"Szeretnék még élni"
Szilvi
Lejárt az edzésre hozzá a bátyám. Nagy lelkesedéssel mesélte, hogy milyen jó az edzés, milyen jó a társaság. Aztán hozta haza az edzőruhákat, nekem nagyon tetszettek az edzőruhák. Egyszer láttam az edzést hirdető plakátot is, rajta volt a Tibornak a fényképe, olyan szimpatikus arca volt.
Na, aztán lementem az edzésre, tetszett is, mert hogy jókat lehetett ott verekedni, meg helyes fiúk voltak… Kezdetben még, amikor edzés után elmentek sörözni, én nem mentem velük. Érdekes, hogy egyszer-kétszer megfordult a fejemben, de csak úgy felvillant, hogy de szimpatikus ez a pali. De aztán mindig el is hessegettem ezt a gondolatot, hogy nem is lehet, meg ő komolyabb, meg idősebb, ő egy felnőtt férfi, Szilvi, térj már észre!
Aztán szépen lassan azt vettem észre, hogy az edző másképp bánik velem, mint a többi tanítvánnyal. Amikor odajön lazításra, akkor úgy hátulról átkarol. Vagy amikor elköszön, akkor csak úgy véletlenül odanyom a homlokomra egy puszit. Éreztem, hogy másképp viselkedik velem.
Eleinte a lányok között ügyesnek számítottam. Pedig voltak ott más lányok is, nálam idősebbek is. Szerintem az tetszett meg neki bennem, hogy noha a koromhoz képest elég nagyszájú voltam – kívülről –, igazából gyenge és törékeny voltam. Ez könnyen kiderül mindenkiről.
Később, mivel a bátyám is eljárt sörözni, én is el-elmentem velük. Egy-két alkalommal, ahogy ott ücsörögtünk, elfogyott szép lassan a társaság. Ebben az időszakban kezdtem a barátnőimmel diszkóba járni, akkoriban egyszer-kétszer be is rúgtunk. Dzsineztünk vagy vodkáztunk. Ő tehát könnyedén megfogott azzal, hogy megkérdezte szépen, mit rendeljen. Bizony elég alaposan beiszogattam. Utána megkért, hogy maradjak már vele, mert házibuli lesz, és nem akarna egyedül menni. Eszembe sem jutott semmi. Elindultunk, persze hazaszóltam, nem is tudom, mit mondtam. Talán szóltam a barátnőimnek, hogy mondjátok meg, elmentem vele. Tényleg egy házibuli-szerű valami volt. Emlékszem, útközben megálltunk játékgépezni, és nekem nagyon imponált, hogy játékgépezik, pénze van, meg hogy milyen jó megjelenésű, és hogy mellette villogni… Akkor már nyár volt, fekete trikó volt rajta, és iszonyú kigyúrt volt, és nagyon jól nézett ki, és fantasztikusan élveztem, hogy mellette lehettem. Akkor felmentünk a buliba, nem voltunk sokan, inkább ilyen beszélgetős-videózós buli volt. Leheveredtünk az ágyra, videót néztünk, és akkor átkarolt. Teljesen lebénultam, hogy most mit akar. Kihívott az erkélyre. Ott álltunk kint, és megkérdezte, hogy hát járnék-e vele, lennék-e a barátnője. Annyira ledöbbentem… mintha az apám kérdezné… Hát nem lehet, nyögtem, te olyan öreg vagy. Mért, kérdezte, mit gondolsz, hány éves vagyok? Én meg, talán, mert annyira tiszteltem, ráböktem, hogy harmincnyolc. Azt mondta, hogy most először szeret bele valakibe igazán az életében, és akkor is visszautasítás a válasz. Hát, Szilvike be is dőlt neki. Évekkel később kellett megtudnom, hogy amit levágott ott, azon az erkélyen, az egy kamuszöveg volt. Már házasok voltunk, amikor elmondta, hogy több lányt is megetetett ezzel a dumával, és milyen jó, hogy ennek mindig mindenki bedől.
Az első együttlét rögtön másnap megvolt, érdekes. Pedig én nem voltam ilyen. De annyira kezdeményező volt, és annyira akarta, hogy nem is gondoltam arra, hogy még várni kellene. Megijedtem, hogy elveszíthetem őt. Furcsa, hogy rögtön milyen fontos lett. Ott, azon a lakáson került erre sor, ahol a buliban voltunk, így derült ki, hogy a barátjával ketten bérlik azt a lakást. Emlékszem, ahogy fölmentünk… Érdekes, hogy aznap éjszaka, miután csókolóztunk, meg minden, ahogy behívott, hogy fürödjünk együtt, engem nagyon zavart, hogy olyan nagyon nyíltan kellett viselkedni. Hogy miért vetkőzik rögtön, és miért várja el, hogy én is olyan nagyon nyitott legyek. Ez egy kicsit furcsa volt. Másnap találkoztunk, nem volt otthon a barátja, és akkor megtörtént a dolog. Emlékszem, hogy ez után az alkalom után, vagy talán pár nap után, mondtam a barátnőmnek, hogy ezzel a palival valami nem stimmel, mert nem tudok mellette elélvezni. Pedig utólag visszanézve csak az első két alkalommal volt olyan nagyon rámenős és olyan nagyon kedves; soha többet nem volt olyan.
Most, hat év után, a rendőrségen, a pszichológusnővel beszélgettünk erről. Arra volt kíváncsi, mikor kezdődött a durvaság. Hát… igaz, hogy tényleg szerettem őt, ő is azt mondta, szeret engem, de az első egy-két alkalom után már meg nem simogatott volna, meg sem fogta a kezem. Nagyon sok partnerkapcsolata volt azelőtt is, nagyon tapasztaltnak mondta magát, de valószínűleg fogalma sem volt, hogyan kell egy nővel viselkedni. Gondolom, mindegyik kapcsolatában csak az első egy-két alkalommal tudott kedves lenni: az a kedvesség nem belülről fakadt.
Gyakran voltunk együtt, de már az elején rájöttem, hogy ez tulajdonképpen nem is jó nekem. De mivel nagyon szerelmes voltam belé, azt is élveztem, ha csak hozzám ért, ha csak mellettem ült, ha csak összeért a kezünk, tulajdonképp nem is a szex volt a lényeg, hanem csak hogy érezzem a bőrének az illatát, meg ilyenek.
Pedig eleinte nagyon sokáig feszélyezett voltam. Edzések után, ahová ugyanúgy jártam ezután is, mint eddig, már nem mertem a többiekkel együtt odamenni hozzá beszélgetni. Ilyenkor a lakótelepi házak közötti pingpong-asztalok körül ücsörögtünk vagy húszan, beszélgettünk, és én nem mentem oda hozzá: nem akartam cikis helyzetbe hozni. Mert úgy hittem, hogy ha odamennék hozzá, ő biztosan szégyellne engem. Na, nem találtam el, mert persze később kiderült, éppen ellenkezőleg: egyenesen lejáratom azzal, ha visszahúzódom, hiszen, mint mondta, a többiek sejthetik, mi van közöttünk.
Kezdetben azért voltak jó pillanatok. És ez eleinte nagyon sokat számított. Amikor elmentünk társaságba és kézenfogott, egyáltalán, hogy megjelenhettem vele mások előtt; vagy amikor bemutatott: ő a barátnőm. Amikor feljött hozzánk, és a szüleim nagyot néztek: ezek a pici dolgok sokat jelentettek. Anyám sokáig csak annyit látott, hogy egy komoly felnőtt férfit fogtam, mondogatta is, hogy megfogtam az isten lábát.
A barátnőim furcsállták, hogy rögtön lefeküdtem vele, és elég különösnek találták, hogy a májusban éppen elkezdődött kapcsolat miatt már nyáron nem mentem el velük nyaralni. Tibor azt mondta, válasszak, vagy a barátnőim, vagy ő. A barátnőm utolsó emléke, mint nemrég mesélte, hogy hirtelen egyik pillanatról a másikra megszakadt a kapcsolat, egészen másképp viselkedtem velük, mint addig. Azt mondták egymás között, hogy beképzelt lettem.
Az edzéseken kezdettől fogva túl agresszív, túl teljesítmény-centrikus volt. Sok tanítványa el is ment emiatt. Túl gyorsan akart mindent elérni. Villámgyorsan kellett fejlődni. Ezt elvárta mindenkitől. Egyébként egészen az első gyerek születéséig jártam is az edzésekre, hetente kétszer vagy háromszor. Egy ideig szerettem oda járni, de hamarosan már kényszernek éreztem az edzéseket. Ő úgy gondolta, hogy annak a lánynak, aki őmellette van, nagyon jól, lehetőleg a legjobban kell a küzdősportban teljesítenie. Én persze nem tudtam azt nyújtani, amit ő elvárt, egy idő után egyre rosszabb lettem, egyre bénábban mozogtam az edzéseken. Sokszor, amikor szabad küzdelem volt, minthogy páratlanul voltunk, ő állt be hozzám párnak. Az edzés végén, gyakorlat címszó alatt szabad küzdelem van, párválasztással. Mindenki azzal küzd, persze súlycsoporton belül, akivel akar. Mivel azonban ő volt az edző, ő választhatott akár engem is, tanító jelleggel, pedig, ugye, nem egy súlycsoport voltunk. Ilyenkor úgy éreztem, hogy azt a verést, amit ott kapok, nem csak úgy, hanem egész más miatt kapom. Annak, amit itt kellett volna megtanulni, vagyis hogy képesek legyünk megvédeni magunkat, egy idő után semmi értelme sem volt már a számomra: tulajdonképpen csak azt tanultam meg, hogy így sem tudom megvédeni magamat. Már semmi kedvem sem volt az egészhez. Utáltam, csak nem mertem megmondani. Nem mertem megmondani, hogy miért nem szeretem azt a sportot, amit ő imád, hogy miért utálom azt, hogy otthon is üt-ver, otthon is cirkusz van, s aztán az edzésen is jól elgyepál… tele lett a hócipőm, csak nem mertem megmondani.
Előfordult persze az is, hogy mással álltam párba. Olyankor nekem kellett győztes félként kikerülnöm, ő meg csak üvöltött velem hátulról: induljá’ má’, mit csinálsz, menjél má’! És én éreztem, hogy ez kicsit több, mint edzői utasítás. Mert a többiek hazamennek edzés után. De ha én nem teljesítek, akkor ő miattam jön idegesebben haza, s aztán valamibe előbb-utóbb valamilyen úton-módon beleköt.
*
Abban a lakásban, ahol az a buli volt, amin összejöttünk, egy fiúval lakott együtt. Kitalálták egy edzés után, hogy mi lenne, ha kipróbálnánk hármasban. Ugye, neki van egy barátja. Én már akkor is úgy voltam ezzel, hogy nem mertem neki ellent mondani. Szerintem az ember az ilyesmit nem akarja, én nem is voltam kíváncsi, inkább monogám természetűnek érzem magam. Biztos jó dolog, ha az ember sok mindenkivel van együtt, szexuálisan sokat kaphat, de én úgy érzem, hogy ha érzelmi telítettség van mögötte, az azért sokkal fontosabb. De nem mertem ellentmondani. Ültünk a kocsiban, akartam is meg nem is. Muszáj volt inni valamit, mert én ezt józanul nem bírtam megtenni. Megittam egy jó pár deci vodkát, és akkor megtörtént a dolog. És nem csak egy alkalommal. Aztán, csak úgy beszélgettünk hárman, ez a fiú megkérdezte, hogy ugye nekem is jó volt. És nekem csak úgy ösztönösen kijött a számon, nem tudtam, hogy én ezt nem mondhatom, hogy én nem tudtam élvezni. Akkor elég feszült lett a légkör, és utána, mikor ezzel a fiúval kettesben is beszélgettünk, megkérdezte, igaz-e, hogy ezt az egészet én akartam, mert a Tibor azt mondta neki, hogy én akarom ezt nagyon, mert kíváncsi vagyok. Mondtam a fiúnak, hogy ez nem igaz, a Tibor akarta. Ő érezte ezt, mondta erre, látszott, hogy nekem nincs ínyemre ez az egész. Megkérdezte, hogy miért nem lépek ki belőle. Azt hiszem, megmondtam neki, hogy megver. És félek tőle. De mondani se kellett neki, hiszen ott lakott, hallotta eleget.
Volt tehát ezzel a lakótárssal néhány alkalommal a hármas együttlét, aztán jött egy fiú az edzésről. Nem tudom már, hogy mentünk bele. Csak arra emlékszem, hogy fölmentünk egy panzióba, s ott együtt voltunk hárman, s a hülye Szilvi nagyon őszintén előadta persze, hogy ez a fiú nagyon tetszik neki. Ahogy ott beszélgetünk, mondom a fiúnak, hogy amúgyis szerettem volna közelebb kerülni hozzá, mert már régóta tetszik nekem. Na, kihívott a Tibor a vécére, és ott jól megrugdosott, hogy lehetek ilyen szar szemét kurva, hogy mondhatok ilyeneket. Elég hamar meg kellett tanulnom, hogy nem azt mondja az ember, amit gondol, s hogy ez a hármas együttlét nem az én kedvemért van kitalálva. Pedig amikor bekerültem az edzésre, eleinte tényleg ez a fiú tetszett nekem. Olyan nagyszájú, nagyon jó fej srác volt. A Tiborral jó viszonyban volt, azt hiszem, közeli barátok voltak. Nem tudom, lehet, hogy már korábban is csináltak ilyesmit együtt, nem tudom … lehet.
*
Később anyuék megengedték, hogy a Tibor odaköltözzön hozzánk. Egyik napról a másikra odaköltözött. Egyszer feküdtünk az ágyon, és megkérdezte, mi lenne, ha kivennénk egy lakást. Lenne benne három szoba, és az egyiket arra használnánk, hogy feladnánk hirdetéseket, és jönnének férfiak, akikkel tulajdonképpen nem is kell mást csinálnom, mint amit vele is csinálok, tehát semmi különös, milyen jó, még pénzt is kapnék érte. Azt mondta, hogy nagyon jól fogunk élni, járhatok majd szoláriumba, lesznek szép ruháim, mehetek kozmetikushoz, meg fodrászhoz.
Az apu adott nekem egyszer vagy nyolcvanezer forintot, ebből vettük ki a lakást. A Tibor cirkuszolta ki belőle, arra hivatkozva, hogy ő felújította a szüleim lakását, amikor mi ott laktunk. Tiszta tükör most is az egész szoba. Faltól-falig tükröt rakott bele, a hosszabbik falat azzal tapétázta ki, még most is ott van. Különös mindenesetre, nem sok lakásban van ilyen. És ráadásul a padlótól a plafonig egybe-tükrökkel oldotta meg. Azt hiszem, egyet össze is törtek, ahogy hozták be, hát iszonyú meló ekkora tükröket fölcipelni a kilencedik emeleti lakásba. Nagy meló és nagy pénz is lehetett ezeket a tükröket megvásárolni. Amikor tehát készültünk elköltözni, azt mondta, hogy vagy összetöri a tükröt, vagy megkapja a pénzt. És akkor az apu inkább kifizette. Hát innen volt pénzünk a belvárosi lakás bérleti díjára.
Ki is vettük a lakást, fel is adtunk hirdetéseket. Tibor megmondta nekem, mit kell csinálni, hogy kell fogadni a vendéget, és a lelkemre kötötte, hogy mondjam azt, tizenkilenc éves vagyok. Pedig még csak tizenhat voltam.
És akkor elkezdtek járni a férfiak. A szobának függönnyel fedett üvegajtaja volt, Tibor amögül kukkolt. Meg volt mondva, mit csináljak, milyen pózban. Megesett, hogy mobiltelefonon utasított a szomszéd szobából. A férfiak erről nem tudtak, de érezhették, hogy valami nincsen rendben. Olyan lehettem, mint egy darab fa. És tudod, ami a legrosszabb volt az egészben, hogy sokszor kedvesebbek voltak, jobban törődtek velem, mint a Tibor. Nem egy közülük megkérdezte, mit csináljon, hogy nekem is jó legyen.
Visszajáró vendégek is voltak. Látták, hogy nem egy buta, egyszerű prostival állnak szemben. Beszélgettünk, én érdeklődtem a munkájukról. Néha nem volt otthon a Tibor. Ha éppen edzésidőben jött a vendég, nélküle maradtam otthon, de olyan is volt, hogy a Tibor inkább lement játékgépezni. Ez azért nagyon ritkán fordult elő. Ilyenkor közvetlenebbül beszélgettünk. Szerintem ezt ők is érezték. Hárman voltak, akik gyakrabban visszajártak. Az egyik folyton rózsát hozott, egyszer mondtam, hogy szeretem a fánkot, legközelebb beállított vagy harminc fánkkal. A másik ülőgarnitúrákkal foglalkozott, hát csinált nekünk ülőgarnitúrát. Egy idősebb pali, hogy kedvesebbé tegye a légkört, hozott bort. Borozgattunk, meg sütit ettünk, ilyenek. Sokszor csak beszélgetni jött. Ő újfajta üdítőitalok kifejlesztésével foglalkozott, olyan üdítőket állítottak elő, amelyekben nem szénsav, hanem oxigén van. Hozta az új kutatási eredményeit, és azt iszogattuk.
Valahogy érezték, hogy van-e otthon valaki. Ilyenkor villámgyorsan a lényegre tértünk, és nem beszélgettünk. Mert ha a Tibor nem volt otthon, olyankor én is ráérősebben viselkedtem, hagytam, hogy fürödjenek, öltözzenek nyugodtan. Amikor otthon volt, olyankor kapkodósabb volt az egész. Ő a másik helyiségből elég sokat utasított. Amikor kopogott, akkor nekem oda kellett figyelnem és meg kellett értenem, amit a kis lyukon keresztül magyarázott: ne így csináld, fordulj meg, ne ebben a pózban, nem látlak jól, meg ilyenek. Az volt a számára az érdekes, hogy engem más férfival lát. És leginkább az arcomat akarta látni. A jelenetek többnyire úgy voltak alakítva, hogy szemben legyek vele.
Három-négy-ötezer forintokat kaptam egy-egy alkalom után. Volt olyan nap, hogy ketten-hárman is jöttek, de előfordult, hogy napokig nem jött senki. Jelentkeztünk közben egy telefonos irodához is, ahol paraméterek alapján válogatták a lányokat, így előfordult, hogy hajnali kettőkor csöngött a telefon, hogy most volna valaki, akinek éppen én felelnék meg.
A higiéniára én figyeltem. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy előtte lefürödjek, kisminkeljem magam, hogy ha már jön valaki, ne egy büdös kurvához jöjjön. Nem egyszer volt olyan, hogy már esett be a pali, és a Tibor szólt nekem, hogy gyorsan öltözzek át. Nekem kellett vitatkoznom, hogy azért már hadd fürödjek meg előtte, hadd fésülködjek meg. Nem egyszer volt ebből is veszekedés, hogy minek annyit tollászkodni. Na, akkor van három perced, hogy lefürödjél, meg ilyenek.
Általában óvszert használtunk. De egy idő után, mivel többet fizettek azért, ha gumi nélkül mentem el, a Tibor azt mondta, hogy ha gumi nélkül akarja, azt is vállaljam el. A kedves vendég ilyenkor persze nem belém élvezett, hanem valahova máshova. Eszembe se jutott, hogy valami betegséget kaphatok. Mázli, hogy nem kaptam el semmit. Mert azért volt egy alkalom, amikor láttam, hogy valami nem stimmel a pasi nemi szervével, én azt elzavartam. Láttam, hogy kiütések vannak a nemi szervén. És akkor kimentem, úgy csináltam, mintha vécére mennék, és mondtam a Tibornak, hogy én ezzel nem, ez a pali beteg. És akkor hálistennek beleegyezett. Jól van, akkor zavard el, mondta, és én elküldtem. Több ilyen nem volt. És szerencsére nem is kaptam el semmit, legalábbis remélhetőleg komolyabbat nem. Bár AIDS-vizsgálaton még nem voltam. Gondolom, ezek az emberek, akik hozzánk jártak, inkább ilyen alkalmi prosti-keresők voltak, nem afféle gyakori prosti-járók. Akik mást kerestek, akik tűsarkú csinibabákat kerestek, azok már az ajtóból be se jöttek, hanem azt mondták, ne haragudjak, nem velem van bajuk, de ők másmilyen lányt szeretnének. Volt, aki kérdezte, hogy nincs-e valamilyen segédeszközöm, ilyen bőrök, szíjak, korbács, meg ilyesmi. Ilyenkor mondtam, ne haragudjon, nekem nincs ilyesmim. És akkor az is elment szépen, magától. Szóval, akik másmilyen élményt akartak, azok elmentek.
Ugyanakkor szerintem nem lehettek elégedettek azok sem, akik maradtak. Én soha nem tudtam igazi élvezetet nyújtani nekik, és nem is tudtam jól megjátszani soha. Úgyhogy, akik visszajártak, azok azért jártak vissza, mert meglátták bennem az embert is. Nem a szexért jártak vissza, hogy az olyan hű, de jó.
*
Ez az egész hirdetős, ügynökös, szervezett prostitúció egészen addig tartott, amíg teherbe nem estem. Úgy két évig. Folyamatosan. Nem egyszer tudtam, hogy az iskolából időre haza kell rohannom, mert jön valaki. Bármikor, hajnali kettőkor, akkor is, ha hatkor keltem reggel, mert nulladik órára kellett bemennem, mindegy volt. Nem volt olyan, hogy nem veszem fel a telefont. Sokszor szándékosan úgy alakítottam a beszélgetést, olyat mondtam a palinak, ami nem tetszett neki, hogy ne jöjjön. De aztán csak eljöttek. Az az idős pali minden pénteken jött ötre vagy hatra, azért hogy minden pénteken ott üljön egy órát. Havonta odaadott ezért egy összegben huszonötezer forintot. Ebből fizettük a lakást. Érdekes, hogy ez a pali tudta, hogy most van-e otthon valaki, tudta, hogy most szexnek kell következnie, ilyenkor gyorsan túlestünk rajta. Szerintem ő is várta azokat az alkalmakat, amikor nincs ott senki, beszélgetni lehet, meg sütit enni.
Tibor egyszercsak kijelentette, hogy most egy ideig nem hozunk fel senkit: gyereket gyártunk. Emlékszem, én is nagyon akartam gyereket, és nagyon kiborultam, amikor az első teszt negatív lett. Pedig csak túl korán alkalmaztuk a tesztet.
Közben az történt, hogy anyuék válófélben voltak, és apu egyedül maradt a lakásban. Ezt a Tibor jó alkalomnak tartotta: azon a címen, hogy az édesapámon segít lelkileg, visszaköltöztünk, aminek persze az volt az értelme, hogy nem kellett albérletet fizetnünk. Visszaköltöztünk, de akkor már kéthónapos terhes voltam. Megmaradtak ugyan ezek a szexuális ügyek, de már nem pénzért. Előfordult, nem is egyszer, hogy ha apám nem volt otthon, felhozta a barátját, de azért oda nem jártak nagyon sűrűn, mert hiszen ott lakott az apu, meg a bátyám is ott lakott. Abban a lakásban már hirdetés útján nem csináltuk, oda csak ismerősök jártak.
Később, amikor kiköltöztünk vidékre, ott már nőtt a hasam, mindenki tudta, hogy terhes vagyok, mondtam a Tibornak, hogy küldjük el ezt a palit, mert ráfekszik a hasamra. Ő erre azt mondta, hogy húzzam be a hasam. Több olyan pali is volt, aki lazán ráfeküdt a hasamra, és igazán durván csinálta. Nagyon csodálkozom, hogy semmi baja nem lett a gyereknek. Ez az alak csak kétszer volt, egy kocsmából hoztam fel, egy tipikus vidéki tirpák bunkó volt, egy ilyen nagy darab súlyos állat. A Tibor leküldött a kocsmába, hogy hozzam fel valamilyen szöveggel. Azt mondta, szerinte az volna jó, ha ezt a palit hoznám fel, mert úgy gondolja, őt rá lehet venni, de egyébként, ha tudok mást, azt is lehet. Lementem a kocsmába, vettem valami piát, beszélgettem vele, aztán fölhívtam, hogy italozzunk nálunk, vettem még egy üveg bort is… hát így.
Attól, hogy már nem pénzért csináltam, nem volt nagy a változás. Már korábban nyilvánvaló volt, hogy valami nem stimmel a Tibornál. Persze, az elején mondhattam magamnak, hogy azért van erre szükség, mert ebből élünk. De ha valaki ebből él, ahhoz nem fontos kukkolni. Ő persze szavalt, hogy tulajdonképpen milyen jó, hogy jönnek ezek a férfiak, mert ugye, ő szexuálisan nem tudja azt nyújtani, amit szeretnék, ezekkel a férfiakkal pedig úgy alakítom a dolgot, ahogy akarom, és el is tudok élvezni, ha akarok. De én belül tudtam, hogy mindent megtehetek, csak pont ezt nem. Amikor ott tartottunk, hogy a legkülönbözőbb bunkókat hoztam fel a kocsmából, akkor már világosan tudtam, hogy a legjobb gyorsan túlesni az egészen, és akkor egy időre békén hagy.
Az egész szexuális életet disznóságnak tartottam, hogy ott van a hasamban a gyerek és mindenféle pasival le kell feküdnöm. Később, amikor már akkora volt a hasam, mint egy hordó, érthetetlennek tartottam, hogy még mindig akar szexuális életet élni velem. Pedig már a könyvek is megírták, hogy a végén nem szabad. Mindig csak az járt az eszemben, hogy szegény gyereknek a feje ott van lent, és hogy ez mit művel vele. Őt tulajdonképpen nem érdekelte ez a dolog. Ezt a gyereket túlhordtam, császárral született meg végül. Utána, minthogy felvágták a hasamat, nehezen tudtam felülni, mozogni, de ő elvárta, hogy pattogjak, s nem értette meg, hogy nem szabad szexuális életet élni. Nem is ennél a gyereknél volt ez a legrosszabb, hanem a másiknál, a kisfiamnál. Mondtam neki, hogy nem tudok veled semmit csinálni, mert fáj, hogyha beteszed. Nagyon-nagyon fáj. Varrva van, meg minden. Nem érdekelte. A szülés után két héttel ő már nemi életet akart élni. Hogy gondolom én ezt, nekem ezt el kell viselni. Végül azt mondta, választhatok, ha nem így csináljuk, csináljuk análisan. Ezen alkudoztunk, hogy most ott, ahol fáj és tilos is, vagy ahol undorodom. És én azt mondtam, hogy akkor inkább fájjon, csak oda ne tegye be, mert én azt nagyon utálom. És persze az iszonyú fájdalom volt, meg kell mondanom, utána pedig még inkább, mert persze begyulladt. Orvosnál természetesen nem voltam. Ezzel is szerencsém volt, nem csak azzal, hogy nem szedtem össze nemi betegséget, mert szép lassan aztán begyógyult.
*
Most, hogy úgy látszik, túl vagyok rajta, kezdem csak gyanítani, hogy valószínűleg ő direkt engem szemelt ki. Pontosan tudta, mi az, amit keres, átlátta, hogy a családom nem igen foglalkozik velem. Azt hiszem, pontosan tudta, hogy mit csinál. Olyan lányt keresett, akivel bármit meg lehet tenni. Egyszer még a kapcsolatunk elején vendégségben voltunk, a Tibor valamivel megsértett engem, valami kis aprósággal, s noha bocsánatot nem kért – ő nem kért soha bocsánatot –, azt mondta nekem: az a jó benned, hogy veled bármit meg lehet tenni. Akkor persze még nem éreztem ennek a súlyát.
*
Alkalmi munkát végzett egy éjszakai bárban éjszakásként, reggel nyolcig tartott a munkaidő. A váltótársával nyolc után általában még tovább piálgattak együtt. Egy nap éppen edzés volt délután, de ő csak késő délelőtt jött haza, nagyon piásan. Két-három órával edzés előtt feküdt csak le aludni. Tudtam előre, hogy cirkusz következik, de hogy ekkora… Félálomban elkezdett üvölteni, mint az állat, hogy szerezzek neki egy autót, mert ő kocsi nélkül nem megy sehová. Akárhonnan, de hozzak egy autót neki, mert ő így nem tud lemenni edzésre. Bementem a presszóba, ahol dolgozott, de persze nem volt ott senki, aki elvigye, s akkor úgy félálomban, félrészegen irtózatosan megvert. Akkoriban Csillaghegyen laktunk egy olyan lakásban, amelyben az egyik szoba pár lépcsőfokkal feljebb volt, mint a másik. Véres lett a kis lépcső körül a fal. Beleverte a lépcsőbe a fejemet. Csak feküdtem a földön, ment ki az ajtón, elvitte a kulcsot, azt mondta, ne merjek semmit megmozdítani a lakásban, csak a gyerekkel foglalkozhatom.
Volt egy másik eset is, ugyanebben a lakásban. Kitalálta, hogy az alsó szobából azon a szűk folyosón, amelyben a pár lépcsőfok volt, most fel fogjuk vinni a felső szobába a franciaágyat. Akkor már terhes voltam a második gyerekkel. Nekem kellett fogni az ágyat, de nyílt szét az ágyneműtartója, rossz volt a rugója, és minduntalan szétnyílt, ahogy megemeltük. Irtózatosan nehéz volt. Ő egy kigyúrt barom volt, több száz kilókat emelgetett, ő bírta, de én nem. Nem is akartam, mert terhes voltam. Üvöltött, mint egy állat, megütött, szándékosan nekem lökte az ágyat, elengedte, hogy ráessen a lábamra, leköpött… szörnyű volt.
Ilyenkor mindennek elmondott. A köcsög kurva állandóan visszatérő szidalom volt. Te egy faszszopó kurva vagy, nem vagy jó semmire, minek születtél a világra, élősködő vagy, semmire sem vagy jó, ilyeneket mondott.
Én nem éreztem, hogy ebből ki tudnék lépni. Teljesen úgy éreztem, hogy nekem már ez a sorsom, és hogy ezt el kell tűrni. Valamiért úgy éreztem, hogy én ezt megérdemlem: nekem ez a sorsom, ebbe bele kell törődni, és tulajdonképpen nem is olyan rossz, csak én látom rosszul a helyzetet.
Eleinte csak akkor vert, ha ivott. Később már mindig, mindenért. A legutolsó héten például átrendezte a szobát. Mert nem olyan gyorsan sürgök-forgok, ahogy ő gondolja, nem olyan gyorsan húzom félre a szőnyeget, mint ahogy szerinte kell, mit keres ez a maradék keksz a kisgyereknél – akkor már borzasztó légkör volt.
Látleletet persze soha nem tudtam vetetni, pedig ő kérkedett vele, hogy elmehetsz látleletet vetetni. De szóba se került. Levegőt nem mertem úgy venni, hogy ha esetleg nem tetszett neki. Jól is néztünk volna ki, ha fogom magam és elmegyek látleletet vetetni. A nagyobb verések után mindig eldugta a kulcsot, bár mindig mondta, hogy mehetsz, csomagoljál. De ezek olyan furcsa dolgok voltak, hogy tudtam, ha csak hozzányúlok a ruháimhoz, abból is verés lesz. Szinte éreztem, tudtam, hogy arra vágyik, hogy könyörögjek. Nem egyszer álltam az ágy mellett a sötétben, és könyörögtem neki, hogy hadd maradjak, hadd aludjak itt. Azt is felajánlottam nem egyszer, amikor már Pomázon laktunk, hogy fenn alszom a padláson. És akkor nagy kegyesen így szólt: na, itt maradhatsz csicskának. Egyszer magyarázni kezdtem neki, hogy nekem itt a helyem, mert itt vannak a gyerekeim, mire azt válaszolta: ezek nem a te gyerekeid, ezek az én gyerekeim, te csak a csicskám lehetsz. És folytatta: na, akkor vállalod azt, hogy a csicskám leszel? Hát, ilyenkor, mivel tudtam, hogy másnap egy kicsit jobb lesz a hangulat, normálisabb lesz a helyzet, azt válaszoltam, hogy persze, mindent megteszek, soha nem szólok vissza neked.
Mindez csak színház volt: soha nem azért vert meg, mert visszaszóltam volna neki. A hat év alatt egy hangos szó nem hagyta el a számat, soha nem mondtam ellent neki. Azt is figyelte, hogy amikor nem úgy bánt a gyerekkel, ahogy azt én helyesnek tartottam, hogy mit fejez ki az arcom. Már abba belekötött, hogy hogyan mozdul az arcizmom. És megtanultam, hogyha például a kislányunkkal túl szigorú, akkor a fal felé nézzek, másra figyeljek, faarcot vágjak, ki ne szúrja azt, hogy valami nem tetszik nekem. Meg lehet ezt tanulni.
Sokszor megfordult a fejemben, hogy öngyilkos legyek. A pomázi lakáshoz tartozó padlásfeljárón már meg is csináltam az akasztót. Láttam filmeken, hogyan kell hurkot készíteni, gyakoroltam egy kicsit, és sikerült. Otthagytam egy ideig, hogy ha majd nagyon ki leszek borulva, felköthessem magam. Egyszer pengét is készítettem elő. Nagyon féltem ugyanakkor attól, hogy nem sikerül teljesen megölnöm magam, és akkor még nagyobb verést kapok.
Máskor viszont arra gondoltam, nem bennem van a hiba. Eszembe jutott, hogy mennyi mindent el tudnék én még érni, és hogy nem nekem kellene öngyilkosnak lennem. Úgy látszik, nem sikerült teljesen összetörnie. Szerintem ott követte el a hibát, hogy túl sok, viszonylag túl sok szabadságot engedett nekem. Elküldött például az anyámhoz pénzért. Ilyenkor túl sokat utaztam, túl sok mindent, túl sok embert láttam útközben. Láttam, hogy az emberek hogy viselkednek egymással. Másfél-két órát utaztam ilyenkor oda-vissza, meg még egy kicsit beszélgettem anyukámmal a munkahelyén, vásárolgattam… közben ugyan rámszólt a mobilon… emlékszem, ahogy néztem az embereket, és ahogy közeledtem hazafelé, arra gondoltam, már megint megyek vissza abba a lakásba, ahol nincs se víz, se semmi, és éreztem, hogy én nem odavaló vagyok. Semmi kedvem nem volt visszamenni. Nem egyszer, amikor éppen a mobiltelefonon ellenőrzött, ordított, mint az állat, legszívesebben eldobtam volna a francba azt a telefont. De azért belecsicseregtem, hogy hogyne, már megyek, már jövök! Itt követte el csak a hibát: hogy túl sokat engedett. Ha rövidebb pórázon tartott volna, lehet, hogy még mindig ott lennék. Ha nem láttam volna, hogy mások hogy élnek. Ha nem láttam volna szerelmespárokat például.
*
Még iskolás voltam, a Dessewffy utcában volt akkor lakásunk, az egy iszonyú lerobbant lakás volt. Csak udvarra nyíló ablakai voltak. Azt a lakást is prostitúcióra tartottuk.
Akkor az anyuékhoz szöktem. Éjszaka volt. Nagyon csúnyán bepiált. Ilyenkor, amikor hazajött, szebben nem tudom mondani, általában kefélési roham jött rá. Nem érdekelte semmi, de, mivel tök részeg volt, persze nem volt jó a potenciája. Órákon keresztül csak gyömöszölt, ideges volt, azt mondta, hogy én vagyok a frigid, tőlem senki nem tud felizgulni, micsoda tuskó vagyok, többször megütött közben, és kihasználva, hogy elég hajlékony voltam, nyakamba tette a lábamat. Szörnyen fájt. Ezek az aktusok végül, ha órákig is tartottak, és majdnem elaludtam közben, mert már nagyon untam, és nagyon fárasztott, valahogy – neki – mindig sikerrel végződtek. Ez elég sűrűn előfordult, mindig, amikor részeg volt, baj volt a potenciájával, és, hát gyakran volt részeg. Emlékszem, figyeltem, milyen alkoholszint van benne, próbáltam a szagok alapján következtetni, mit ihatott, figyeltem a mozgását, következtetni próbáltam az arcából, meg hogy hogyan viselkedik. Nagyon figyeltem, de nem mindig találtam el. Egyszerűen kiszámíthatatlan volt, hogy mikor, mitől hogyan fog viselkedni. Először gyakran kedves volt, beszélgettünk, és aztán fordult egyet és belekötött valamibe. Valami pici dologba. Bármibe, és akkor jött a lavina, és akkor már bármit mondhattam, nem használt, veszekedés, dühroham, kefélés.
Hát, elegem lett. Tudtam, hogy amikor részeg, az első pár órában nagyon mélyen alszik. Összecsomagoltam, kimentem a lakásból, fogtam egy taxit, és hazamentem. Nem bírtam aludni, anyu nyugtatót adott, de akkor sem bírtam aludni, tudtam, vártam, hogy beállít. Reggel meg is érkezett taxival. Előtte fölhívott telefonon, és mondta, hogy Szilvi, ne csináld ezt velem, nagyon jól tudod, hogy nélküled nem megyek semmire, majd megbeszéljük és majd megváltozok, minden. Hát, lementem. Na, hazaértünk, bementünk a lakásba, szép nyugodtan eltelt pár óra, elment piálni, és akkor hazajött. Lekötözött a székre, egy lábosban olajat forrósított, és megfenyegetett, hogy leönt vele. Tudtam, azt akarja, hogy könyörögjek neki, hogy megalázkodjam. Úgy gondoltam, hogy ha szépen könyörgök neki, ha elég megható leszek, akkor nem bánt. Nem bántott, végül elengedett. Akkor még, és nagyon sokáig még nagyon szerettem. Ha csak egy icipicit is kedves volt, az is nagyon sokat számított.
*
Az első tehát még iskolás koromban volt, amikor hazaszöktem a szüleimhez, de már másnap visszamentem. Lekötözés, olaj.
Másodszor, azt hiszem, a csillaghegyi lakásból szöktem meg. Nyár volt, kiküldött a strandra, szedjek föl egy férfit, hozzam haza. Napozzak, meg pózolgassak, és majd úgyis jönnek a palik. Már nem volt kedvem bemenni sem. Elmentem a strand előtt, átvágtam az országúton, be az erdőbe. Erdei gyümölcsöket ettem, ott aludtam a szabadban. Arra még emlékszem, hogy hazamentem reggel, de hogy mi lett a vége, arra nem emlékszem.
Azután volt az a bizonyos háromnapos szökés. Akkor már megvolt a kislányom. Hogy miért szöktem el… ja, akkor volt az a taxis időszak, amikor haza kellett valahonnan hozatnom magam taxival, és azt kellett mondanom a sofőrnek, hogy nincs pénzem, csak természetben tudok fizetni. Hát, elegem volt, és fogtam magam, és nem taxit intettem le, hanem egy furgont. Beszálltam. Kérdezte: hová megyünk? Mire én: merre megy? Azt mondta, a határ felé megy. Nem volt útlevelem. Pedig átvitt volna a határon is. Nagyjából elmondtam, hogy miről van szó, a szexuális részét nem, csak azt, hogy bánt a férjem. Azt kértem a furgonostól, hogy minél messzebbre vigyen el. Nagyon rendes volt, nem akart semmit, meg is hívott reggelizni, kávéztunk, minden, végül kitett Tatabányán. Emlékszem, már akkor megfordult a fejemben, hogy állást kéne találni. Valahogy lakást kéne találni. Csak aztán nem jött össze, elkezdett esteledni, éppen csak két-három kiflire volt pénzem, fönt voltam a turulmadárnál, néztem a kilátást, és nagyon jó volt. Szabadnak éreztem magam. De aztán besötétedett, és nagyon féltem. Elindultam lefelé, jött egy italozó, vidám társaság, beültem hozzájuk az autóba. Lányok és fiúk voltak vegyesen. Levittek egy darabig, egy benzinkútnál kitettek. És ott, a benzinkútnál beszéltem egy kamionossal, és ő fölvett. Ez volt az a kamionos, aki három napon keresztül vitt mindenhová. Meséltem neki, de szintén csak a verést, meg a durvaságokat mondtam el. Első éjszaka egy kamionparkolóban voltunk, több kamionos volt ott, mondta, hogy ő most alszik. És akkor nagyon megijedtem. Elkezdte befüggönyözni a kamion ablakait. Mondtam neki, hogy ha bármit akar, akkor én inkább kiszállok. Ha bármit akar, válaszolta erre ő, arra mindig talál nőt, de neki most aludnia kell. Fogta, lefeküdt aludni. Napokon keresztül vele voltam. Többször meghívott enni, segített anyunak telefonálni, meg ilyesmi. Utolsó nap még elvitt egy darabig, kérdezte, hol tegyen ki. Mondtam, tegyen ki Kecskeméten. Onnan felhívtam a Tibort. Sírt a telefonban. És akkor hazamentem autóstoppal. Bementem, leültem a díványra, és amikor megjött, olyan melegséget éreztem, boldog voltam, hogy megérkezett és leült mellém.
És akkor megkérdezte: na, hol voltál?! Na, hol voltál?! És irtózatosan nagyot belevert az arcomba. Tudtam már, hogy minden mindegy. Irtózatosan megvert. Párnával fojtogatott, nem tudtam, életben maradok-e, vagy sem, rászorította a párnát a fejemre. És akkor fantasztikus élményben volt részem. Kikapcsoltam az agyam, és valami szépre gondoltam, nem tudom, mire, csak olyasmire, hogy most már mindjárt vége lesz, a lélegzésre se figyeltem, semmire, jó pár másodperc lehetett, levette aztán a párnát, mégse volt légszomjam. Furcsa élmény volt. Utána kiment. Na, akkor izzította fel az ajtóból kikapott kilincset, megégette vele mindkét csuklómat, még ma is látszik a nyoma, és azt mondta hozzá, hogy ezt azért csinálja, hogy örök életemre tanuljam meg: soha ilyet ne csináljak. Érdekes, többször is voltak ilyen halálélményeim. Kikapcsoltam az agyam, és könnyűnek éreztem magam, már nem is gondoltam semmire, a légzésre sem, csak, hogy teljesen más, olyan könnyű, nyugodt… amikor az izzó kilincset hozta, akkor persze, az is rossz volt, de mindegy is volt, csak csinálja, majd utána lenyugszik. Akkor megnyugodott, lefeküdtünk aludni, persze együtt voltunk, szétvert fejjel, meg minden, ilyenkor általában mindenfélét kellett teljesíteni, análisan is, meg rendesen is, meg mindent.
Na, akkor történt az, hogy az éjszaka kellős közepén felkelt és megszólalt: hát neked van pofád aludni? Lefekszel egy vadidegen férfival, nem jössz haza napokig, és van pofád aludni? Ő nem hiszi el, hogy nem feküdtem le vele, legalább ismerjem be! Mondtam, hogy nem történt semmi. De ő azt akarta, hogy ismerjem be azt, ami nem is történt meg. Tudtam, hogy ha beismerem, akkor azért kapok, ha meg nem ismerem be, akkor azért kapok. Akkor inkább maradtam a tisztességes úton, mondtam, hogy bizony nem feküdtem le vele. Na, akkor hajnalok hajnalán egy papírra leíratta az egész történetet, hogy ekkor és ekkor ezzel a kamionossal voltam, s hogy elmondásom szerint ugyan nem történt semmi, és így tovább. Félig-meddig ő diktálta, néha azért belejavíthattam, s a végén eltette valahová azt a papírt. Mások előtt is el kellett mondanom: na, meséld el azt, hogy te kamionossal voltál! És hol voltál három napig? És mit csináltál, és miért nem gondoltál a gyerekedre?
*
Negyedszerre a másik nagymamához, az apunak az anyukájához szöktem. Akkor már tele volt a hócipőm, de éppen nem volt semmiféle cirkusz. Békésen rendezgettük a konyhát, a Tibor nyugodtan elment, hogy na, majd akkor este jövök. Azt reméltem, hogy ha a kislányt otthagyom neki, akkor talán békén hagy. És akkor a kisfiú velem lehet. Fölöltöztettem a gyereket, adtam rá tiszta pelenkát, fölvittem a rokonokhoz, vittem egy-két pótpelenkát, meg a csicsikét (a kis rongyot, amivel cumizni szokott), mondtam, hogy pár órára itt hagyom, sietek vissza, de valamit el kell intéznem, nem tudok magammal vinni két gyereket.
Csak kevés holmit pakoltam magamnak és a kisfiúnak. De arra emlékszem, hogy annyira nem törődtem semmivel, hogy mindent szétdobáltam a lakásban. Úgy forgattam föl mindent, ami nem kellett, azt fogtam, félredobtam. Irtóztató kuplerájt hagytam ott. A lakástulajdonos lánya ott lakott ugyanabban az udvarban, csak másik házban, ő sejtette, hogy valami nem stimmel, mert nem egyszer látott összeverve. Neki szóltam, hogy szeretném, ha valahová elvinne. A kisfiú még pólyában volt, először elmentem a Tibor anyukájához, ők adtak egy kis pénzt, ők tudták, hogy szar van, az anyósom mondta, hogy nagyon szívesen segít, csak ne mondjam meg a Tibornak, hogy jártam náluk. Ő is nagyon félt. Átvitt kocsival az apámhoz. Az apámnak mondtam, hogy hívjon fel egy anyaotthont vagy valami ilyesmit onnan. Először elindultunk egy anyaotthon felé. Meg volt beszélve, hogy lesz hely. És akkor apu egyszerre csak irányt váltott. Nem megyünk oda, mondta, és elvitt az édesanyjához. Ott nyugodtan eltöltöttük az éjszakát, apu hagyott ott pénzt is, és akkor reggel, ez volt a nagy döbbenet, a kisbaba még aludt, elindultunk a közértbe, és jött velem szembe a Tibor a kispolszkival. Először csak az jutott eszembe, hogy ki ez az ismerős pasas? Kiszállt a kocsiból.
Utólag tudtam meg, hogy mi történt. Odament részegen az apuékhoz, apu beengedte a rácson, volt olyan bolond, a Tibor megütötte, csak egyszer, de úgy, hogy nekiesett a konyhaszekrénynek, majdnem eltört az állkapcsa. Apu persze nem volt ahhoz szokva, hogy őt megüssék, nagyon megilletődött, és mondván, hogy na, ő ezt tovább nem csinálja, elege van, kocsiba szálltak, és elhozta oda a Tibort. Megmutatta a lakást, még egy darabig ott volt velünk, de aztán elment, merthogy ő ment dolgozni. Bent ültünk a kocsiban, a kislányom a Tibor ölében, és én ordítottam a kocsiból az apunak, hogy apu, ne engedj elmenni vele!
Akkor szinte pépesre vert. Az arcom szörnyen feldagadt. Ott, a kocsiban. Úgy vert, hogy a gyerek az ölében ült közben. A csecsemő nem volt velünk, mert közben valahogy eltévedtünk, nem találtunk vissza a lakáshoz, és ahogy útközben tévelyegtünk, azt üvöltötte, hogy én szándékosan nem mutatom meg az utat. Úgy vert, hogy közben ott ült a gyerek az ölében. Aztán kiszállított a kocsiból, a gyereket otthagyta az autóban, és vert és mutatta, hogy látod, hogy hogy sír a gyereked az autóban? Látod, hogy mit csináltál? Úgy próbálj még egyszer ilyet csinálni, hogy intézetbe rakom őket, és téged is kicsinállak! Nekem már nincs vesztenivalóm, mondta, és neked nincs másik életed, csak ez az egy életed van! Aztán visszamentünk a kisfiúért. Ott nyugodt volt a légkör, csak én álltam ott pépesre vert arccal a nagyanyámnál, úgy hoztuk el a gyereket. Aztán hazamentünk, szépen rendet raktunk. Hozott krémet is az arcomra, jegelte. Tényleg azt éreztem, hogy nincs másik életem, csak ez az egy van.
*
Az, ami egy normál kapcsolatban előfordul, hogy tegyük fel, mosogatok, és akkor odajön, és csak átkarol, nálunk soha nem volt. Nekem nagyon hiányzott, de ő soha nem jött, nem ölelt át, soha egy kedves mozdulata nem volt. Örömteli, békés szeretkezések nem voltak. Soha.
A szerelmi együttlét mindig úgy kezdődött, hogy amikor, hogy mondjam, kanos volt, még nadrágon keresztül megfogta a nemi szervét, piszkálni kezdte. És akkor már tudtam, hogy jaj, valami történni fog. Utána lefeküdt, és felszólított, hogy gyere, vedd be egy kicsit. Mindig mondta, milyen egy frigid fadarab vagyok. Egyszer, egy bátrabb pillanatomban megpendítettem, hogy ha ő is kicsit kedves lenne, másképp viselkedne, nyilván én is jobban föl tudnék izgulni, másmilyen lehetnék, mert én érzem magamon, hogy nem vagyok frigid. Sőt. Erre azt mondta, hogy ő már nagyon sok nővel volt együtt, egyiknek sem volt ilyen problémája, csak nekem. Hogy már eleve attól föl kellene izgulnom, hogy vele lehetek, hogy hozzá érhetek. Ne számítsak arra, hogy ő velem fog foglalkozni, mert ő már túl sok nővel volt együtt, és már elfásult ebben. Ő tudja, hogy én kedvességre vágyom, de ő ezt nem tudja nekem nyújtani, ezért próbáljam magamat simogatni, ha ez hiányzik nekem. Azt javasolta, hogy fantáziáljak valamit.
Egyébként mindig azt akarta belém beszélni, hogy én közben arról fantáziálok, hogy más férfival vagyok. Rendszeresen azzal vádolt, hogy maszturbálás közben én nyilván ezzel vagy azzal a konkrét férfival vagyok gondolatban.
A féltestvére most tizenöt-tizenhat éves. Körülbelül egy éve, nem tudom már, hogy csalta oda, csak arra emlékszem, hogy ott volt a fiú a lakáson. Ő meg szépen elkezdte adagolni a fiúnak, hogy mi ebből élünk, hogy a Szilvi férfiakkal van együtt, azt mondta neki, hogy fölvesszük videóra, meg fényképezzük, és azt eladjuk és ebből élünk. És milyen jó lesz neki, ha ő is részt vesz benne, mert akkor végülis nem egy idegen nővel, hanem velem kell együtt lennie, és még pénzt is kap érte, hű de jó. Iszogattak a fiúval. És volt egy videofilm, amin én táncolok. Ez egy vetkőzős jelenet volt. Ezt a felvételt játszotta le. Az elején ő is részt vett benne, úgy emlékszem, fényképezett is. Szegény fiú feszélyezett volt, de azért érdekelte is, mert a Tiborra ő nagyon felnézett. Meg a pénz is, meg minden. De azért érdekes, hogy háromszor voltam vele együtt, de egyszer sem tudott elélvezni.
Amikor végre tényleg sikerült megszöknöm, pár hét múlva felhívtam az anyósomat. Felkiáltott: Szilvi, te élsz? Azt hittem, kicsinált az a szemétláda! A fiára mondta. Később, amikor már a Tibort letartóztatták, és ők meglátogatták, a rendőrökkel is beszéltek, felhívott és megkérdezte, ugye, a kisfiával nem…? Mit tehettem? Tagadtam én is, de tagadott a fiú is.
Hogy miért volt ez jó neki, rokonokat bevonni… nem tudom, ezt egy pszichológus talán meg tudná magyarázni. Az apámat is meg akarta környékezni még az elején, de az nem jött össze. Mindenesetre azokkal a férfiakkal, akikkel látta, hogy szimpatizálok, s akiknek esetleg, mint nő tetszhetnék, azokkal igyekezett előbb-utóbb valami szexuális viszonyt létrehozatni. Volt például egy fiú, akkor még csak a kislányom volt meg, akibe nagyon szerelmes voltam. A Tibornak a legjobb barátja volt. Sokat volt nálunk, és amikor tudtam, hogy jön, odafigyeltem magamra, nem szakadt cuccban vártam, nem mintha reméltem volna valamit tőle, de mégis. Ők bent beszélgettek a szobában, én mondjuk, kint mosogattam a konyhában, tudtam, hogy kijön és mond valami kedvességet. Ha csak elment mellettem, kirázott a hideg. A Tibor erre ráérzett, egyszer megkérdezte, hogy tetszik-e nekem a barátja. Nem volt mit tagadni, mondtam, hogy igen. Gondolom, lefeküdnél vele, mondta rögtön, nem nagyon kertelt. Nem tudta elképzelni, hogy a szexen kívül másmilyen viszony is létezik férfi és nő között. Nekem eszembe se jutott, hogy sutyiba lefeküdjek ezzel a fiúval. Egyszer feljöttek együtt, be voltak piálva, és akkor ez előtt a fiú előtt is táncolnom kellett, meg minden. Jó megalázó volt az egész, többé nem is tudtam a fiúnak a szemébe nézni.
Azok között a pasik között, akiket felhívott, vagy velem felhozatott hozzánk, általában az alkalom, a véletlen válogatott. Ha éppen hajnali kettőkor jutott eszébe, nyilván nem lehetett ismerőst hívni. Ilyenkor a közeli kocsmából kellett valakinek szólni. De ha délután jutott eszébe, akkor még volt rá lehetőség, hogy hozzon egy ismerőst, vagy barátot. Senkit nem hozott fel kétszer vagy többször a barátai közül. Ez hetente-kéthetente ismétlődött. Volt olyan, hogy felhozott valakit szombaton, végigcsináltam, s utána megnyugodtam, hogy most békén hagy egy darabig. De aztán vasárnap megint piásan jött haza, és elölről kezdődött. Általában az elején ő is benne volt, de azután kiszállt, és kívülről nézte. És csak önkielégített. Amikor ezek a férfiak elmentek, akár idegen, akár ismerős, az esetek túlnyomó részében vele is le kellett feküdni. Úgy éreztem, mintha azt mondaná: hiába fekszel le bárkivel, azért az enyém vagy.
*
Meg kell mondanom őszintén, hogy amikor a kislányom született, semmiféle anyai érzést nem éreztem. Annyira tönkretette a terhesség időszakát, a szülést, a szoptatást, a gyerekágyat, mindent, hogy a gyerek csak kolonc volt nekem. Éreztem szeretetet, de nem annyit, mint most. Ég és föld. Egyszer volt olyan, hogy a gyerek nagyon hisztizett, makacs volt, ordított, a földre verte magát dühöngött, úgy éreztem, nem is szeret. És akkor rávertem, ellöktem magamtól, és azt mondtam: ha az apád bánt engem, én majd bántalak téged. Akkor nagyon elszégyelltem magam. Hogy mondhatok én ilyet? Nekem az anyu ilyet soha nem mondott. Engem nem így neveltek.
Mert egy ilyen kapcsolat szörnyű indulatokat tud kelteni: kihozza az emberből az állatot. Sokszor az ember ok nélkül rákiabál egy icipici gyerekre, ok nélkül ráüt a fenekére. A mostani időszakban úgy van, hogy ha hazajönnek a gyerekek a bölcsiből, hiába vagyok fáradt, úgy alakítom, hogy együtt eszünk, együtt vagyunk, velük foglalkozom. Régen nem így volt. Igyekeztem minél hamarabb lefektetni őket, nem foglalkoztam velük, nem akartam mesélni, semmit sem akartam velük csinálni. Egyszerűen koloncnak éreztem a gyereket … A Tibor eszköznek használta: sokszor miatta vert meg. Hogy most éppen miért nincs rajta tiszta pelenka, miért nem ezt eszik, miért nem így csinál, miért nem most alszik. A gyerek előtt is megvert sokszor. Úgy éreztem, hogy őmiatta kapok. És mivel az apjával nem tudtam mit kezdeni, sokszor – nem azt mondom, hogy bántottam, de – nem úgy bántam vele, ahogy kellett volna. Akkor még nagyon fiatal is voltam az anyasághoz. Meg hát nem is tudtam szeretetet adni, hiszen én sem kaptam szeretetet a kutyától sem.
Szeretett ő. Voltak jó pillanatai, olyankor éreztem, hogy ragaszkodik hozzám. De ebben volt beteges is, nem tudom. Én egy helyes lánynak éreztem magam. És nem értettem, miért jó az neki, hogy találkozik egy lánnyal, és akkor azt teljesen tönkreteszi, minden téren tökéletesen kicsinálja. Elrondítja, torzzá veri a lábát, teljesen megalázza. És akkor utána miért akarja kirúgni az utcára. Többször felszólított, hogy menjek. Nem tudom, hogy tényleg ki akart-e tenni.
Volt egy őszintébb pillanat, és tudtam, hogy most mondhatom neki. Mert közben nagyon sokat gondolkodtam. És megkérdeztem tőle: figyelj, Tibor, a házasság egy erős vár. A benne élők összetartanak, és nem egymást bántják, hanem megvédik magukat a külvilággal szemben. Nevelgetik a gyerekeket és lépnek előre. Ő azt mondta erre: Szilvi, neked tudnod kell, hogy én mennyire szeretlek téged. De én nem tudok már megváltozni, és nem tudom megígérni, hogy nem ütlek meg többet. De én csak a javadat akarom, és azt, hogy okosabb és életrevalóbb legyél.
Nyilvánvaló volt, hogy ezt az embert én nem tudom már megváltoztatni, nem lehet vele semmit csinálni, és minden ugyanúgy fog folyni tovább. Az elején azt mondta egyszer nekem, akkor még nem voltak gyerekek, és én nagyon szerelmes voltam belé, hogy ha mindent megteszel és mindent úgy csinálsz, hogy nekem tetsszen, a tenyeremen foglak hordozni. Ez a mondat számomra nagyon sokáig meghatározó volt. És eleget vártam arra, hogy mikor jön el ez a pillanat.
*
Mindent ellenőrzött, lehetőleg mindent el is rontott nekem, ami az életben rajta kívül volt, vagy lehetett volna. Egyszer kaptam ajándékba egy turmix-gépet. Nem tudta rögtön összeszerelni, fogta, széttörte, hogy micsoda egy szar.
Azt hiszem, a két gyerek születése között valamikor felmerült, hogy elmennék dolgozni. Az anyám talált is volna munkahelyet. De a Tibor feltételeket állított: egy emeleten velem nem dolgozhat férfi, a főnököm nem lehet férfi, ha megkövetelik is, hogy elegánsan kell öltözni, én akkor sem mehetek szoknyában dolgozni, körömcipőről ne is álmodjon senki. Még középiskolás voltam, amikor nyári gyakorlaton kellett részt venni. Azt nagy nehezen megengedte. Ott is csinosan kellett volna öltözni, de a nyári hőség ellenére csak azt engedte, hogy hosszú nadrágban és garbóban üljek ott. Akkor is mindig jött elém kocsival, tudta, hogy szigorú a főnök, és tudta, hogy négyig tart a munkaidő, de ő direkt félnégykor jelent meg, és toporzékolt.
A barátnőim pillanatok alatt elmaradtak mellőlem. Hát senkinek nem kell egy olyan barátnő, akire percenként rátelefonálnak, hogy mikor jössz már? Megbeszéltem például egy lánnyal, hogy felmegyek hozzá, és süteményt sütünk. Úgy volt, hogy estig ott maradok, mire a Tibor hazaér az edzésről, addigra én is hazaérek. Persze ez neki nem tetszett, azt akarta, hogy menjek le edzésre. És persze nem lett kész a sütemény, persze csak félig sült meg, persze jó vacakul sikerült, és persze a lány is ideges lett, és persze mindenkinek rossz kedve lett. Ilyen barátnő nem kell senkinek.
Nagyon fontos volt neki, hogy minden kapcsolatom tökéletesen tönkremenjen. A bátyámmal azt a dolgot jól meg is magyarázta. Volt hozzá ideológia. Azt mondta, nehogy azt hidd, hogy a bátyád túl sokra becsül téged! Ne hidd, hogy a bátyádnak jelentesz is valamit! És ez volt a bizonyíték. Na látod, milyen könnyen meg tudott kefélni, na látod, ő is ugyanolyan férfi, mint más. Vagyis úgy gondolta: az a férfi, aki megkefél egy nőt, az azt a nőt nem becsüli semmire.
Feljöttek részegen. Már feküdtünk le aludni. Hideg volt, vaskályhával fűtöttünk, a külső szoba eléggé lehűlt, ezért a bátyám is bent aludt a belső szobában, bevittünk neki egy kis heverőt. Ahogy feküdtünk le, a Tibor elkezdett lökdösni, hogy na, menjél már, menjél már. Mondtam, ne viccelj, ez a testvérem, hogy gondolod! Akkor tett egy mozdulatot, az arca eltorzult, és mutatta a kezével, és súgta is, hogy na, induljá’ má’! Odakullogtam a heverőhöz, kihívtam a bátyámat, és magyaráztam neki valamit, hogy milyen régóta szerettem volna vele együtt lenni. Először visszautasított, erre megkönnyebbülten visszamentem a helyemre a Tiborhoz. Látod, mondtam neki, visszautasított. Nem érdekel, induljá’ má’, mert szétrúgom a pofádat! Mit mondjak, éreztem, hogy ha nem teszem meg, akkor nagy verés lesz. Elég megdöbbentő volt, ugyanakkor, hogy a testvéremnek nem kellett túl sok noszogatás. Tízperces rábeszélés után belement. Hát, tényleg azt gondoltam, na, nesze neked, testvéri kapcsolat. Tényleg csak annyira becsül, hogy ha már föláll a farka, akkor mindegy, ki van előtte. Persze lehet, hogy megérezte, ha nem akarja, hogy nekem ebből bajom legyen, bele kell mennie ebbe a játékba.
Még a legelején azt is akarta, hogy az apámmal lefeküdjek, de az nem sikerült. Beküldött az apámhoz, akkor éppen otthon laktunk, megpróbálta nekem bemesélni, hogy az apám hallgatózik az ajtó előtt. Figyel minket, hidd el, hogy figyel minket, mondta mindig. Kukkol, egy perverz disznó, mondta nekem az apámról. És azt is mondta, hogy ő be fogja ezt bizonyítani. Tegyük meg próbaképpen, hogy menjek be apám szobájába, vetkőzzek le, és kenessem be a hátamat az apámmal. És hogyha akar valamit, akkor nyugodtan menjek bele. Bementem hát a szobába, az apám két laza mozdulattal bekente a hátamat, aztán kiküldött hál’ istennek a szobából, és bezárta az ajtót. Nyilván értette, miről van szó. Hát, ez az.
Most, hogy sorra kiderülnek ezek a dolgok, az egész rokonság fél. Főleg a nők félnek, hogy úristen, lehet, hogy az én férjemmel is… Hát, igaz, sok mindenkinek van félnivalója…
Nekem sokszor olyan halálfélelmem volt, nem mertem ellenkezni. Egy rossz szót nem szóltam, a hangomat nem emeltem meg soha. Egyetlen egyszer emeltem föl a hangomat. Akkor direkt, akarattal és próbaképpen csináltam, emlékszem. Éppen bántotta a pici babát, a kislányom aludt bent a szobában, a kisfiam sírt. Megrugdosta a kiságyat, rádobta a paplant a gyerekre, az meg üvöltött a paplan alatt. Én teljesen ki voltam kelve magamból. Sírtam és félhangosan mondtam, hogy mit csinálsz azzal a gyerekkel, meg fog fulladni! Ez a lázadás annyira meglepő volt, hogy ő is meglepődött. Kihívott és azt mondta: ki ne merd nyitni még egyszer a szád! Nem fogod megmondani, hogy mit csináljak, érted? Ugyanúgy megvert, mint bármikor máskor.
Nem volt valami változatos az élet. Általában tíz-tizenegykor keltünk. Én persze fölkeltem nyolckor, de mivel hullafáradt voltam, ahhoz szoktattam a kisgyereket, hogy miután enni kapott reggel, egyedül eljátsszon a kiságyban. Játszott is, visszaszundikált, pici volt még hál’ istennek, szüksége is volt rá. És akkor tizenegy körül kikászálódtunk az ágyból, sokszor a kislányunk is akkor kelt föl, mert, ugye, éjszakákig fönn volt velünk; beteges életvitel volt. Ettünk valamit, és akkor villámgyorsan neki kellett állni főzni. Persze jöttek a cirkuszok, hogy már megint nincs kaja. Akkor villámgyorsan össze kellett takarítani, a gyerekekkel persze nem tudtam foglalkozni. Aztán vagy elment edzést tartani, vagy lement gyúrni, vagy elment videokazettáért, és akkor hazaállított egy csomó videokazettával. Mindig olyan filmeket hozott, amit ő szeretett. Nagyon ritkán találkozott az ízlésünk.
Mindig hozott pornófilmet is, de azt általában egyedül nézte. Ilyenkor felszólított, hogy na, most menjetek ki egy kicsit. Akkor becsukódott az ajtó, ő nézte a pornófilmet, én kint a gyerekekkel játszottam a konyharészben, etettem, fürdettem őket, s aztán kinyitotta az ajtót és beengedett minket.
Vagy képezgetett. Gyűjtötte a pornóújságokat, s a pornóújságokból, meg mindenféle képes magazinokból kivágott különféle alakokat. Fejeket, testrészeket, mindent. És akkor variálta a képeket. Most ezen a testen egy öregember feje van, ezen a másikon egy kislányé. Sokszor megdöbbentem azon, ahogy egyszer-kétszer átnéztem a dobozát, meg másutt is találtam képeket eldugva: öregember, fiatal kisfiú, iskolás kislányarc, ezeket variálta bele a képeibe. Összevissza szerveket pakolt innen oda, most ennek ilyen melle van, annak olyan fasza, ez a nő most egy férfival van, most kettővel, most ilyen a haja, most olyan. Egy alkalommal, amikor terhes voltam, egy ismerősnél laktunk, és már óriási nagy hasam volt. Egy szoba volt csak. Az alsó szinten laktunk, az egész alsó szint fel volt kövezve. Megkért, most menjek ki legyek szíves, mert ő képezgetni szeretne. Becsukódott az ajtó, elkezdte rakosgatni a képeket, arra önkielégített. Emlékszem, egy darabig fürödtem, de aztán csak nagyon telt az idő, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy az óriási hasammal már három órája ülök a kád szélén, és várok, kínomban már leterítettem a köntöst a földre, és akkor terhesen nagy hassal ott feküdtem a fürdőszoba kövén és vártam, hogy abbahagyja a maszturbálást a szobában a férjem.
Különben ilyenkor általában örültem, hogy nem velem csinálja. Sokszor, amikor láttam, hogy úgy piszkálja a nemi szervét, már elkezdtem félni, hogy mi lesz, és ha akkor azt mondta, hogy most maradjatok kint egy kicsit, megkönnyebbültem, hogy képezget, videózik, engem békén hagy. Néha kellett csak vele néznem a videót, amolyan oktató célzattal, hogy na, látod, így szopnak az igazi nők. Így lihegnek a jó nők. Azok jók az ágyban. A normális nők így csinálják. És akkor nekem is úgy kellett lihegni, egy az egyben nekem is úgy kellett csinálnom, ahogy a nő csinálta a filmen, úgy kellett tartanom a fejem. És akkor kurva jó volt. Neki.
*
Most már úgy érzem, talán sikerült túltennem magam rajta. Néha már unom, hogy megint erről van szó. Hogy megint beszélni kell, megint átélni újra. Már annyira messze kerül szépen lassan, már nem is gondolok rá… mostanában volt egy jó élményem. Azóta, hogy megszöktem hazulról, ha egy férfival találkoztam, akár rendőrnyomozó, akár ügyvéd, akár bolti eladó, akárki volt az, ha csak egy kicsit is kedves volt hozzám, én roppant szerelmes lettem belé rögtön. Most, a bölcsődében vártam, ültem kint, és a karbantartónak nagyon szimpatikus voltam. Leült beszélgetni, nagyon kedves volt, de ő nem tetszett nekem. Mikor elment, nagyon boldog lettem: na végre, egy férfi, kedves hozzám, és én nem szeretek belé. Na, mondom, úgy látszik, javul a helyzet.
Én most már biztos vagyok abban, hogy bizalmas viszonyba nem fogok senkivel kezdeni, amíg nem leszek szerelmes. Én már mindenféle férfival találkoztam, de nem hiszem, hogy bármelyik is tudna engem úgy szeretni, ahogyan én képes volnék szeretni valakit. Nem tudom elképzelni azt, hogy úgy tudjon szeretni, mint ahogyan én szeretem őt. Azt érzem sokszor, hogy én nem tudnék annyira lázba hozni valakit. Tudod, én bele tudok úgy szeretni valakibe, hogy ha csak mellettem van, ha csak két méterre ül tőlem, már akkor boldog vagyok. Hát ezt nem tudom elképzelni, hogy valaki ennyire szerelmes legyen belém.
A Tibornak az volt, ugye, az egyik legfontosabb, hogy elszakított mindentől. Nem engedett középiskolás koromban táborba menni, nem mehettem el az érettségi bankettre, beleszólt főnökbe, ruhába, nem engedett dolgozni. Durva és erőszakos volt a szüleimmel, lefektetett a férfirokonokkal, módszeresen, különféle technikákkal elválasztott mindenkitől. Tulajdonképpen mellette tényleg egy szar fasszopó csicska voltam. És most még hat ez a nagy csalódás. Hogy nem is szeretett, csak eszközként használt.
*
Attól nem félek, hogy nem találok munkát. Csak azon vettem észre magam, hogy nagyon figyelek, hogy mit beszélek, hogy viselkedek. Kontrollálom magam, ez a jó szó. Figyelem magam, hogy jól viselkedem-e a gyerekekkel. Este átgondolom, hogyan viselkedtem egész nap. Hogy most milyen napja volt a kislányomnak. Most úgy érzem, hogy ha az ő kis napjukat jól rendezem el, de azért magamra is szakítok egy kis időt, akkor jó. De az első, hogy az ő kis napjuk jól teljen el. Rendesen kapjanak enni, minél kevesebbet szóljak rájuk, kis szabadságot is kapjanak, de azért neveljem is őket. Akkor vagyok nyugodt, ha úgy érzem, hogy annyit motoroztak, amennyit akartak, de azért nem túl sokat, kaptak sütit, meg beszélgettünk is. Szóval, figyelem magam, hogy rendes anya vagyok-e. Az énemet nem lehet megtervezni, legfeljebb a viselkedésemet. És nincs semmi baj. Szépen lassan kezdek igazi anyává beérni.
*
1999. január
Szeretnék még élni…
Szilvi 1998 novemberében telefonált a NANE segélyvonalára. Szeretné, ha elintézném, hogy kivegyék a képét a tévéből. Az történt, hogy megszökött otthonról, és a tévé eltűnt személyeket kereső szolgáltató műsora hosszú riportot közölt a férjével, aki, ölében a két pici gyerekkel, elmondta, hogy felesége csak a trafikba ment le, Bingó-szelvényt vásárolni, s azóta sem jött haza. Biztos elrabolták és megölték, zokogta a férj. A tévé, rövid információs adásaiban, a többi eltűnt személy között Szilvi képét is naponta leadta. Intézzem el tehát, hogy kivegyék a képét a műsorból, mert nem mer kimenni az utcára, pedig dolgozni jár, muszáj utaznia.Megszökött, igen, és otthagyta a gyerekeket. De nem azért van ez, ne higgyem, mert ő rossz anya volna. Egyszerűen, noha tisztában van azzal, hogy ő nem egy nagy szám, de mégis, szeretne még élni.
Ez az ötödik szökése, most nem szólt se anyjának, se apjának, nem kockáztat.
Szilvi 1998 novemberében, egy két és fél és egy egyéves gyermek édesanyja, 22 éves volt.
Délelőtt összeverte őt a férje, majd nagy sebbel-lobbal távozott: lásd el a gyerekeket! Délutánra Szilvi két nadrágot vett magára, s a sportcipője talpbélése alá belerejtette a születési anyakönyvi kivonatát. Arra számított, hogy esetleg napokig a szabadban fog éjszakázni. A személyi igazolványa, benne a TAJ-kártya, adószám stb., valamint a pénztárcája, hév-bérlete a bejárat melletti polcon feküdt. Azokat nem tehette volna el feltűnés nélkül. Várt. Délután a férje leküldte a trafikba bingóért, adott rá százhatvan forintot. Ne csináld, ilyen képpel hogy menjek ki az utcára?, ravaszkodott Szilvi. Legalább mindenki láthatja, micsoda egy büdös fasszopó kurva vagy!
Szilvi lestoppolta az első autót, behozatta magát Budapestre. Vett egy Expressz újságot, kinyitotta az „Állást kínál” rovatnál, és elkezdett telefonálni. Egy cukrászda vezetőnője kíváncsi volt a jelentkezőre. Szilvi megállt az ajtóban, a nő végigmérte. „Engem is vertek már meg. Na, jöjjön.”
Még aznap elhelyezte egy mozgássérült embernél, aki háztartási munka, főzés és kutyasétáltatás fejében megosztotta vele szekrénnyel kettéválasztott egyszobás lakását. Onnan járt Szilvi hajnalonta a cukrászdába dolgozni, hogy aztán munkaidő végeztével szállásadója háztartását lássa el. A cukrászda természetesen feketén alkalmazta őt, a hivatalos minimálbértől messze elmaradó javadalmazásért. A bért eleinte naponként kapta, hogy tudjon magának fogkefét és fehérneműt vásárolni. Idővel áttértek a heti bérezésre. A munkaadó, meggyőződvén Szilvi készséges és megbízható voltáról, hamarosan kiemelte őt: immár nem csupán mosogathatott, de egyszer-egyszer rábízták a sütemények díszítését is.
Lassan kiderült, hogy minden valószínűség szerint terhes, hiszen a férje, valamikor még szeptemberben kijelentette, hogy mivel szükség van egy további családi pótlékra, nomeg lassan letelik a nagyobb gyerek után kapható gyes: ismét gyereket csinálunk.
TAJ-száma, személyi igazolványa nem lévén, orvos ismerőst kellett keresni, aki igazolványok nélkül is hajlandó megvizsgálni őt, látleletet felvenni az állapotáról, megállapítani a terhességet, s beutalót adni. Így találkoztam először Szilvivel: pici, sovány, vörösre festett hajú, jelentéktelen egérke, mindenféle innen-onnan összeszedett holmiban. A sebész orvos szerint, három héttel a szökés után, noha maradandó sérülést többet is összeszámlált rajta, a bántalmazás és a nyomok közötti közvetlen összefüggést akkor már nem lehetett regisztrálni. S noha előre tájékoztattuk őt arról, hogy bántalmazott, szökésben lévő nőt kell megvizsgálnia, azt javasolta Szilvinek, menjen haza: ezek a segítők úgyis csak addig legyeskednek az ember körül, amíg hírverést tudnak ezáltal maguknak csinálni. Utána ejteni fogják őt is, mint általában mindenkit, és ott marad gyerek, férj, minden nélkül, egyedül. A nőgyógyász (őt is előre tájékoztattuk, milyen esettel áll szemben) megállapította a terhességet, s az ultrahangos képet a megrendült Szilvi kezébe nyomva részletesen elmagyarázta neki: itt a szíve, látja?, itt meg a kis kezei. Teljesen egészséges baba. Szilvi azonban menekült. A rendőrség körözte, a televízió kerestette, lakása, egzisztenciája nem volt, csak egy életveszélyes férje és két hátrahagyott gyereke. Ugyan hová, mire szülhetett volna még egy harmadikat?
Közben felhívtam Szilvi édesanyját: megvan a lánya, de nem akar egyelőre előjönni az illegalitásból. Menjen, látogassa meg az unokáit, mi majd felhívogatjuk, és tovább adjuk Szilvinek a híreket. Kellenének az igazolványai is. Pár nap múlva már Szilvi is fel merte hívni a mamáját a munkahelyén.
Egy soron kívüli telefon – Szilvi lélekszakadva –: találjak ki valamit, egy szomszéd feljelentette őt a tévé által közvetített telefonszámok egyikén, ezt a mamájától tudta meg. Hiába volt a gyors intézkedés, hogy elérjük a Szilvire vonatkozó információk törlését („mit mondjak a férjnek, miért vettem ki a képet a műsorból?”, kérdezte rémülten a tévés szerkesztőnő, „nekem is három gyerekem van, félek”, fűzte hozzá, amikor végre elhitte, hogy igazat mondok neki). A bontakozó idill hamarosan összeomlott: Szilvinek ismét menekülnie kellett. A televízióban heteken át sugárzott információ, a fénykép, amely őt ábrázolta és a megadott telefonszámok felkeltették egy túlbuzgó szomszéd hiúságát: telefonált. Autóba ültünk, érte mentünk, összepakoltuk a holmiját. Három hónapig rejtegettük.
1998-ban Budapesten egyedül a Schöpf-Merei Ágost kórház állt a papírok nélkül, gyakorlatilag anonim ellátást igénylő nők rendelkezésére. Szilvit azzal bíztattuk, itt nem kell bemondania a nevét. Attól félt ugyanis, hogy mivel a férje számíthatott arra, hogy ő terhes, és kitalálhatta, hogy meg akarja szakíttatni a terhességét, elég, ha csupán végigtelefonálja a kórházakat, hogy rátaláljon. A kórházban azonban valahogy mégsem tudtak arról, hogy ők az erőszak áldozatává vált vagy más ok miatt szélsőséges válsághelyzetben lévő nők menedéke: hogy náluk lehet anonim abortuszt kérni.
A rendőrség eltűntként körözte Szilvit. Ki volt téve annak, hogy az első igazoltató rendőr előállíthatja őt. Szilvi már megint dolgozott: egy biztosítási ügynökségnél szereztünk neki (feketén persze) munkát; naponta keresztülutazta a várost. Ahhoz, hogy megszüntessék a körözést, személyesen kellett volna jelentkeznie az utolsó lakhelye szerint illetékes kapitányságon. Ő azonban rettegett: meg volt győződve arról, hogy férje az egész magyar rendőrséggel jó viszonyban van, s hogy bunyós barátai árgus szemekkel figyelik a főbb közlekedési csomópontokat, csak, hogy őt megfogják. Az illetékes rendőrkapitányság munkatársnője, mélyen átérezve Szilvi szorongását, hajlandó volt eljönni egy semleges helyre (az én munkahelyemre), hogy ott írja meg a körözés megszüntetését igazoló jegyzőkönyvet.
Szilvinek ügyvédre volt szüksége. Válópert kellett kezdeményezni, és büntetőfeljelentést kellett tenni kerítés, prostitúcióra kényszerítés, kitartottság, személyi szabadság megsértése, súlyos testi sértés, nemi erőszak, kiskorúak (saját gyermekeik) veszélyeztetése, és – ez a téma az interjúban nem szerepel – gyermekeken elkövetett nemi erőszak, illetve megrontás ügyekben. Szilvi férje ugyanis az edzésre hozzá járó kislányokat is rendszeresen felcsalta közös lakásukra, s ott, természetesen Szilvit a másik szobába kizavarva, közösült velük.
Több ügyvédnél is jártunk. A Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje például – noha remekbeszabott bontóperi keresetet állított össze –, közölte, hogy a felsorolt bűncselekményeket nem csak ő, de semmilyen bíróság sem fogja soha komolyan venni. A prostitúció köztudottan önkéntes dolog, ilyesmire senkit nem lehet kényszeríteni, a bántalmazás, a kiskorú lányokon elkövetett erőszak, illetve megrontás úgysem bizonyítható, különben is, ha a nőnek nem tetszik, hogy verik, minek marad otthon. Az pedig, hogy két piciny gyermekét otthon hagyta ezzel a vadállattal, csak azt a feltevést támaszthatja alá, hogy ő maga felelőtlen, vagy hogy nem mond igazat.
Végül megtaláltuk dr. Bognár Szabolcsot, a „szegények ügyvédjét”. Szilvi férje egy hónapon belül előzetes letartóztatásba került, Szilvit a rendőrök vitték „haza” a kislányáért. A kisfiú az István kórház intenzív osztályán feküdt oxigénhiány, kiszáradás miatt. Az időközben felgyógyult gyereket Szilvi még egy hétig nem kapta meg: „micsoda anya az olyan, aki magukra hagyja a gyermekeit!”, háborgott a főorvos asszony.
Szilvi a két gyerekkel anyaotthonba került. Egy háromgyermekes anyával laktak együtt egy szobában (vagyis heten) hat hónapig.
Megindultak a bírósági eljárások. Az első, a gyermekek ideiglenes elhelyezésére hivatott perben átütő győzelem született: a bilincsben elővezetett apa zokogva mindörökre lemondott a gyermekeiről. Dr. Bognár Szabolcs pár nap múlva váratlanul meghalt. Szilvi azóta jogi képviselő nélkül járja az igazságszolgáltatás útvesztőit. A házassági bontópert felfüggesztették: kimenetele és az apai felügyeleti jogok megvonása a büntetőper eredményétől függ. 1999 tavaszán Szilvi még úgy tervezte, hogy amint elválasztják őket, s amint kimondják az apa szülői jogainak megvonását, megváltoztatja saját és gyermekei családi nevét. Attól tartott, férje, a börtönből szabadulva megkeresi őket és bosszút áll. Ma, 2002. februárjában, a büntetőperben még első fokon sincs ítélet. A jogerős ítéletre a jelek szerint még legalább egy évet várni kell, a szülői jog megvonása, s a válóper tárgyában csak ezután várható döntés. 2004-ben Szilvi 28, kislánya 8 és fél, kisfia 7 éves lesz.
Szilvi továbbra is dolgozott: ezúttal egy telefonos ügyfélszolgálatnál. Feketén. A gyerekek az anyaotthon közelében bölcsődébe jártak. Közben Szilvi szülei, minthogy már régóta külön éltek, s mivel úgy ítélték meg, most már tényleg gondoskodniuk kell a gyermekeikről, eladták az óbudai panellakást – és rövid úton elverték az árát, s külön-külön albérletbe költöztek. Szilvit is befizették három hónapra egy albérletbe, vettek neki mosógépet, hűtőt. 1999 augusztusában, amikor Szilvi férjét kiengedték az előzetesből, ő, mivel úgy értesült, hogy a börtönben mindenki tudja, hogy kinek a felesége melyik szupertitkos anyaotthonban rejtőzik, s mivel saját szemével látta, hogy az anyaotthon nem védi meg sorstársait a bosszúszomjas férjtől, beköltözött gyerekeivel az albérletbe, s új bölcsődét-óvodát keresett.
Szilvi ma egy budapesti kerület rendőrkapitányságán dolgozik 45000 forint bruttó fizetésért, 55000 forintot plusz rezsit fizet albérleti lakásáért, amelyet alkalmi munkát végző depressziós bátyjával kénytelen megosztani. Reméli, hogy ha kell, rendőr kollégái megvédik.
2002. február
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése