondottakban az apa elvárása és a gyermekkorú apa által történő betanítottsága, amelyek a gyermekkorúval szemben mutatott manipulációs jellegű magatartást támasztják alá. Megállapítható, hogy a gyermek környezetében az apa mutat olyan jellegű magatartást, mellyel a gyermekkorú érzelmi és erkölcsi fejlődését egyértelműen és kifejezetten, erőteljesen veszélyezteti. Az apa a gyermekét az anyától elszigetelni igyekszik. Az apa magatartása a gyermek pszichés fejlődését veszélyezteti. A szakértő véleménye szerint, amennyiben a továbbiakban is az apa nevelése és gondozása alatt áll a gyermek, és az apa gyermekét az anyától való elidegenítő magatartása folytatódik, úgy az a gyermeket súlyos mértékben traumatizálja, amely akár visszafordíthatatlanná is válhat.”
„[Az apa neve] szülő meghallgatását a gyámhatóság eddigi tapasztalatai és információi alapján mellőzte, mert a [Pszichológus szakértő neve] által készített szakértői vélemény szerint az apa esetében bosszúálló attitűd, valamint indulatkezelési nehézségek és fékezetlenül felszínre jutó agresszív ösztöntörekvések észlelhető, kriminális cselekmény előfordulhat.”Megint megállhatunk egy pillanatra, hogy rácsodálkozhassunk: a gyámhatóság félt.
Ezért döntött úgy, hogy ahelyett, hogy értesítené az apát a határozatról és arról, hogy mely napon köteles a gyermeket teljes felszereléssel az anyának átadni, inkább rendőri segédlettel egyenesen az iskolából hozatja el a a kisfiút, és tekintettel az apával szabálysértő módon összejátszó tanítónőre, egyben fel is menteti a még hátra lévő két hétre az iskolába járás kötelezettsége alól, megfosztva őt mintegy mellesleg a kitűnő bizonyítvány átvételével járó dicsőségtől is, továbbá nagyvonalúan eltekint attól, hogy a gyermek ruhái, játékai, tanszerei stb. vele költözzenek az anyával közös lakhelyére, és persze eltekintett attól is, hogy az apával és az apai nagyszülőkkel személyesen ismertesse a helyzetet. A határozatot úgyis kézbesíti a posta.
Nagyon megértjük, hogy a gyámhatóság félt ettől az embertől. Hát még mennyire félhetett történetünk főhőse, az anya, mennyire félhetett, és félhet még mindig a kisgyerek!
Alig pár nappal később a bíróság által felkért újabb igazságügyi pszichológus-szakértő azért vonja majd kérdőre az anyát, hogy ha olyan rossz volt neki otthon, ha gyermekére nézve annyira veszélyeztetőnek ítélte az apát, akkor miért nem ment el korábban. Mert félni, ugye, csak a hatóságnak szabad, a nők legyenek bátrak és kockázatkedvelők: hajrá, harcra fel, bátraké a szerencse.
(Bár… másik eseteink, nem is egy, azt példázzák, hogy aki pedig elszánja magát és mégis elmegy, azt, ha magával viszi a gyereket, akkor azért, ha ott hagyja, azért fogja a gyermekvédelem meghurcolni, a pszichológus szakértő elmarasztalni, a bíróság alkalmatlannak minősíteni.)
Féltek hát, és nem is ok nélkül. Néhány nappal az után, hogy a gyermek az anyjához került, a családgondozó rendes útvonalán autójával kora reggel épp történetünk apa-hősének háza előtt haladt el (ahogy nap mint nap). A kapu takarásából, lesből, hirtelen, kitárt karral a jármű elé ugrott a ház ura, mire a családgondozó rémülten félrerántotta a kormányt, és a pedálokon remegő lábbal gyorsan tovahajtott. A hátán csorgott az izzadság. A visszapillantóból dühödt arc meredt rá… szerencsére sértetlenül. Már másnap bent volt a rendőrségen a feljelentés, hogy ő, a családgondozó, szándékosan el akarta ütni az apát. (Hamarosan névtelen levél csörrent a családgondozó férjének facebook-fiókjában: felesége fűvel-fával csalja őt, közösnek hitt kislányuk se tőle van.) A családgondozó napokon belül átadta az ügyet egy gyesről visszatérő kollégának.
A gyermeket tehát egy koranyári napon a tanáriba hívták az iskolában, ahol a gyámhivatal, a gyermekjóléti szolgálat és a rendőrség emberei várták. Közölték vele, hogy most átviszik az édesanyjához, és mostantól vele fog élni. Iskolába ebben a tanévben már nem kell járnia.
Remek érzés lehetett.
*.*
Jött a nyár, az anya dolgozott, a gyerek a nagymamánál tengett-lengett: többnyire bent a lakásban vagy a kis kertben … kész. Tévé, számítógép. Ezen időnként össze kellett koccanni a nagyanyjával: ő is szeretett a gépen játszani, s csak egy volt neki. (Természetesen a gyermek okostelefonja, tabletja, amiket az anyja vásárolt volt neki, az apánál maradtak: soha többé nem kerültek elő.)
Az elején a kisfiú megtagadta az együttműködést. Kilépni se volt hajlandó nagyanyja házából, még este aludni is autóval kellett hazavinni a pár saroknyira lévő lakásba, ahol anyjával lakott. Félt kimenni az utcára, mert félt, hogy meglátják az anyjával, a „döggel”, s akkor ő áruló lesz.
Később a feszültség enyhült valamit, de a boldog nyár elmaradt. Az anya szegény, mint a templom egere. Mint még emlékezhetünk: minden megtakarítása, öröksége a közös házban fekszik, ruhái, felszerelési tárgyai, a gyerek felhalmozott holmijai mind ott maradtak. Hiába köztisztviselő: kölcsönökből él, hónap vége felé így sincs pénze még buszjegyre sem, amikor a megyei vagy járási székhelyről hol a rendőrségi kihallgatásról, hol a pszichológustól, hol az ügyvédtől, hol a kormányhivatalból – már szinte nap mint nap – hazafelé tart. Honnan lenne pénze nyaralni?
Egész nyáron otthon voltak hát, egy-két strandolás (már később, amikor a gyerek már hajlandó volt elmenni vele), egy-két fagyizás. Néha sikerült áthívni valamelyik szomszéd kisfiút. Szerencsére került egy akváriumnyi hal, meg egy kiscica… megkezdődött az összeilleszkedés.
Kapcsolattartás
De az apai nagyszülők az ideiglenes kapcsolattartási szünetet tudomásul nem véve (nekik érvényes láthatásuk van! – persze nem volt igaz) időről időre megjelentek az anyai nagymamánál, aki minden alkalommal be is engedte őket, és igyekezett nem szólni a munkahelyén ülő lányának: "jobb a békesség". Csak hát békesség helyett a váratlan nagyszülői látogatások, az obligát szöveggel, hogy „ugye, drágám, hogy csak mi szeretünk téged, hogy csak a mi főztünket szereted, te itt nem eszel meg semmit, ó, hát veled senki nem törődik, csak mi, hogy hogy hiányzol az apukádnak, hogy ő hogy bele fog halni abba, ha nem leszel vele, és igazán csak az volt a baj, hogy anyád ahelyett, hogy veled törődött volna, mindig az idegen férfiakkal foglalkozott...” minden alkalommal súlyosan visszavetették a kisfiút. A nagyszülői zaklatások, követelőzések, hogy ők most azonnal hadd vigyék HAZA végre imádott kisunokájukat, és hogy az édesapuka belehal a bánatba, előbb-utóbb a rendőrök kihívását vonták maguk után. A rendőrök sűrű megjelenése a ház előtt végül a szomszéd gyerekek elmaradásához vezettek: innentől kezdve már játszani se volt kivel.
Közel két hónap elteltével a járási gyámhivatal meg is hozta az immár az anyánál ideiglenes hatállyal elhelyezett kisfiú és édesapja, valamint az apai nagyszülők közötti kapcsolattartásra vonatkozó határozatát. Ennek értelmében minden második pénteken a gyermek, az apja és apai nagyszülei a járási gyermekjóléti szolgálat helyiségében délután 2 és 3 óra között felügyelt kapcsolattartás keretében találkozhatnak egymással.
Ismét álljunk meg egy pillanatra. A gyámhatóság tehát úgy tervezte volna, hogy majd szeptembertől az anya a munkahelyéről minden második pénteken 10:30-kor eljön, a gyermekét kikéri az iskolából, felülnek a 11 órás buszra, amely a gyermek és anyja lakhelyéül szolgáló városkától – de ugyanígy az apa és az apai nagyszülők falujától – mintegy 30 km-re található járási székhelyre megy, ott eltöltenek pár órácskát, megebédelnek az isten pénzéből, és így állnak majd rendelkezésre pontban kettőkor az egy órás apai-nagyszülői kapcsolattartásra?
Az első ilyen találkozásra augusztusban (még a nyári szünet idején) került sor. Az anyát és gyermekét az anyai nagymama autóval szállította a városba. Korábban értek oda, bementek hát a városi szupermarketbe vásárolni. A boltban – erre számítani kellett volna – ott volt már szüleivel az apa is, aki, ahogy mindig: gyerekre, szülőkre, idegenekre tekintet nélkül nekitámadt az anyának, üvöltve elmebeteg állatnak nevezte őt, és közölte, hogy nem nyugszik, míg vér nem fog folyni. Saját szülei fogták le, hogy ígéretét ott azonnal meg ne valósítsa. Hát ebben a remek hangulatban került sor az első felügyelt kapcsolattartásra, amelynek során a felügyeletet ellátó alkalmazott nem győzte vigasztalni a kesergő nagyszülőket, mondván, mennyire megérti, hogy fáj nekik, hogy ily sokáig nem találkozhattak az unokájukkal. Üdvös dolog, hogy a gyermekjólét munkatársa empatikusan viszonyul a szegény nagyszülőkhöz, de jobb lett volna, ha tud róla, hogy ők nem egyszerűen nem találkozhattak a gyermekkel, hanem el voltak tiltva tőle, és most is csak egy órányi felügyelt kapcsolattartást kaphattak, mivel a gyámhivatal – a családgondozó, a pszichológusok, az igazságügyi szakértők véleménye alapján – közelségüket a gyermekre nézve veszélyeztetőnek ítélte meg.
Az apa megfellebbezte az ideiglenes helyezést, elutasították. Megfellebbezte a korlátozott kapcsolattartást, azt kérve, hogy minden hétvégén, s ezen kívül kéthetenként két hétköznap is nála lehessen a gyermek, hisz, mint írja, semmi indoka annak, hogy ne így legyen. (Ne feledjük: kifejezetten azért helyezték el tőle a gyermeket az anyához, mivel ő az anyától való elszigeteléssel, az anya ellen neveléssel veszélyeztette a gyereket.) Megint túllőtt a célon: a fellebbezését elutasító határozat a felügyelt kapcsolattartást is megvonja tőle, mondván, hogy ennek szabályozására – mivel a gyermekelhelyezési per még nem zárult le – a gyámhatóság nem, csak a bíróság jogosult. Vagyis a gyámhatóság kapcsolattartásra vonatkozó végzése csak a nagyszülők esetében hajtható végre, az apa kapcsolattartása egyelőre szünetel.
Az első, még augusztus elején bonyolított egyórás kapcsolattartás során egyébként az apa és a nagyszülők dühöngve elmondták a gyermeknek, hogy az anyja kérte az iskolaigazgatót, hogy helyezze át őt, a gyereket a másik párhuzamos osztályba, az eddigi, az apát minden eszközzel támogató tanítónőtől a másik tanítónőhöz. Mivel azonban az anya még választ nem kapott, nem szólt a kisfiúnak erről a tervéről. Így azt, hogy másik osztályba kerül, a felügyelt kapcsolattartás során tudta meg apjától és a nagyszülőktől – természetesen a megfelelő kommentár kíséretében. Hogy az apa és a nagyszülők – eltiltva a gyermektől – már akkor tudnak az anya kérvényéről, amikor az iskola még nem is válaszolt az anyának, s így az anya nem mondhatta el a dolgot a gyereknek: nagyszerűen jellemzi a viszonyokat.
Sajnos az apai fellebbezés elutasítása, s így az ellenőrzött és korlátozott apai kapcsolattartás szüneteltetése késett egy kicsit, így mód nyílt arra is, hogy a kéthetenkénti egy órás kapcsolattartás még egy remek eredménnyel járuljon hozzá a kisfiú (és édesanyja) szenvedéseihez, gyermekvédelmi intézményrendszerünk még nagyobb dicsőségére.
A kisfiú ruhájára tapadó fehér szőrszálak láttán – az anya által a gyermeknek beszerzett „terápiás” kiscica fehér volt – az apa kérdőre vonta a kisfiút, hogy tényleg van-e macskája, és hogy bolhás-e a macska.
Figyelem: ez egy terrorizált gyerek. Itt nincs helye nem hogy anyával szolidaritásnak, de önvédelemnek (macskavédelemnek) se. A gyermek azonnal megtört: de, igen, nyilván bolhás a cica (NEM VOLT BOLHÁS).
Az apa feljelentést tett kiskorú veszélyeztetése miatt: a gaz anya bolhás állatot tartat a gyerekkel, ruházata állatszőrrel szennyezett. A gyámhatóság erre felszólította az anyát, hogy a macskát – jobb a békesség – tegyék ki a lakásból az udvarra (nem saját kert, önkormányzati bérlakás, más intézményekkel közös, utcára nyíló, gondozatlan udvar). Egy nap múlva nem volt cica. A gyerek zokog, gyászol, magát hibáztatja. Köszönjük, Magyar Gyermekvédelem!
Ha lényegtelennek is tűnik a dolog – ugyan, mi az egy macska? –, érdemes mégis sorra venni, hogy milyen szakmai hibasorozat „i-jére” tette a pontot ez a merőben megalkuvásból, hozzá nem értésből és eszköztelenségből fakadó gyámhatósági lépés.
A pszichológusok javaslatait (s közben az egyre szaporodó igazságügyi pszichológiai szakvéleményekben foglalt ajánlásokat is) követve a gyámhatóság határozataiban rendre megismétli, hogy a gyermeknek az anyjával való kapcsolat újraépítése érdekében rendszeres és intenzív pszichoterápiás segítségre van szüksége.
Ehhez képest a nő is és gyermeke is – a felnőtt, ill. gyermek-szakrendelésen – havonta egy-egy alkalommal találkoznak a pszichológusukkal. A legelső gyermekpszichológusi órára például a rendőrök és gyámhivatalnokok iskolában történt megjelenése, és a gyermeknek (váratlanul) az addig gyűlöltnek beállított anyához szállítása után három héttel került sor. Az anya és gyermeke együttes pszichoterápiájának szükségessége a szakemberekben fel sem merült.
Bár a gyermekvédelemnél – a gyámhatóságokon, a gyermekjóléti és családsegítő szolgálatnál, a gyermekorvosi rendelőben, a megyei kórház pszichológiai és gyermekpszichológiai rendelésén – dolgozó szakemberek egybehangzóan, szóban és írásban többször megállapították, hogy a gyerek és anya kapcsolatát az apa veszélyeztető magatartása, manipulatív tendenciái súlyosan károsították, ugyanezen szakemberek tétlenül nézték, pontosabban - eszközök híján - tétlenül voltak kénytelenek nézni, hogy az anyagi gondok között vergődő anya ne tudjon nyaralni a gyerekével, egy nyári napközis táborba se tudja elküldeni a fiát, hogy se nyáron, se ősszel ne kapjanak rendszeres terápiát se személyesen, se csoportban… Mit tehet az ember ilyen helyzetben: jó ösztönére hallgatva beszerez egy cicát, „aki” majd „becsatornázza” a gyermek érzelmeit, feloldja szorongását, magányát, megnyitja kis lelkében a „szeretetcsapokat”, a közös gondozás közel hozza egymáshoz anyát és fiát… stb.
S mindezek után az apának arra a feljelentésére, hogy macskaszőrös a gyerek bézbólsapkája, és talán bolhás a kiscica, a gyámhatóság, ahelyett hogy a notórius hamisfeljelentő szemébe kacagott volna, ahelyett továbbá, hogy kölcsönadott volna egy ruhakefét, ahelyett hogy megkérdezte volna, hogy milyen bolhairtószert használnak – halált megvető bátorsággal összeverte a bokáját és ráförmedt a rettegő (még ideiglenes elhelyezés damoklészkardja által is fenyegetett) anyára, hogy ki azzal a macskával az udvarra. Ezúton is gratulálunk.
Da Capo Al Fine
Mint már utaltunk rá, még a nyár elején sor került a család ismételt igazságügyi pszichológusi vizsgálatára, amely a két szülőn és a gyermeken kívül a két nagyanyára is kiterjedt. A vizsgálat a még mindig első fokon ítélkező Járásbíróság felkérésére készült. (A gyermekelhelyezési per, emlékszünk, 2015 januárjában indult.)
A vizsgálat a szomszédos megyében található nagyvárosban folyt le. Az igazságügyi pszichológus leírja, hogy az apát kétszer kellett beidéznie és meghallgatnia, mivel az első alkalommal túlságosan is hiteltelennek, magát túlfényezőnek találta, nem tudott a szakmai követelményeknek megfelelő személyiségrajzot alkotni róla (ezt a túlzott, a személyes hitelességet már aláásó önfényezést a többi pszichológus is rendre leírja).
A kisfiú – ahogy erről az anya a pszichológusnak is beszámol – előre megmondta, hogy a vizsgálat során csak ugyanazt fogja elmondani, amit a korábbi vizsgálatok alkalmával mondott, mivel tudja, hogy édesapja olvasni fogja az anyagot. A vizsgálati anyagban a gyermek azt állítja, hogy annyira nem szereti az anyját, hogy a keresztnevén szólítja, illetve időnként „te dög”-nek, de anyunak vagy anyának soha. Mint a többi családtag beszámolójából kiderül, ez nem igaz, mióta visszaköltözött az anyához, illetve a nagyanyához, soha nem szólítja a keresztnevén az anyját, hanem anyunak, anyának, anyucinak… A gyerek számos más ponton is felkészülten hazudik a vizsgálat során. A pszichológus elég lesújtó személyiségképet fest a szülőkről: az anyát gyenge, dependens személynek írja le (szubklinikai szintű paranoid beütésekkel), az apát paranoid, kontrolláló, ugyanakkor váratlan kitörésre is képes, kiszámíthatatlan, decentrálni nem tudó, öntörvényű, beszűkült személyiségként jellemzi.
Az anyának feltett kérdései tipikusan a „miért nem” szókapcsolattal indulnak („Miért nem tett meg mindent a gyermekkel való kapcsolata javítása érdekében?”), közben (szerencsére sikertelenül) igyekszik szájába adni, hogy a jelen vizsgálatra nyilván a pszichológusa készítette fel. Az apától ezzel szemben jobbára az anyától hallottak cáfolatát várja: erre irányuló kérdések sokaságát teszi föl neki. Szemben a korábbi pszichológusi szakvéleménnyel, ő mindkét szülőt inkább alkalmatlannak tartja a gyermeknevelésre (az apát teljesen, az anyát csak kevésbé), rosszallja, hogy az ideiglenes elhelyezés során nem nevelőszülőkhöz került a gyerek. Végül azzal az építő javaslattal áll elő, hogy fél évre szüneteltessék a bírósági eljárást (már most fél éve szünetel), és KÖTELEZZÉK A SZÜLŐKET PÁRTERÁPIÁN VALÓ RÉSZVÉTELRE. Csak remélni tudom, hogy a bíró ezt a tanácsot nem fogja megfogadni.
El tudjuk képzelni, hogy egy merev, paranoid, mások szempontjait elfogadni nem képes, beszűkült gondolkodású, csak a saját igazát kereső (ezek magának a javaslatot tevő iü. pszichológusnak a megállapításai), továbbá a gyámhivatalt, a rendőrséget, a gyermekjóléti szolgálatot és persze gyermekét és volt párját egyfolytában félelemben tartó férfi majd párterápián megjavul és kompromisszumkész lesz? Mire gondolhatott az igazságügyi pszichológus vajon?
Majd kényszerítik az anyát – aki súlyos életvezetési problémái kezeléséhez érdemi pszichoterápiás támogatást nem kap –, hogy két vadidegen párterapeuta hatására kiegyezzen azzal az emberrel, akivel senki nem tud kiegyezni? Egyezkedjen azzal, aki őt tíz éven át testileg-lelkileg gyötörte, aki kifosztotta, aki mindenki – rokonok, munkatársak, közös gyermekük, a falu – előtt hangos szóval kurvázta, gyalázta, csúfolta szünet nélkül? Párterápia keretében egyezzen meg azzal az emberrel, akivel soha többé nem akar már egy pár lenni, akit látni se akar, akitől fél, de akitől félnek még a hatóságok is? Egyezzen ki azzal, aki ellene heti rendszerességgel manipulatív vagy egyenesen hamis feljelentéseket, névtelen leveleket ír, aki többször az életére tört? Bízza magát az igazságügy által felkért pszichológusokra, akik valós félelmeit pusztán a klinikai szintet el nem érő paranoiának minősítik?
*.*
Képzeletbeli történetünknek tehát még nincs vége, és az sem lehetetlen, hogy a tánc bizonyos változtatásokkal bár, de az elejéről fog újra kezdődni, mint egy menüett: egy lépés előre, kettő vissza, forgás, pár(gyerek-)csere.
2016. szeptember
*.*
Update: október. Rekontra
Hat hét telt el az iskolakezdés óta. Az új tanítónő egyelőre elégedett, a gyerek rendesen dolgozik, teljesít. Anya és gyermek kapcsolata a nyár folyamán bekövetkezett fokozatos javulás után most hirtelen rosszra fordul. A gyerek, mint azelőtt, amikor még az apával élt, megint dögnek nevezi őt. Kérdéseire „MKH” – mi közöd hozzá? – a sztenderd válasz.
Az iskolából – ahol, ugye, nem hajlandó enni – a nagyanyja viszi haza magához nap mint nap, hiszen az édesanya dolgozik (már amennyit lehet dolgozni úgy, hogy az embert hol a gyámhatóság, hol a bíróság, hol a rendőrség, hol az ügyvéd, hol a pszichológusok, hol az igazságügyi szakértő várja egyik vagy másik városban, esetleg egy másik megyében). Az eltiltott nagyszülők (és talán az apa is) itt, a nagymama telefonján (már említettük: "jobb a békesség" jeligére) rendszeresen elérik őt. Tilos ugyan, de a nagymama – egykor körjegyző – majd hülye lesz betartani a szabályt, a törvényt, hiszen neki kell állnia a másik nagyszülők ostromát, s ehhez aztán már tényleg semmi kedve.
Ugyanebbe az iskolába járnak az apa fivére gyerekei – az unokatestvérek. Nem szabad ugyan mobiltelefont használni az iskolában, de ők használnak azért. Történetünk gyermek-hőse tehát, tanítási időben szabadon kommunikálhat az apával. A gyermekjóléti szolgálat legfrissebb információja szerint tanítás alatt az apa ismét magával vihette a gyereket. Igen: ki az iskolából. Az eltiltott apa. (Az egyik tantárgyat ugyanis a régi tanítónő tanítja, az, aki, mint emlékszünk, az előző évi eltiltás ideje alatt biztosította az apának, hogy szabadon bejárhasson a gyerekéhez az iskolába, az a tanítónő, aki miatt az anya átkérte a fiát a másik osztályba. Itt jegyezzük meg: a városban egy iskola van, évfolyamonként két osztállyal.)
A kisfiú egyre ellenségesebb. Otthon nem áll szóba az anyjával, csak tévét néz, számítógépezik. Amikor anyja melléül, hogy belenézzen a leckéjébe, ceruzája hegyével többször sebet ejtve beleszúr az anyja kezébe. „Baszódj meg”, üvölti neki. A rendőrségen – ahol tovább folyik az anya által őellene állítólag elkövetett szexuális erőszak ügyében a nyomozás –, a gyermek ismételten azt vallja, hogy megtörtént a szexuális zaklatás. Könnyeit törölgeti. A rendőrnyomozónő megígéri neki, hogy segít elintézni, hogy találkozhasson az apukájával (aki tőle jelenleg súlyosan veszélyeztető magatartása miatt el van tiltva).
Újra nem hajlandó kilépni az utcára. Sem az anyjával, sem a nagyanyjával: akárcsak a nyár elején. Nem mondja, de tudni lehet: nehogy meglássák azzal a „döggel”. A felügyelt apai-nagyszülői kapcsolattartást megfigyelő gyermekjóléti munkatársak az írásos jelentésben leírják, hogy a nagyszülők rossz néven vették, hogy a kisfiú a hétvégén az anyjával valami búcsúban volt és ott jól érezte (jól merte érezni) magát.
A következő alkalommal, amikor anyja sétálni hívja, az utcán a földre veti magát (10 és fél éves), az egész város őket nézi. A földön fetreng, üvöltve fenyegeti az anyját – az utca füle hallatára –, hogy feljelenti a rendőrségen.
A gyermek otthon (ahol soha semmilyen háztartási feladatban nem segít) egyszer csak pohár vizet szervíroz az anyjának: igyál vizet. Nem kérek. De, ezt idd meg, tessék meginni, neked hoztam. Az anyja beleiszik, de mivel nem szomjas, a fél pohár vizet belelöttyinti a virágcserépbe. A gyerek a földre veti magát. Őrjöng. Te rohadék, pazarlod a drága vizet!!! Hajnalra az anya rosszul lesz: hasmenés, görcsök gyötrik.
Kinek szóljon erről? MOST majd hisz neki valaki, vagy megint nagyokosan besorolják a klinikai szint alatti vagy már fölötti paranoia valamilyen fokozatába?
__________________________________________________________________________
* A bíróságok által kirendelt igazságügyi pszichológus és pszichiáter szakértők lelkiismerete szerintem külön kutatás tárgyát kellene, hogy képezze.
** Tipikus igazságügyi pszichológus-szakértői húzás: az apa kiveri a közös (vagy akár az anya saját) tulajdonú lakásából a nőt, és EZÉRT máris ő az alkalmasabb a gyereknevelésre, hisz ő biztosítja a megszokott környezetet a gyermek számára. Bántalmazott nők ellen előszeretettel alkalmazzák.
*** A bántalmazó férjtől vagy élettárstól elmenekülő nők közül sokat jelentett föl volt párjuk „intellektuális okirathamisítás” miatt, ugyanis új, a bántalmazó előtt titokban tartani kívánt lakcímüket nem akarták bejelenteni. Tudunk olyan esetről, hogy emiatt el is ítélték: megrovásban részesítették a bántalmazott nőt. A párjuk kinyírásán serénykedő bántalmazó férfiak – nem a mi esetünk az egyetlen – kifejezetten az eljárás ellehetetlenítését célzó okirattal való trükközését rendre tétlenül nézik a rendőrségek, bíróságok, gyámügyi szervek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése