Tévébe soha

Íme, itt, nyilvánosan, visszavonhatatlanul kijelentem, hogy soha többé tv magazin műsorba nem megyek be. Nem zavartatom magam többé, ha valakit bárminő komoly okkal helyettesíteni kell: ha beteg, ha szült, vagy ha még ennél is fontosabb dolga van. Nem érdekel, mi az a nélkülözhetetlen és kihagyhatatlan tartalom, amelyet most ez a tv-műsor fog a közönség tudtára adni, s éppen általam. Rám többé senki, se sajtó, se barát, se ellenség ne számítson. 

Tévébe soha.

Pontosabban: egy degresszív feltétel mellett természetesen igen, bármikor.
Minél rövidebb a műsor, s abban az én szereplésem, annál több díjazás ellenében szívesen bemegyek bármely tévébe. Egy ötperces műsor például percenként 100 000 Ft + ÁFA. + egyéb költségek (előzetes telefonbeszélgetés a szerkesztőkkel, a bemutatásra szánt anyagok összekészítése, az időben való megérkezés és várakozás, smink inkluzíve, a műsor előtti esetleges további egyeztetés műsorvezetővel-szerkesztővel, oda- és visszaút): 10%-on, vagyis percenként 10 000 Ft+ Áfa díjazás ellenében számolandó el. 

Ha a szereplésem (nekem hagyott beszédidő) meghaladja a 10 percet, akkor a percdíj csökken: 80 000 Ft + ÁFA, s vele a kiegészítő idő díjazása is. 20 percnél 30 000 + ÁFA, 30-45 perc között 12 000, 45 perc fölött - amennyiben a műsorvezető érdemi felkészültségéről előzetesen meggyőződtem - ingyen is elmegyek.

Indoklás:

Már jó ideje ismételgetem, hogy nem megyek többé tévébe. A mai eset ismertetése mindenkit meg fog győzni.

Itt a CSB-törvény, a sajtó/média a civil álláspontoktól hangos. A ma délelőtti Család-barát c. műsorba szakértőt várnak. A szokott jollyjokerek (Wirth, Tóth, Spronz) elfoglaltak, megkérnek engem, hogy menjek én. Nem szeretnék, elmondom, miért, aztán mégis ráállok. 
Ez volt az utolsó eset.

I. 
Vonaton ülök épp, péntek dél van. Felhív a tévé szerkesztője is, köszöni, hogy vállaltam a szereplést, és elmondja, hogy a műsor a családon belüli erőszakról fog szólni, és hogy jó lenne, ha az érintettek hallhatnának valamit arról, hogy hogyan segítünk nekik, és mit tudunk a bajbajutottaknak nyújtani....
Mondom neki, hogy én nem látok el ügyfeleket, ilyen szempontból én nem volnék igazán alkalmas riportalany, talán mégis valaki más kellene, én afféle elméleti szakember vagyok. "Jaj, csak azt ne mondja, hogy elméleti!" Oké, akkor mondjuk be a segítő szervezetek elérhetőségét: NANE, Patent, KERET Koalíció (elmagyarázom, hogy ez utóbbi a szexuális erőszak áldozatait segítő telefont működtet). "Igen, persze, és még az OKIT-ot, a Telefontanút is, mert ott lesz Németh Ágnes alezredes is az ORFK-tól” (Németh Ágit nagyon kedveljük, hosszú közös múlt – de öt percre két ember: az bizony sok.)
Hát, mondom, így sokat nem fogunk tudni beszélgetni, azt hiszem.
"Jó - folytatódik az előzetes egyeztetés -, akkor most megbeszéljük a kérdéseket, éppen a rövid időre tekintettel: kik lesznek áldozatok, miről ismerjük meg, ha elkezdődött a bántalmazás, és ugye nem csak nőket ér, beszéljünk a férfiakról is, őket is bántalmazzák persze." Azt kérem, hogy a férfiáldozatokat most hagyjuk ki. Ha öt percünk van, akkor azt fordítsuk a lényegre: kell-e törvény, kik az áldozatok, miről ismerik meg a bántalmazót, hová fordulhatnak. Halljanak a segélyszolgálatokról, ez most a fontos.

Kisvártatva még egy szerkesztő felhív, az előző háromnegyed órás beszélgetést újabb negyedórával megtoldva (csak a fentebb ismertetett elszámolás kedvéért rögzítem itt: ez máris 60 000 Ft + ÁFA). Újra végigveszi a kérdéseket. Megbeszéljük, hogy elolvassák, amiket erről írtam, hogy a műsorvezető is tudjon viszonyulni. Megígéri, hogy kiírják a www.nokjoga.hu oldalról a segélyszolgálataink elérhetőségeit, ott fognak kúszni az információk a kép alatt. Megtudom, hogy a rövid műsor után majd ki kell mennem a telefonos szobába, a nézők telefonjait megválaszolgatni, s a végén a műsorvezetővel élő egyenes adásban még visszatérünk arra, hogy mik is voltak a fontosabb problémák.

II.
Ma reggel. Összeszedem a Nők Joga c. röplapokat, jön a taxi, bemegyünk. Smink, fodrász (!). (Egész jó frizurát csinált, látszott, hogy élvezettel dolgozik.)
Szerkesztőnő jön, végigbeszéljük a forgatókönyvet, kijavítom a Patent jogsegély hibásan felírt telefonszámát, megadom a félfogadási időpontokat, ajjaj, otthon hagytam a KERET szórólapomat, felhívom Lídiát, megadja a telefonszámot, bediktálom. Szerkesztőnő telefonon utasítja a feliratszerkesztőket, hogy írják ki ezeket is.
Másik szerkesztőnő jön, megmutatja, hol lesz a telefonos szoba, sőt, bevisz a stúdióba is, ahol még csak a próba folyik, megmutatja, hogy van berendezve. Elámulok. Az IKEA fizet a tévének? kérdezem. Ugyanis az egész egy kifejezetten nagypolgári IKEA-lakásnak van berendezve: kanapé, szőnyeg, kandalló, könyvespolc, tévéállvány, konyha, magas asztal körül bárszékek, (mi, Németh Ágnes rendőr-alezredessel majd ez utóbbiakon fogunk ülni, a rend és a hitelesség kedvéért.) "Nem, az IKEA nem fizet semmit - értetlenkedik a szerkesztőnő -, a vendégek nem szerették az előző berendezést, nem volt kényelmes." (Aha. Képzelhetjük, mennyire volt kényelmes nekünk a magas bárszék!) 

Beállít Koncz Gábor színész. Náthás. Teát!, szól oda a fiatal asszisztensnőnek, aki sűrűn művészurazva hoz is. 
Koncz Gábor lesz előttünk tehát. Korpa közé keveredtünk. Itt nézhető meg, ki is ő. De csak erős idegzetűeknek. (A film, a 2010-es választások előtt készült sorozat - Ígéretek földje - nőkről szóló darabja. A mindig kitűnő Rácz Zsuzsát, a monoki protonáci polgármestert és Kukorelly Endrét látjuk még benne, azt hiszem, Kukorellynek is volna mit a szemére vetni ennek alapján, de az egy másik jegyzet témája leend.)

Mi jövünk. Fölkergetnek a magasított bárszékre, Dióssy Ági és Rátóti Zoltán műsorvezetők futva-lihegve érkeznek a kanapés-konczos helyszínről. Üres tekintet, hibátlan séró. Beindítják a bejátszást, mondván, erről lesz most majd szó. Amíg a rövidfilm megy, a szőke-göndör Krisztinácska, ki a konyhán méregtelenítő diétával szolgál a kedves nézőnek, beindítja a turmixgépet: mi tehát nem csak nem látjuk (mögöttünk a monitor), de immár nem is halljuk, amiről szó van benne - utólag megállapítható: érdektelen is volt. Egyébként sem hallhatnánk, a műsorvezetők ugyanis a bejátszás alatt még a hirtelen helyszínváltástól lihegve megbeszélik … na mit?: az utánunk következő műsorszám még nem tisztázott részleteit. Egy másodperc van még: Rátóti áthajol az asztalon és mélyen a szemünkbe nézve suttogva megkérdezi: "mondják, hogy lehet ezt megelőzni????" Döbbent hallgatásunkra folytatja: "Vagy hülyeséget kérdeztem?" Hát, igen.
Adás! Dióssy Ági első szava: "a férfiakat is bántják ám!" Itt van (Család-barát, 2012., szeptember 24.), meg lehet nézni. 
Tessék ellenőrizni: a segítő szervezetek (NANE, Patent, ORFK, Telefontanú, OKIT, KERET Koalíció) neve és munkássága említésre sem került, telefonszámaik komment nélkül lettek kivetítve, s hogy van segítség, arról szó sem esett. A műsor vége felé, mint mindig, a nagy Herczog Mária szólott a lilaruhás médialiba száján: "Ne csak MINDIG a bántalmazottakkal foglalkozzunk, a BÁNTALMAZÓKNAK IS terápiára volna szükségük!" A két üresfejű és -szívű műsorvezető továbbra sem ért egy kukkot sem semmiből, telefonszám bemondva nem lett, telefonos szobában érintettek meghallgatása nem következett, ők loholtak a következő vendéghez, mi mehettünk haza. 

Ebben a műsorban (saját bevallásuk) mintegy ötven munkatárs dolgozik. Pontosabban hűti a lét. Ehhez mi, szakemberek, kétségkívül nélkülözhetetlenek vagyunk. Végtére is valakibe csak bele kell törölje a körömcipője talpát a médiaember, nemde!

Minek nevezzelek?

(Megjelent a CoMMMunityn is.)

Balog Zoltán miniszter tárgyalásra hívta a családon belüli erőszak önálló büntetőtörvényi tényállásként való kodifikálásáért több, mint százezer aláírást összegyűjtő Élet-Érték Alapítvány vezetőjét, Halász Pálmát és néhány képviselőnőt. A Fidesz, a népi kezdeményezés parlament asztaláról történt lesöprését követően rapid sebességgel felhorgadó felháborodástól kissé hátrahőkölve jóindulatáról, tárgyaláskészségéről biztosított, egyben közölte, hogy a készülő törvénytervezetet inkább szeretnék párkapcsolati erőszak vagy együtt élők közötti erőszak elleni törvénynek nevezni, hogy a család szóhoz ne kapcsolódjon méltatlanul „negatív töltet”.

Az (ellenzéki) közönség erre hangos kacajra fakadt vagy dühbe jött, és cikkekben, és további cikkekben, valamint közösségi oldalakon fejezte ki rosszallását. 

Pedig… … A család szó ebben a kontextusban való használata nem csak a szentség, de a hatékonyság szempontjából sem állta ki eddig a valóság próbáját.

Először is a „családon belüli erőszak” egy rossz fordítás, a tárgyalt jelenséget sehol a világon nem így hívják. Angolul, ugye, ’domestic violence’. A jelenség eredetileg nők elleni erőszak (’violence against women’, franciául ’violence envers les femmes’) néven vált ismertté, de aztán kiderült, hogy túlságosan is általános, az egész társadalmat átható dologgal állunk szemben, amellyel kénytelenek vagyunk részleteiben foglalkozni, így külön a közterületen, közintézményekben, a közmorálban, a jogban, a médiában stb. megnyilvánuló, és külön a magánszférában, az egyénnel szemben megnyilatkozó erőszakkal: ez lett a ’domestic violence against women’. Magyarul ez: a nők ellen a magánszférában elkövetett erőszak lenne helyesen. A specifikációt többféleképp oldották meg, franciául pl. többnyire ’violence conjugale’-nak, vagyis párkapcsolati erőszaknak mondták, angolul ’domestic’ (otthoni = a magánszféra értelmében) vagy ’intimate partnership violence’ (párkapcsolati erőszak) neveken vonult be a szakirodalomba.

Nálunk, amikor – természetesen civil nyomásra – egy kormányzat (a Fidesz első kormánya volt, ezúton is bocsánatot kérek a magukat baloldalinak és liberálisnak hívő barátaimtól ezen információ miatt) úgy ítélte meg, hogy mégiscsak fontos lenne a kérdéses jelenség elleni fellépést megfelelő önálló törvényi tényállás bevezetésével elősegíteni, ugyanebben a megnevezési kátyúban találta magát, mint most. „Nem”, riadt meg a felelős államtitkár: „ne nevezzük nők elleni erőszaknak, mert azt fogják rólunk hinni külföldön, hogy nálunk erőszakolgatják a nőket! És ne nevezzük családon belüli erőszaknak se, mert akkor mit fognak hinni a családról a fiatalok!” De aztán a végül elkészült jogszabály-koncepció mégiscsak tartalmazta az összes borzalmas szót: családot, nőket, mindent… Nem állítanám, hogy ezért, vagy csak ezért, de sem a megrendelő minisztérium, sem a kormány, sem a parlament, sem az egy év múlva választásokon győzedelmeskedő addigi ellenzék – MSZP-SZDSZ -, sem senki, soha nem vette elő, nem vitatta meg, nem nyúlt hozzá.

Egy 2002 őszi sikeres aláírásgyűjtés nyomán aztán (tehát nem ez a mostani az első), az akkori (frissen megválasztott, még lelkes) országgyűlés 2003 tavaszán gyorsan megtárgyalt és elfogadott egy országgyűlési határozatot, amely egy éven belül (2004. március 31-ig) a családon belüli erőszak elleni hatékony állami fellépés érdekében komplex törvény- és intézkedéscsomag megalkotását és hatálybaléptetését irányozta elő. Ha nem is tökéletes, de igen jó határozat volt.

A törvény- és intézkedéscsomag nem jött létre.

A 2002-es aláírásgyűjtés, majd az azt követő parlamenti viták során alkalmazásba vett szakszó – családon belüli erőszak – azonban sajnálatos módon lassan közismertté vált, és elkezdték használni. Sajnálatos pedig azért, mert a kifejezés - kutatás, adatgyűjtés, köztudatformálás, képzés, oktatás híján - nem húzta magával a más országokban hozzá kapcsolódó ismereteket is. Az emberek – politikusok, szakemberek, sajtómunkások – kimondták, leírták, és mindenki azt gondolt a jelentéséről, ami neki jól esett.

Itt biztosíthatok mindenkit arról, hogy NAGYON KEVESEN akadtak s akadnak ma is Magyarországon, akiknek jól, avagy kézre esik a nőket érő, a nők ellen irányuló erőszakról akárcsak gondolni is valamit (azon kívül, hogy biztos megérdemlik azok a ribancok), nem hogy írni, beszélni, döntést hozni. Így esett, hogy magyar hazánkban, gyanúm szerint a világon egyedüliként, a magukat progresszívnek hívő erők is csak a gyermek-, az idős-, meg a fogyatékosbántalmazásra bírnak gondolni, ha a 'domestic violence' fogalma felmerül; s ha netán kiejtik a szájukon a NŐK szót, akkor biztos hozzáfűzik, hogy ÉS A FÉRFIAK. És nagyon büszkék, hogy adtak az igazságosságnak. Ők aztán nem diszkriminálnak. Nem ők! Csuhaj! Ugocsa non coronat.

A politikai szerepvállalás terén szorgoskodók – közöttük is elsősorban a mégoly csekély számú nők – előszeretettel szoktak mentegetőzni: nem, nem csak a nőket, a legkevésbé sem őket, hanem legalább annyira a férfiakat védjük, óvjuk az erőszak ellen. Szép. 

Természetesen férfiakat is ér erőszak, futball-lelátó, kocsma, utcai verekedés stb., de a nők elleni erőszak szisztematikus, a társadalom eszköze legjelentősebb kisebbsége – a nők – kiszorítására a hatalom minden területéről. (A mienknél is patriarchálisabb társadalmak még a saját személyük feletti rendelkezés hatalmát is megvonják tőlük, vigasztalódhatunk tehát.)

Lehet, hogy néha hajlandók vagyunk sajnálni a gyengéket, ha nem épp mi magunk bántalmazzuk őket, de hogy szembenézzünk a ténnyel, hogy a nők elleni erőszak a társadalom alapműködése, hogy ez az az eszköz, amely biztosítja a férfiaknak (a nem bántalmazó többségnek is ám!), hogy a társadalom számos színterén a családtól a parlamentig, a foglalkoztatástól a gazdasági vezetésig mindenütt előnyt élvezzenek a nőkkel szemben: ez még, úgy látszik, nem dereng a közmegértés horizontján. Pedig nem ártana, mert lassan azt is számításba kell majd venni, hogy az egyre távolodó célt – az Európához, s általában a fejlett világhoz való felzárkózás célját – hogyan lehetne mégis közelebb hozni. Nem ez ennek a kis cikknek a tárgya, így hát egyszerűen idevetem: a nők egyenlő részvétele nélkül nem fog menni.

A családon belüli erőszak kifejezés szerintem azért nem elég jó, mert elvonja a figyelmet (és minálunk ezt, hogy úgy mondjam, nem kell kétszer mondani) a nőket érő szisztematikus erőszakról, és a mindenkire egyaránt leselkedő agresszióra tereli át. A családon belüli erőszak kifejezés használatával politikai (hatalom) helyett pszichológiai (indulat) fogalmakra tereljük a szót, s ezért intézményi változások helyett csak magatartási korrekciókra hívunk fel.

Én – ha az övétől különböző megfontolásból is – üdvözlöm tehát Balog Zoltán miniszter kezdeményezését, és „A párkapcsolati/együtt élők közötti erőszak ellen - a nők védelmében” néven javaslom a jogszabálycsomagot megalkotni. 

A préda szabadsága - 2003-as cikkem a Magyar Narancsban

2003. februárjában írtam, még mindig ugyanúgy ragyog minden sora. Nem egy öröm, mit mondjak.

D., a megyeszékhely kórházának főorvosnője, megelégelvén az évtizedes erőszakot, bántalmazást, rettegést, maga és szülei anyagi-gazdasági kizsákmányolását, beadja a válókeresetet, maga mögött hagy osztályt, magánpacientúrát, lakást, barátnőket, és két gyerekével, valamint zsebében néhány súlyos bántalmazást tanúsító látlelettel az ország másik felébe, szülőfalujába menekül. A közeli városban beáll utolsó beosztott orvosnak az ambulanciára. Iskolát, óvodát váltanak, ruhák, játékok, könyvek, minden a férj által továbbra is birtokolt (volt) közös lakásban marad. A politikai karrierrel, Széchenyi professzori díjjal, egyetemi intézetvezetői állással, docensi címmel rendelkező apuka sajnos tartásdíjat nem tud fizetni. Az anya a szülői házból minden- nap húsz kilométert utazik új munkahelyére.

Sz.-t tizenhat éves korában kezdi prostituáltként futtatni edzője, későbbi férje. "Csak azt kell csinálnod, amit amúgy velem is kell, és még pénzt is kapunk érte." Sz. középiskolába jár, hajnalban, délután, este fogadja a klienseket. Szülei saját válásukkal vannak elfoglalva, tanárai és barátnői fejüket csóválják a kislány drámai bezárkózása láttán. Sz. mindig tele van kék-zöld foltokkal, égés- és vágásnyomokkal. Senki nem csinál semmit. A férfi elissza, eldrogozza, eljátékgépezi a pénzt. Sz.-nek az esküvőről hazafelé menet menyasszonyi ruhában kell elcsábítania a taxisofőrt, hogy ne kelljen fizetni a fuvarért. Alvilági kapcsolataival szemben felhalmozott adósságait a férj Sz. kölcsönadásával igyekszik törleszteni. Házasságukból két gyerek is születik. Egy Budapest környéki kis házban, víz, gáz, csatorna nélkül, albérletben laknak. Sz.-nek fel kell ennie a földről saját hányadékát, mert pazarol. Terhesen, szoptatósan maga hordja a vizet, vágja a fát, főz, takarít, s tűri szótlanul, hogy harcművészetet oktató férje újabb tizenkét-tizenhárom éves kislánykákat hozzon fel nebulói közül a lakásba. Sz. a kapcsolat hat éve alatt ötször szökik meg, majd rendre visszamegy - hol önként, hol édesanyja küldi haza ("egy anyának a családjában a helye"), hol (fenyegetésre) az apja adja ki.

M. férje, a neves kultúrhérosz csak akkor hajlandó kiköltözni az eredetileg a felesége tulajdonát képező lakásból, ha kap hatmillió forintot, és minden komolyabb berendezési tárgy az övé lesz. Így vehet és berendezhet magának egy másik lakást, hogy a már meglévő lakását továbbra is kiadhassa, elvégre élni kell. Gyermektartásdíjat nem fizet, mint a gyermekjóléti szolgálat vezetőjétől tudjuk, egy pedagógusnak (noha több egyetemen is tanár, lakást ad ki, s alapítványa folyóiratot jelentet meg) az ilyesmi komoly megterhelést jelentene. Csak arra van ideje és pénze, hogy feleségét, annak ismerőseit, új partnerét és munkatársaikat, családjukat, barátaikat a legkülönfélébb álneveken írt fenyegető és gyalázkodó levelekkel bombázza, közszolgálatot ellátó barátja autójának gumiját rendszeresen kiszúrja. Az ötéves gyermeknek láthatásokkor a fülébe súgja: anyu már nem szeret téged, ki fog hajítani az utcára, ha már nem kellesz neki. Így aztán a gyerek pszichológushoz jár, lehet panaszolni a gyermekjóléti szolgálat buzgón bólogató munkatársánál (tanítványom volt, kitekerem a nyakát), hogy anyuka rosszul, veszélyeztető módon neveli a gyermeket.

L., vezető beosztású vállalati közgazdász saját házába bezárva kénytelen átvészelni a terhessége első hónapjait, hogy ne tudja elvetetni nem kívánt, erőszakban fogant magzatát. Visszatér munkahelyére, ám az apa rendszeresen olyan súlyosan zaklatja, hogy a felettesei felmondanak neki: nem tudott változtatni életmódján, nincs helye egy ilyen komoly cégnél. Az állását vesztett szoptatós kismama saját otthonából többször szökni kényszerül, végül fogvatartója eddig eltitkolt élettársának lakásába zárva találja magát, tetőtől talpig feketére verve. Aláíratják vele háza, autója, egyéb ingóságai eladását, s a pénzből vett disznókat kell ganéznia mindaddig, míg egy túlontúl brutális ütés pontot nem tesz ingyenmunkaerői karrierje végére: combcsontja törik, házilag gipszelt lába rövidebbre forr. Rendőrkapitányságok, gyámhatóság, felnőtt- és gyermekorvos, szülész, sebész, traumatológus, védőnő, pszichológus, pszichiáter, kollégák, főnökök bukkannak fel a történet különböző pontjain. Egyetlen szakember sem tesz feljelentést, senki nem tol arrébb egy aktát három és fél éven át. Az egészségétől, vagyonától és állásától megfosztott nőt végül rendőrségi kommandó szabadítja ki.

P. idős asszony, hivatalosan is szkizofrénnek minősített, vele lakó rokkantnyugdíjas fia üti, veri őt, erővel elszedi minden pénzét, s eladja, amit csak a lakásban talál. A fiú - megteheti - nem jár az előírt kezelésre, gyógyszert nem szed, csak iszik.

G.-t újságíró férje naponta alázza porrá, és nemi erőszak közben rendre azt sziszegi a fülébe: csak azért csinálom így, mert ti, nők, ezt szeretitek. A gyerekeknek minden vasárnapi ebéd előtt végig kell hallgatniuk, hogy anyjuk egy sehonnai, gyüttment, senkiházi. A G. által végzett vállalkozói tevékenység ellenértékét - láss csodát - a férj nevén lévő bankszámla nyeli el, de amikor G. a saját nevére kötött munkaszerződésének megfelelően reggel mint üzletkötő munkába menne, kap két balegyenest: monoklival a szem körül nem lehet kellő hatékonysággal üzletet kötni. "Még pénzt keresni is képtelen vagy: nem vagy te semmi nélkülem." G. szökik, a szekérderéknyi, egytől egyig súlyos zavarokat mutató, bukásra álló gyerek közül párat magával visz, feljelentést tesz a rendőrségen. A rendőrség - igen helyesen - elküldi az anyát a gyerekjóléti szolgálathoz, hogy az igazságszolgáltatási eljárás megindulásáig is kezdjék el a gyerekek gondozását. Kiderül, hogy nincs tovább hol megszállnia, ennyi gyerek és a maga számára nem tudna tartós szállást szerezni. Közben a férj (rendszeresen ismétlődő dramaturgiai fordulat a családon belüli erőszak színpadán) krokodilkönnyeket hullatva megbánást mutat, G. hazaköltözik, visszavonja a feljelentést. A gyermekjóléti szolgálat azonnal felhagy a család gondozásával.

V., a három műszakban dolgozó gyári munkásnő már elvált férjét többrendbeli bűncselekmények (kiskorú veszélyeztetése, súlyos testi sértés, könnyű testi sértés, lopás, rongálás stb.) miatt, persze az előzetesben töltött időt beszámítva, majdnem két év letöltendő börtönbüntetésre ítéli a bíróság. Az apa szülői felügyeleti jogát megvonja, egyben az addig megosztva lakott önkormányzati lakás kizárólagos használati jogát, megállapítva, hogy a férfi súlyos személyiségzavarban szenved, V.-nek ítéli. Férje (ez is a bántalmazó gyakori jellemvonása) a börtönben jól viselkedik: kedvezménnyel szabadul. Hazamegy, tokostul berúgja az önkormányzati lakás ajtaját, a három gyereket és volt feleségét attól fogva szisztematikusan veri, az asszony keresetét rendre elszedi, a lakás mozdítható berendezési tárgyait eladogatja. Az önkormányzat, mivel az asszony a kizárólagos használatában lévő lakás rezsijét és lakbérét nem fizeti, kilakoltatja őt a három gyerekkel együtt. V. egy rokonnál húzza meg magát, a gyerekek időnként vele laknak, időnként rokonok közt szétosztva. Félnek, iskolába hol mennek, hol nem. Az apai jogaitól megfosztott, ezért immár a "kiskorú veszélyeztetése" címen felelősségre nem vonható volt férj az utcán meglesi, riogatja, ütlegeli őket, elszedi pénzüket. Egy alkalommal úgy megveri a boltból kezében szatyrokkal kilépő volt feleségét, hogy azt meg kell műteni: hónapokig rögzítő kötésben kénytelen járni. Munkáját elveszíti; mivel még rendesen állni sem tud, új állást egyelőre nem vállalhat. Segélyen élnek, közgyógyellátásban részesülnek, lakásuk nincs, és minthogy lakbér- és közüzemidíj-hátralék miatt lettek kilakoltatva, nem is jár nekik másik.

H

Magyarországon Tóth Olga 1998-ban reprezentatív vizsgálatot készített a nők és gyermekek ellen a családon belül elkövetett fizikai és szexuális erőszakról. A tanulmányból az derül ki, hogy a fentebb olvasható néhány példa a magyar társadalom állapotát jellemzi: a megkérdezett nők 20 százalékának verte az apja az anyját, amikor ő gyerek volt, s a teljes minta 28 százaléka élt vagy él meg felnőttként hasonló fenyegetettséget. Nemi erőszakról általában 2,2, a férje vagy partnere által elkövetett szexuális kényszerítésről majdnem 8 százaléka számol be. Közel 13 százaléka nem válaszol a nemi erőszakkal kapcsolatos kérdésekre. "Az elváltak ... lényegesen többen éltek át szexuális erőszakot férjük részéről (25 százalék), és gyakoribbak ezekben a családokban a feleségverési esetek... (61 százalék)."

A testi, lelki, gazdasági és szexuális erőszak mindennapjaink részévé vált.

H

Nem azon vitatkozunk, hogy helyeseljük-e, ha apák, férjek, fiak ütik-verik, megalázzák, bezárják, kizárják, megerőszakolják, kikötözik, el- és kölcsönadják gyereküket, feleségüket, szüleiket. Egyetlen épeszű ember nem állítja (nyilvánosan), hogy normális vagy egyenesen erkölcsös dolognak tarthatjuk nők és gyermekek gazdasági és személyes alávetettségbe taszítását, munka- és életerejük kizsákmányolását. Csak arról vitatkozunk, hogy van-e ehhez nekünk mint társadalomnak közünk, érdemes-e, illetve lehet-e egyáltalán az ilyesmibe beavatkozni kívülről, a jogi és társadalmi intézményrendszer oldaláról. Nem arról vitatkozunk, kell-e segíteni a bajbajutottakon; persze hogy kell. Csupán azon vitatkozunk, hogy a bajbajutottak bűncselekmény miatt kerültek ebbe a helyzetbe, vagy csak azért, mert az élet általában ilyen, és ők, pechükre, egy kicsit kevésbé szerencsés családba csöppentek. Mert az egyik esetben célzott büntetőeszközökre is, a másik esetben azonban csak segítő szolgáltatásokra van szükség.

A családon belüli erőszak komplex büntetőjogi megjelenítését ellenzők, liberálisok és konzervatívok egyaránt, valójában a meglévő hatalmi struktúrát féltik az új szabályozástól. Okkal. Az ugyanis annak egyik legjelentősebb színterén, a családban ingatná meg a férfidominanciát. A családon belüli erőszak meghatározó jellemzője a gazdasági kizsákmányolás. Azért kell megtörni a nőt, hogy az ura rendelkezésére álljon, élő tulajdonaként funkcionáljon, és lehetőleg odaadja mindenét, amije csak van.

A konzervatív érvelés inkább a hagyományra és a családon belüli viszonyok kívülről láthatatlan voltára szeret hivatkozni, a liberálisok inkább a magánélet szentségét és az esetleges beavatkozások feltétlen átláthatóságát, ellenőrizhetőségét hangsúlyozzák. Képzeljük el, mi lenne - aggódnak itt is, ott is -, ha családon belüli erőszak címén egyszer csak tömegesen hamis feljelentések érkeznének a férfiak ellen. Pedig a nemzetközi tapasztalatok nem adnak erre a félelemre okot. (Lehetséges volna, hogy konzervatívék és liberálisék egyaránt úgy sejtik: a nőknek, tömegesen, van valami törlesztenivalójuk?)

Én azonban a civil szervezetek tavaly őszi kampányához és két képviselő parlamenti határozati javaslatához csatlakozva hadd javasoljam magam is: fontoljuk meg mindenképp a családon belüli erőszak önálló büntetőtörvényi megfogalmazását. Nem értek egyet azokkal, akik szerint a büntető és szabálysértési törvények mindent lefednek, ami a családon belül előfordulhat. A családon belüli erőszakra annak minden fázisában, momentumánál jellemző a cselekmény önmagán túlmutató volta: a célszerűség, az ismétlődés, a ciklikusság és az eszkaláció, s ezt egyik törvényünk sem tartalmazza. Amikor a családon, illetve partnerkapcsolaton belüli erőszak elkövetője megver, megfenyeget, be- és kizár valakit, korlátozza vagy megvonja valaki személyi, szexuális és gazdasági szabadságát: egy függő viszonnyal él vissza. De nemcsak visszaél a függő viszonnyal, hanem - és éppen a bántalmazással - el is mélyíti, meg is szilárdítja a függőséget.

Vegyük észre, miben különbözik a gyermekek és a feleség rendszeres verése, terrorizálása, kihasználása és totális alávetése, mondjuk, egy kocsmai bunyótól vagy egy lelátói verekedéstől. Ne csak a mennyiségi különbségeket (gyakoriság, veszélyesség stb.) vegyük itt figyelembe, hanem a hatást is. Szívtelenség nem látni, hogy a veréssel, nemi és érzelmi erőszakkal megtört és meggyötört nőknek és gyerekeknek nemcsak akkor rossz, amikor épp bántják őket, hanem mindig. És ne feledjük: a vasárnapi meccsen az ellenfél csapatának szurkoló idegennel szemben elkövetett könnyű testi sértésből nem következik, ami viszont igenis következik a feleséggel vagy más kiszolgáltatott közeli hozzátartozóval szemben elkövetett bántalmazásból: hogy tudniillik a sértett ezután engedelmesen ingyenmunkát fog az elkövető javára végezni, átadja neki a pénzét, kielégíti szexuálisan, kölcsönkér neki, vagy kiáll a sarokra kuncsaftot fogni.

Ezt a folyamatjelleget és haszonra irányuló célszerűséget: a függőséggel való visszaélést, a függőség fenntartását és elmélyítését, végül a függőség kiaknázását ajánlanám tisztelettel a büntetőjogi kodifikátorok figyelmébe.

publikálva

2003/6. (02. 13.)