Le a kvótával!

(Megjelent a CoMMMunity blogon)


Lássuk be: a kvóta nem jött be. Hiába alkalmaztuk a gyengébb nemnek előnyt biztosító eljárást, mégsem az alkalmasak, még csak nem is az alkalmasabbak vagy legalább a még mindig a legalkalmasabbak ülnek a különféle választott posztokon. 
Pedig tényleg nyomtuk őket, kvótáztunk rogyásig hatszor két választás alkalmával is, töretlenül.

A pártok listáin a befutó helyeken, és a fontosabb települések egyéni kerületeiben általában 80-90 százalékos kvótával éltünk. Ebben a kérdésben speciel nagyjából megvan az összpárti konszenzus. Kisebb-nagyobb eltérésekkel minden párt támogatja a kvótát: még az idén is – holott most aztán tényleg mindenki minden kákán kereste a csomót – egyetértés volt abban, hogy használni kell a pozitív diszkrimináció eme – egyébként köztudottan csak időlegesen bevethető – eszközét.

Sajnálom, lehet, hogy tévedés volt.

Pedig nem csak a kvótával segítettük őket. Megpróbáltuk kompenzálni az átlagosan alacsonyabb képzettséget, kevesebb tapasztalatot, gyengébb kommunikációs képességet, rosszabb tanulmányi és munkateljesítményeket…

Mostunk, vasaltunk rájuk, 
elébük tettük az ételt, neveltük a gyerekeiket, 
kitakarítottuk a lakásukat, bevásároltunk, 
elláttuk idős mamájukat, gondoztuk a papát, levittük a kutyájukat, 
biztattuk, támogattuk őket, 
legépeltük a másnapi beszédüket, megírtuk a doktorijuk lábjegyzeteit, 
kihallgattuk őket a vizsgák előtti éjszakákon, 
jegyzeteltünk, bankügyeiket intéztük, ötleteket adtunk, 
otthonunkban türelmesen várakoztunk, amíg ők izzadva csapatépítettek a vadászházban… 
szóval igyekeztünk.

Nem, nem megy. Egyszerűen nem tudnak kiállítani maguk közül elegendő alkalmasat és kész: ennyire képesek.

Azt hiszem, le kéne vonni a tanulságot, s visszavenni egy kicsit a nagy igyekezetből. 
A következő alkalommal legalább minden második helyen mégiscsak nőt kéne indítani, talán valamivel jobb eredményre jutnánk úgy.

Jelentés a purgatóriumból

Pata jelenti Szarvnak

A XV. Kerületi MUFTI workshopot rendezett „Családon belüli erőszak a rendszerszemlélet tükrében” címmel1.
(A lábjegyzetben közölt meghívó, amelyből az nem derült ki, hogy az eseményt ki szervezi, milyen forrásból, kiknek és milyen céllal, az Esélyek házán keresztül jutott el hozzánk.)

A workshopra, amelyet Hegedűs Ibolya klinikai szakpszichológus, család- és párterapeuta, a II. ker. Gyerekjóléti Szolgálat korábbi vezetője tartott, egy TÁMOP-os program keretében, a kerület és a környék iskolai szociális munkásaiból és pszichológusaiból, családsegítő, gyermekjóléti szolgálatok, nevelési tanácsadók munkatársaiból, védőnőkből, óvodai, bölcsődei dolgozókból álló hallgatóság előtt került sor.

Hegedűs Ibolya a programot a családon belüli erőszak fogalmával, meghatározásával kezdte, s nagy szerencsémre – senki nem vádolhat tehát, hogy én találom ki, ami most következik – ki is vetítette előadása vázlatát.

A családon belüli erőszak fogalmát és kezelésének módjait, mondta, több féle szemléletben lehet tárgyalni, ilyenek a „nőmozgalom ideológiája” (mi lehet az?), a radikális feminizmus, a gyermekvédelmis szakemberek, valamint a középutas megoldás.
(Ez annyira abszurd, hogy megengedem, hogy rosszul jegyzeteltem. De hiszen írásban megvan az előadónak, remélem, még nem törölte ki, nem javította át azóta…)

Előadónk az egyszerűség kedvéért két főbb csoportba rendezte a sok különböző irányzatot: megismertetett bennünket a családon belüli erőszak feminista és rendszerszemléletű megközelítésével.

• A feministák szerint a családon belüli erőszak egyértelműen azonos a „klasszikus nőbántalmazással” (ez HI fogalma, még eddig másutt nem hallottam; mit takarhat vajon az, hogy „klasszikus”?), ezzel szemben a rendszerszemléletű megközelítés beleérti a gyermek-, férfi-, fogyatékos-, idősbántalmazást, sőt, egyesek az intézményi erőszakot is ide szokták számítani.
• A feministák kizárólag a büntetőjog eszközével kívánnak élni a családon belüli erőszakkal szemben, míg a rendszerszemléletűek tudják, hogy sok jó eszköz van még ezen kívül is, és előbb mindenféle mást meg kell próbálni, mielőtt a végső fegyverhez, a rendőr kihívásához folyamodunk. Nem így a feministák! Ők persze rögtön rendőrért kiáltanának. Szerintük a bántalmazót egyszerűen el kell távolítani a közös otthonból. 
• A feminista megközelítés szerint családon belüli erőszak esetén tilos a pszichológia alkalmazása, mert a „pszichologizálás” felelőssé teszi az áldozatot is. A rendszerszemlélet ezzel szemben bölcsebb, tudja, hogy a bántalmazó is áldozat valahol, miáltal igenis van létjogosultsága a pszichológiának.
• A feministák szerint a mediáció tévút, mivel áttolja a felelősséget az áldozatra, és veszélyes is lehet, hiszen útban hazafelé a bántalmazó akár meg is ölheti az áldozatot. A rendszerszemlélet azonban tudja, hogy az erőszaknak sok formája létezik, „nem a klasszikus nőbántalmazásról beszélek” (szó szerint idéztem), viszont miért is ne lehetne leültetni őket (kiket – kérdezem én –: a klasszikusokat, vagy a bármilyen más erőszakesetek szereplőit?) egy asztalhoz, amikor egy ágyban alszanak (és akik nem? Akik válnak? Akik közül a nő a gyerekekkel elmenekült?).

Előadónk itt szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy az érzékeny, rugalmas, különféle szempontokat figyelembe venni is képes rendszerszemlélettel szemben feminizmus szerint csak egyetlen helyes út van, s ráadásul a feministák ebbéli álláspontjukat erőszakosan képviselik.

Megtudtuk még, hogy hiába kutatták, nem lehetett a bántalmazó egységes személyiségvonásait leírni, mindenesetre a tipikus bántalmazó érzelmileg gyenge, gyenge az impulzuskontrollja, sokszor pszichiátriai zavarokkal küzd, esetleg alkoholista, nem egyszer ő maga is bántalmazott volt. Az a baj a bántalmazóval, hogy a rossz mintát követi, nincs megfelelő mintája a konfliktusok kezelésére, érzelmileg elszigetelt, nincs empátiája stb. A bántalmazással együtt élő családra jellemző, hogy elszigetelt, nincsenek megfelelő külső támaszok, megjelenik a munkanélküliség, alkoholizmus, szegénység, túlterheltség, kimerültség…

(Ha esetleg valakinek nem tűnik fel, itt muszáj megjegyeznem, hogy a fenti bekezdésben ócska közhelyek sorakoznak, kábé a sarki fűszeres szellemi szintjén, s egy csöppet sem visznek közelebb a probléma megértéséhez.)

Hegedűs Ibolya a következő gondolatát már az ún. „klasszikus nőbántalmazást” vizsgáló kutatók eredményeinek ismertetésével folytatta: megtudhattuk, hogy ők (tisztesség ne essék szólván: a feminista kutatók, nem győzök bocsánatot kérni) írták le az erőszak ciklikusságát (megjegyzem, ők a partnerkapcsolati erőszak ciklikusságát írták le; azok a tulajdonságok, amelyeket az előadó előadásában ismertetett – lásd lejjebb –, nem igazak pl. a bullyingra vagy az idősek elleni erőszakra, nem jellemzőek még a gyermekbántalmazásra sem, nem jellemzőek az iskolai erőszakra, hanem kifejezetten a párkapcsolati erőszak – a felsoroltak között is a legtömegesebb – sajátjai): növekvő feszültség – erőszak-kitörés – megbánás/megbocsátás – nászút – növekvő feszültség… (Hegedűs Ibolya ezt a ciklust olyan szavakkal írta le, mint valami fizikai folyamatot, mint olyasvalamit, ami mintegy magától van: fel sem merülhetett, hogy a bántalmazás ciklusa nem természeti törvény, hanem egyszerűen egy közismert és jól bevált stratégia.)

Az előadó, miután bemutatta a feminizmus és a rendszerszemléletű megközelítés főbb sajátosságait, áttért a kezelés módozataira. Kijelentette, hogy a segítő nem maradhat semleges, és a terápia, ill. a segítség csak addig jogosult, amíg nem követnek el bűncselekményt. A bántalmazás bűncselekmény, fűzte hozzá határozottan, még akkor is, ha netán nem vonatkozik rá büntetőjogszabály. (Tökéletesen egyetértünk. Bár alig fél órával korábban, az előadás elején még fennen kárhoztatta a feminista vadakat, amiért nem kívánnak egyensúlyozni bántalmazó és bántalmazott között, nem járnak élen a bántalmazók lelki gondozásában, mindjárt rendőrért kiáltanak, ha bűncselekményt – mert ugye, a bántalmazás=bűncselekmény – észlelnek.) A segítő kompetenciája a bűncselekményt megelőző folyamatra vonatkozik, amint az bekövetkezett, meg kell állnia. (Remek. Vita most már – a feminizmus megítélésén túl – csak abban lehet, hogy meddig tart a folyamat bűncselekményt megelőző része, és mettől fogva beszélhetünk bántalmazásról.)

Egy kitérő keretében az előadó visszaemlékezett az évekkel ezelőtt kísérleti jelleggel az éppen őáltala vezetett II. kerületi Gyerekjóléti Szolgálat és a kerületi rendőrség között létrejött együttműködésre is, amelynek keretében – kapaszkodjanak meg! – a rendőrség vállalta, hogy amennyiben bántalmazott gyerekre akadnak, 24 órán belül értesítik a kísérleti áldozatvédelmi irodát, amelyet a Gyejó működtetett, ma már sajnos nem üzemel… (1997 óta van érvényben a gyermekvédelmi törvény, amely ezt a jelentéstételt – és ennél jóval többet – KÖTELEZŐEN minden szereplő számára előírja. Szép kis kísérlet…és szép kis „ma már sajnos nem üzemel”!)

A rendszerszemlélet szerint – szemben az egyoldalú és erőszakos feministákkal – nem elég a bántalmazót eltávolítani: dolgozni is kell vele, hisz arra ő is rászorul (a feministák, csak a tisztázás végett mondom, azt követelik, hogy a bántalmazott nők ellátását szolgáló forrásokból ne lehessen a bántalmazók terápiájára vagy bármilyen ellátásukra költeni. Ezt a követelésüket, egyáltalán nem véletlenül, minden releváns nemzetközi szervezet – ET, ENSZ, EU stb. – magáévá tette és ajánlásaiban ki is állt mellettük). A bántalmazottnak meg, fűzte hozzá váratlanul, minden, akár csak alapszintű fogalommagyarázat nélkül Hegedűs Ibolya, a PTSD-jét kell kezelni. (Hurrá! Csak előbb talán ezt is tanítani kéne a szakembereknek. Mert, ha mondjuk, a klinikai szakpszichológus-képzésnek része lenne a PTSD fogalma, jellemvonásai, kezelésének módozatai, akkor biztos elhangzott volna két feminizmus-gyalázás között az is, hogy „de ha PTSD*-s ügyféllel van dolgunk, akkor tényleg tilos a mediáció!”)
Az előadó beszélt még a családterápiáról, amelyet az 50-es években két egyenlően felelős félre – a bántalmazóra és a provokálóra – dolgoztak ki, s amellyel szemben először a feminista kritika mondta ki, hogy veszélyes és erkölcstelen (hogy miért és mennyiben, azt nem sikerült érdemben ismertetni, s bár tényleg elhangzott, hogy a feminista kritikának valamiben igaza lehet, de hogy miben és hogyan, az nem derült ki), s amelynek immár hatékony és igazságos továbbfejlesztett változatát egyebek között ő maga is gyakorolja.
Összefoglalásképp az előadó még egyszer elmondta, hogy szemben a feminizmussal, ő a többféle megoldás híve és ellenzi az erőszakot.
Az előadás végén mód nyílt hozzászólni, s én rögvest éltem is vele.

Bemutatkoztam, és így folytattam:

– Azért hordok ilyen bunkó cipőt (MBT: ez itt a reklám helye), hogy ne látsszon a patám. Azért vagyok mindig nadrágban, hogy ne lógjon ki a farkam. Reggelente a tükör előtt kis körömreszelővel reszelgetem a szarvacskáimat, hogy észre ne vegyék. Én vagyok a feminista.

És hát megpróbáltam pár dologban vitatkozni, de egy ilyen frontális előadás-helyzetben, amikor a szünet arra való, hogy az előadó csillapíthassa nikotinéhségét, s a hallgatóság is lazíthasson végre, nem lehet letámadni az ártatlan publikumot azzal, hogy ha valaki rendszerben gondolkodik, az én vagyok (meg a feministák), s nem az előadó.

*
Elmondom hát itt: Hegedűs Ibolya, meg a „pszichologisták” (hogy a nők elleni erőszakkal is érdemben foglalkozni hajlandó pszichológusoktól elkülönítsük, nevezzük most már őket így) összekeverik az erőszakot az agresszióval, a durvasággal, a brutalitással – pedig ez az ő szakterületük, tudniuk kellene, mi a különbség. (Házi feladat: tessenek utána nézni, átgondolni, mi a különbség erőszak és agresszió között.) Az egész jelenségcsoportot kizárólag egyéni (szoc-) problémaként kezelik, viselkedési, konfliktus- és stresszkezelési nehézségként, ahelyett, hogy (rendszerben) látnák és számításba is vennék annak társadalmi, politikai, gazdasági összefüggéseit, alapjait, következményeit.
Hiába hadakozunk mi, feministák (most toppantottam egy kénköveset a patámmal), hogy ne mondjunk családon belüli erőszakot a „domestic violence” fordításaképp, mert minálunk ezt félre értik, és összemossák a családtagok között előforduló bármilyen erőszakkal. Igaz persze, hogy a családtagok között előforduló bármilyen erőszak elsöprő többsége ténylegesen nő ellen férfi (többnyire a férj, barát, élettárs, vagy ezek ex-változata) által, s ugyancsak igen gyakran az apa (nagyapa, nagybácsi stb.) által a reábízott gyermek ellen elkövetett erőszak formáját ölti. Éppen ezért fogadták el annak idején kénytelen-kelletlen a nőszervezetek (a feministák is – most rittyentettem egy tüzeset bojtos farkincámmal), hogy jó, mondjunk családon belüli erőszakot: már nem lehetett bírni a hivatalos közegek ellenállását. („Úristen, ha azt mondjuk, ’nők elleni erőszak’, a külföldi partnerek azt fogják hinni, hogy nálunk csak úgy erőszakolgatják a nőket!”, hüledezett a tárgyban felelős államtitkár…) Nem számoltunk vele, hogy ez az elnevezés nem egyszerűen csak beintegrálja a fogalomba a másmilyen csoportokhoz tartozók ellen elkövetett erőszakot is, ami nem biztos, hogy baj, hiszen őket is védeni kell, hanem egyben kiiktatja a nőket – az áldozatok elsöprő többségét – a fogalomból.
Ma – szerintem a fejlett világban egyedül – Magyarország az egyetlen, ahol nincs nők elleni erőszak áldozataival célzottan foglalkozó intézmény2, nem tanítják a fogalmat, a problémát sehol az egyetemeken, nem kutatják a jelenséget a szociológusok (mert nem kapnak rá megrendelést), a bűnügyi adatokat nem tartják úgy nyilván (nemek szerint ALKALMASAN bontva), hogy ki lehessen mutatni a családon, partnerkapcsolaton belül, vagy bárhol elkövetett erőszak nemi alapú jellegét. Kérdés: ilyen körülmények között meddig számíthatjuk még magunkat a fejlett világhoz tartozó országnak?

Minthogy nincs kutatás, nincs képzés, nincs ellátás, nincs ismeret e tárgyban, nincs politikai és közösségi akarat a nők elleni erőszak visszaszorítására, simán előfordulhat, hogy több tucatnyi szakember előtt az előadó úgy szidalmazza a feminizmust (akármit is ért rajta), hogy közben újra és újra ellentmondásba keveredve saját állításaival, szakmai érveit – nem bírván mással – szinte kivétel nélkül a feminista tudomány megállapításaiból veszi kölcsön. (Istenem, de ismerős! A 70-es évek elején a világgazdaságtan tantárgyat úgy tanultuk, hogy a tankönyvben a retrográd nyugati tudomány képviselőiről szóló haladó keleti dörgedelmeket olvashattuk csak… )

Pár napja érkezett az Emberi Jogi Bizottság legfrissebb jelentése az emberi jogok helyzetéről Magyarországon. Figyeljük csak meg: az ő értelmezésükben a családon belülinek fordított domestic violence a nők elleni erőszak egyik formája. És – a fogalmi problémán túlmenően – a jelek szerint van még vele mit kezdenünk.

11 The Committee recalls its previous concluding observations (CCPR/CO/74/HUN para. 10) and notes with regret the continuing reports of gender-based violence and sexual harassment in the State party. The Committee also regrets the lack of specific legislation proscribing domestic violence and spousal rape. (arts. 3 and 7).
     The State party should adopt a comprehensive approach to prevent and address gender-based violence in all its forms and manifestations. In this regard, the State party should improve its research and data collection methods in order to establish the magnitude of the problem, its causes and consequences on women. The State party should also consider adopting specific legislation that prohibits domestic violence and spousal rape. The State party should ensure that cases of domestic violence and spousal rape are thoroughly investigated and that the perpetrators are prosecuted, and if convicted, punished with appropriate sanctions, and the victims adequately compensated. 
__________________________________________
1. lábjegyzet:
Kedves Kollégák!
Szeretettel várunk benneteket a következő szakmai együttgondolkodó napunkra, melynek témája a családon belüli erőszak!
A családon belüli erőszak témája több nézőpontból megközelíthető, sajnos a szakma nagyon megosztott, hogy mely szemlélettel azonosuljon. Már az is kérdéses, hogy mit értünk e fogalom alatt. Azonosítjuk a nőbántalmazással, vagy kiterjesztjük az egy háztartásban élők közti konfliktusok agresszív megoldásával.
A nap folyamán a családon belüli erőszak rendszerszemléletű megközelítésén belül a gyermekbántalmazással, a klasszikus nők elleni erőszak sajátosságaival, a beavatkozás lehetőségeinek áttekintésével és az aktuális törvényi szabályozással foglalkozunk  A nap konkrét esetek átbeszélésével zárul.
Csatolva küldjük a meghívót, a workshopon való részvétel ingyenes!
Üdvözlettel:
Peer Krisztina


2. lábjegyzet:
Nem, a családok átmeneti otthonait a Gyermekvédelmi törvény alapján működtetik, a hozzáférés alapját a gyermek családban nevelkedéshez fűződő joga képezi, s nem a nő bántalmazástól mentes élethez fűződő joga. Ebből számos súlyos hiányosság fakad. És persze nincs olyan ambuláns, nem bentlakó ellátás sem, pedig a rászorulók nagyobb részének erre lenne szüksége, amely a nők elleni erőszak sértettjeit – a jelenség alapos ismeretében, megfelelően felkészítve –saját jogon (tehát nem a gyermek jogán) el tudná látni.

Szégyen

Már nem csak szimbolikusan, hanem konkrétan is: fizikai és szexuális erőszakkal regulázza a Magyar Köztársaság Geréb Ágnes doktort, s vele - nem győzöm hangsúlyozni - minden nőt.


Ertsey Katalin LMP-s képviselő blogjából:

"Azt az orvosnőt, aki szülészként segíti ezeket az édesanyákat és gyermekeket, frakciótársam többször meglátogatta a börtönben, és a következőkről számolt be. Pénteken a beszélőre lekísért doktornőt a beszélő előtt és – mint utólag megtudtuk - utána is teljes testi motozásnak vetettek alá, amely egy nyitott ablaknál való meztelenre vetkőztetéssel és testnyílásaiba való betekintéssel járt.

Még a szavakat is alig lehet szégyen nélkül kimondani itt, a Ház nyilvánossága előtt.

Talán még megrázóbb volt kedd este azokat a képeket látni a tévében, amelyeken lábbilincsben csoszog a doktornő a bírósági tárgyalóterembe. A bíró kérdésére, miszerint valóban szükséges-e mindez, a BV őre közölte, hogy igen, felsőbb utasításra nem veheti le a teljes bilincset. Azóta képviselőtársam látta azt a 10 centi hosszú nyílt sebet a doktornő bokáján, amelyet a bilincs okozott. A doktornő kérését, hogy lazítsák meg, mert fájdalmat okoz, az őrök megtagadták."

Szégyen.

Rajtunk csattant

Tegnapelőtt a coMMMunity oldalon jelent meg ez az írásom, itt is kiteszem, hadd lássa mindenki.

Geréb Ágnes kezét-lábát bilincsbe verték.  De ez csak a felszín, a látszat. Valójában a magyar nők, a magyar anyák testén csattant az erényöv rozsdás lakatja. Tulajdonosunk, urunk és parancsolónk összevonta a szemöldökét, meglengette szemünk előtt a kulcsot – és zsebre vágta. Kié a nő teste? Ki rendelkezhetik fölötte?

Önnönmaga? Ne szórakozzunk már, hogy ez a Geréb Ágnes fogja, és elmagyarázza neki, hogy milyen folyamatok zajlanak a testében, megtanítja őt uralni ezeket, hogy tájékozott döntést tudjon hozni arról, hogyan lesz jó a szülés neki meg a babának … Hogy jön ahhoz egyáltalán, hogy JÓ legyen neki? Hát nem meg vagyon írva…? Hát kié a nő teste!?

Mert ha tényleg a születendő gyermek egészsége volna a fontos, akkor már rég otthon vagy születésházakban szülnének a magyar anyák, hiszen az biztonságosabb is, kellemesebb is, olcsóbb is. De hát nem az a fontos, hanem az: ki az úr a háznál, ki az úr a női testben?

A női testben kérem – természetesen intézményes képviselői, konkrétan férfiak és nők révén – maga a patriarchális társadalom az úr: ő mondja meg, mikor lehet levegőt venni, mikor kell nyomni, ő mondja meg, hogy hasmánt vagy hanyatt, ő kegyeskedik esetleg megengedni, hogy labdán ülve, apával vagy anélkül…

Dr. Czeizel Endre, aki orvosi megfontolások alapján inkább az otthonszülés híve, azzal magyarázza a hazai orvostársadalom merev ellenállását, hogy az orvosok nincsenek jól megfizetve: nem akarnak engedni a hálapénzükből. Na de hiszen nekem is kevés a fizetésem, mégsem kapok hálapénzt. Hálapénzt nem azért kap az orvos, mert kevés a fizetése, hanem azért, mert nagy a hatalma. Nem hinném, hogy sűrűn előfordulna hónap vége felé, hogy a hálapénzt az orvos azzal utasítja vissza, hogy ebben a hónapban már kiegészítettem a jövedelmemet arra a szintre, amelyet szerintem egy szülész-nőgyógyásznak hoznia kellene, kösz, asszonyom, uram, nyugodtan költsék csak magukra meg a babára…

Mai patriarchális társadalmunk egyik legfontosabb hatalmi pozícióját a szülészorvos tölti be: hálapénz ezért jár neki, nem pedig a nép igazság iránti hő vágyából kifolyólag. Ha úgy volna, a szegények nem adnának… Tiszta szerencse, hogy a „ius primae noctis” már nem jár vele. (Az összes szülész-nőgyógyász között a nők aránya nem éri el a 8 százalékot. Nyilván – ha az orvosok között összességében már több is a nő, mint a férfi – erre a szakterületre speciel alkalmatlanok. Végtére is csak nők. Szolgálni szolgálhatják a patriarchátust, de osztozni… na, arra még várhatnak.)

Tartsd kezedben a női testet: kezedben a hatalom. Geréb Ágnes csuklóján és bokáján csattant, de az összes magyar nő és anya testén, a mi testünkön zárult valójában az a bilincs. Szerencsére máglyát már nem raknak, s ez azért reményt ad, hogy nem kell további 2-300 évet várnunk.

Volt osztálytársnőm épp ma reggel osztotta meg velünk, nagymama-és nagypapakorú pajtásaival legújabb unokája születésének friss történetét. Hát, az a gyerek bizony Londonban született.

„október 14-re virradóra megérkezett J. unokánk, londoni idő szerint reggel 4 órakor, ahogy tervezték: otthon, a lakásban. Minden a legnagyobb rendben ment – A-ék nagyon boldogok, és azt mondták, hogy ég-és-föld az otthoni és a kórházi szülés között. Ott teljesen kidolgozott protokollja van az otthon-szülésnek, a világ legtermészetesebb dolgaként kezelik a helyzetet. Előtte 2 hónappal a LEGKÖZELEBBI területileg illetékes kórházban kell jelentkezni, kap egy komoly (terhes)könyvet, amely instrukciókat ad, és amelyben folyamatosan vezetni kell a soron következő vizsgálatokat, stb., és felvesznek egy komoly kockázat-felmérő jegyzőkönyvet. Ha előreláthatólag minden OK, bemutatnak 3 bábát, akikkel telefonszámot cserél a kismama, majd a szülés előtti hónapban postán kiküldenek egy egységcsomagot – és amikor megindul a szülés, telefonálni kell a bábának, aki elindul feléjük, és egyidejűleg értesíti a kórházat is, hogy esemény van.”

Recenzió

Sofi Oksanen Tsztogatás c. könyvének magyar kiadója, a Scolar arra kéri az olvasót, hogy ha megérintette őt, ha tetszett neki a könyv, segítsen, hogy minél többen rátaláljanak. 

Hát engem megérintett, nekem tetszett. Le se tudtam tenni, elképedve, lélegzetvisszafojtva olvastam. 

A történet Észtországban játszódik: egzotikum. A tejjel, mézzel és tormásuborkával folyó Kánaánt (a semmi és a Molotov-Ribbentrop paktum közötti Észt Köztársaságot) előbb szovjet (terror, pusztulás, eltűnések), majd német (béke, nyugalom, na jó, pár zsidó - ők tudják, miért - menekülése), majd megint szovjet (sosincsvége elnyomás, pusztulás, terror, besúgás, zabrálás, rettegés) megszállás, és örökkétig tartó berendezkedés váltja fel. 

A teheneket meg kell fejni. Muszáj. Akkor is, amikor az ember, harisnya nélkül, jaj, ó, szégyen, végre hazakeveredik a községházáról, ahol - hogy megmondja az igazat (NEM MONDJA MEG!) - vallatói tömegesen megerőszakolják.

Szeretet, szerelem, védelem, árulás, gyermek, testvér... s mindezek végén: NKVD ("Semmi sem Erősebb, a Tolvajok Barátságánál") - a modern posztszovjet maffia jelszava. Ők tudják: az orosz, ukrán, észt stb. nő a legolcsóbb, legjövedelmezőbb befektetés. Kisstílű, útszéli kis csibész - regényünk egyik mellékszereplője - , aki csak tetováló stúdót és nem legalábbis világuralmat tervez belőle összehozni magának.

Pedig az sem lett volna lehetetlen.

Olvassátok el a könyvet. Megismeritek a nemi erőszakot mint történelem formáló erőt, mint stratégiai fegyvert, a nemi erőszakot, mint életünk alapelemét, viselkedésünk  gondolataink generátorát: a lényeget. És soha sehol nem olvasott költői, leheletfinom leírását olvashatjátok a gangrape-nek, a tömeges nemi erőszaknak. Finom, költői, velőtrázó.

A történelem forgandó. A nők elleni erőszak örök.

Szerintetek?

Megvan a megoldás!
Otthonszülés? - Piha!


Vegyük kicsit komolyabban ezt az otthonszülés-dolgot. Pontosabban azt a nagyon is méltánylandó aggodalmat, ami mögötte meghúzódik. De ne szaporítsuk a szót hiába, ne rugózzunk tovább ezen a parciális problémán - otthon szülmi vagy intézményben -, hanem ragadjuk meg a kérdést a lényegnél. Nem csak a születés pillanatában kell a tudomány és a technika legjobb vívmányai biztosította előnyöket nyújtani, hanem sokkal előbb: már a fogantatásnál.

Persze a nemi egyesülés nyilvánvalóan jó dolog, a benne résztvevőknek esetleg kényelmes, sőt, kellemes is lehet, de az emberiségre nézve nem is kis mértékben veszélyes. 

Könnyen megeshet - tudjuk -, hogy fogamzáshoz vezet. Mi több, az is előfordulhat -  a történelem során sajnos bőséges tapasztalatot halmoztunk fel e téren -, hogy genetikailag hibás, vagy épp valamiféle, a fogamzás pillanatában bekövetkező baleset miatt sérült utód jön létre.

Ezt a tudomány mai állása mellett nem engedhetjük meg magunknak. Lehet, hogy azelőtt ez nem volt probléma: az emberek ösztöneiknek, primitív hajlamaiknak engedve üzekedtek éjjel-nappal, s akármilyen gyerek is született belőle, mindegy volt: úgyis elhullott az alkalmatlanabbja. Ma, a tudomány és a sajna sokszor túlzásba vitt humanizmus talaján minden életet óvni kell. De nem mindegy, milyent!!! Ma már kezünkben a géntechnológia, tökéletesen felszerelt laboratóriumok százai állnak rendelkezésünkre.

Egyszerűen be kell tiltatni a szexet - otthon, ill. mindenféle ellenőrizetlen magánhelyeken. 

Tudjuk, hogy bizonyos - nem is csekély - százalékban az ilyen alkalmak semmilyen következménnyel nem járnak, s ha mégis, az esetek nagyobb részében normális, egészséges utód fogan (bár, hogy mit tekintünk a géntechnológia mai szintjén normálisnak és egészségesnek... nos, jobb, ha ezt most nem is firtatjuk). De nincs jogunk kockáztatni, hogy törött kromoszómájú, nemhajlott DNS-ű utódokban rákra, cukorbajra, hatalommániára – ne adj’isten: machismóra - hajlamosító gének örökíttessenek át. 

Nincs vita: a nemi egyesülés lehetőségét ki kell vonni az ellenőrizetlen, megfelelő felszereléssel el nem látott háztartások, személyi terek, egyebek köréből, és egyértelműen, kötelező jelleggel a szervezett, egészségügyi ellátás keretei között kell a továbbiakban bonyolítani. Minden megtermékenyített petesejt megfelelő vizsgálaton megy majd keresztül, felkészült és felelősségteljes orvosok, biológusok, tudósok vigyázzák majd fejlődésüket: ki lesznek immár zárva az örökletes betegségek, a gén- és kromoszómahibák, felvirrad végre az egészséges emberiség napja.

Kezünkben az Ember Jövője: vessünk véget a szexnek! 

Nem élünk az őskorban, lejöttünk már, kérem, a fákról. Mostantól csak ellenőrzött körülmények között, laborban lehet egyesülni, in vitro. 

No sex!!!

Végre!

Mondtam nektek, hogy a demokrácia húsz nyomasztó éve után végre eljön a felhőtlen öröm évszázada, s megint hülyére fogjuk röhögni magunkat, mint tettük azt a szocializmus napsütötte kabaréja idején.

Hála istennek, ez már nem az első komolyanveendő jelzés, hogy ismét miénk a tér, lehet mulatni.

(Betiltották a miniszoknyát a minisztériumokban)

Ugye, hogy hiányzott Kohn, Grün, Móricka, Arisztid, Tasziló, Sajó és Hacsek, valamint ... hol is vannak a nők? Na most majd jönnek, mégpedig térdet födő szoknyában!

Mert röhögött...

(A mai Népszabadságban jelent meg)


Tizenhét éves kislányt zártak börtönbe: végre, nyugtázza a jogszabály-módosítást elégedetten a rendőrség, amely már több mint százszor volt kénytelen intézkedni vele szemben, de ezen ő, mivel tudta, hogy 18 évesnél fiatalabbat szabálysértés miatt nem lehetett elzárni, mindmostanáig csak röhögött.


A gyermekvédelem nem volt illetékes, mivel a gyermek – természetesen jogszerűen, a gyermekvédelem, konkrétan a gyámhatóság engedélyével – korábban már férjhez ment, ezáltal nagykorúsítva lett, majd rövidesen el is vált. (A nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetést tiltó ENSZ-egyezmény betartását felügyelő bizottság újra és újra felszólítja hazánkat, hogy „emelje fel a házasságkötés lányokra és fi úkra vonatkozó alsó korhatárát 18 évre”.) Most tehát egy 17 esztendős nagykorú elvált asszony kínálta magát notóriusan – a több mint századik rendőri közbelépés után is – Miskolc egyik terén. 


Az oktatásügy nem volt illetékes, mivel a férjezett asszonyok már nem tankötelesek.


A szociális ellátás nem volt illetékes, mivel a prostitúció mint kezelendő probléma nem szerepel a szociális törvényben.


Ebben az ügyben csakis a rendvédelem tekintette illetékesnek magát, s föl is lépett több, mint százszor, teljes súlyát latba vetve – egy 17 éves leányka ellen.


Aki a lány pénzéből él, aki a lányt rábeszélte, rávette, rábírta, aki megmutatta neki ezt a könnyű és bizonyára nagyon vicces pénzkereseti forrást, aki – ha van ilyen – esetleg szobát, helyszínt biztosít az ellenszolgáltatás tárgyát képező aktus lebonyolításához: mind-mind komoly bűncselekmények elkövetői. Őellenük, az ő felderítésükre vajon hány alkalommal foganatosított intézkedést a miskolci rendőrség? 2007. június 1-je óta hatályos a Btk. 202/A paragrafusa is, amely szerint aki 18 évesnél fiatalabb személlyel ellenszolgáltatás ellenében szexuális kapcsolatot létesít, bűncselekményt követ el, s megrontás miatt három évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható.


Az új paragrafus életbelépését követő három év alatt a 15, 16, majd 17 éves leányka elleni több mint száz intézkedés szüneteiben vajon hány alkalommal bújt el a bokorban a rendőrség, hogy elkapja azokat a férfi akat, akik vele, egy 18 évesnél fiatalabb személlyel létesítettek szexuális kapcsolatot anyagi ellenszolgáltatás fejében?


A bíróság, a rendőrség, a gyámhatóság, az oktatási, a szociális és a gyermekvédelmi intézmények a gyermekvédelmi törvényben, a Btk.-ban, a büntetőeljárási törvényben, valamint a rendőrségi törvényben megszabott kötelezettségeiket ismerve, ám azoknak eleget nem téve évek óta tevőleges részesei annak, hogy ez a kislány (és még sok más) nagyon súlyos bűncselekmények áldozata legyen.


Aztán fogják, és jól megbüntetik őt magát. Mert röhögött.

A nők elleni erőszakról (levél a szociális szakmának)

Előzmény: aláírásgyűjtés folyik annak érdekében, hogy az Országgyűlés vegye tárgysorozatába a családon belüli erőszakra vonatkozó önálló büntetőjogi tényállás megalkotását.

Erről a „Szocszakma listán” (a szociális szakma levelezőlistája) vita bontakozott ki (itt követhető, időrendben visszafelé).

Tisztelt Szociálisok!

Szeretnék a lista olvasói – és persze ezen keresztül a hazai szociális szakma, s így áttételesen a szélesebb közönség – eszébe idézni egy fontos tudnivalót:

Van egy átfogó, egész társadalmunkat átható, igen hátrányos következményeket hordozó, és nálunk sajnos kezeletlen társadalmi jelenség, neve:

nők elleni erőszak.

Tisztelt Szocszakma, szeretnélek felrázni Benneteket. Ideje végre szembenézni saját személyes és közös felelősségetekkel.

Különben pedig: itt a nyár. Utazzatok 200 kilométert nyugat felé és nézzetek szét.

Sétáljatok Grazban, Bécsben és számláljátok meg, hány nőknek tanácsot, szolgáltatást nyújtó iroda van 500 méteres körzetben. Jeges „citron pressé” szopogatás közben böngészgessetek a francia elektronikus telefonkönyvben, és nézzétek meg, milyen számról hívható (22 év óta, állami támogatással) a nemi erőszakot elszenvedett nők országos telefonos segélyszolgálata. Vagy maradjatok itthon, és kattintgassatok az interneten. Keresgéljetek mondjuk az ENSZ lapjain (ajánlom keresőszónak: „violence UN”), hadd lássátok, mi mindenért is vállalt szeretett hazátok felelősséget a Ti nevetekben (is). Keresgéljetek azokon a nyelveken, amelyeken olvastok, hátha rábukkantok, mely országokban tiltja már törvény a nők elleni erőszak verbális formáit is, hátha kiderül, hány és hány féle intézmény kínál elhelyezéssel vagy anélkül ellátást kifejezetten a nők elleni erőszak áldozatainak, s ezek milyen feltételekkel milyen szolgáltatásokat nyújtanak nekik.

A nők elleni erőszak – nem én találom ki, ez a definíció különféle változatokban csak úgy dől ki a legkülönbözőbb nemzetközi szervezetek, intézmények (ENSZ, EU, ET és az összes többi) minden lehetséges dokumentumából – a nők és a férfiak közötti jelentékeny hatalmi különbség terméke és egyben fenntartója. A nők elleni erőszak a társadalomban mindenütt jelen van: ott van a közösség és az egyén életében, megnyilvánulhat közterületeken és a magánszféra színterein – nos, ezt az utóbbi esetet nevezi az angol nyelvű szakirodalom „ domestic violence”-nek: sajnos ezt fordították le magyarra „családon belüli erőszaknak” (pedig az a „family violence” lett volna). Amikor tehát családon belüli erőszakot mondunk, a nők elleni erőszak magánkapcsolati változatait* kell értenünk.

Aki szociális, jogi, egészségügyi szakember létére nem így érti, aki más értelemben használja, az műveletlen, tudatlan, szakszerűtlen vagy gonosz. Akkor is igaz ez a sajnálatos megállapítás, ha sokan vannak ilyenek. Akkor is, ha ők ülnek az egyetemi, tudományos, államigazgatási pozíciókban és mindenütt.

Jó. Hát miért húzom fel magam annyira egy nyavalyás megnevezés miatt?
Mert a nem-néven-nevezés: hallgatás.
Miért, szólni kéne? Netán tiltakozni?

A könnyítés kedvéért idézzétek fel, mit gondoltatok, amikor a tavalyi cigány-ellenes erőszakhullám kapcsán sokan (köztük szakemberek is) azt mondogatták, hogy ugyan, hát mindenkit ér erőszak, sajnos ez egy ilyen erőszakos társadalom, és időnként mindenféle embereket, még gyerekeket is meg szoktak ölni stb., és hogy vizsgáljuk felül az erőszakos tévéműsorokat meg a fegyvertartási engedélyeket … És hogy bizony ők (mármint a romák) is ölnek ám!

A nők elleni erőszak igen sok vonatkozásban ápol (nem túl dicső) rokonságot a faji (illetve etnikai, vallási stb.) erőszak-fajtákkal. Mindegyikük közös elemei: kicsinyítés, összemosás, elhallgatás.

A kicsinyítés alkalmazására – mutatis mutandis – szerintem igen jó példákkal szolgál a holokauszt-tagadás parttalan irodalma (az interneten nehézség nélkül hozzáférhető – de csak nagykorú történelmi tudattal rendelkező személy felügyelete alatt szabad olvasni!).
Hogy mennyi az annyi, hogy nem is annyi, hogy tulajdonképp miért tűrték/ik, maguk akarták/ják, kiprovokálták/ják, megérdemelték, ők (vagy a nevükben mások) is ugyanezt csinálták/ják, hogy nem is erőszak, csak a normál (háborús/gazdasági/kulturális) körülmények stb. miatt…

Az összemosás, azaz az erőszak specifikumának tagadása ugyancsak számos történelmi-politikai példát szolgáltat („nem csak a nácik, hanem a szovjetek is, és mindez semmiség Pol Pothoz képest” stb.) – ez utóbbi külön hatékony eszköz az erőszak áldozatainak újratraumatizálására: ráadásképp meg kell élniük azt is, hogy iszonyatos bajuk, gyalázatuk elmosódik a különféle gonosztettek tengerében, még csak jelentősége sincs.

A leghatékonyabb eszköz persze a hallgatás. A hallgatás cinkosság az egyik oldalon, reményvesztés a másikon. „Hatan feküdtünk a kórház állkapocssebészetén nők – mondta egy barátnőm, aki azóta már meghalt –. Mind a hatan leestünk a létráról.”

A nők elleni erőszak éppen úgy, mint a többi társadalmi csoport elleni erőszak az egyik társaság előnyeit hivatott biztosítani a másik (vagy a többi) rovására: több hatalmat, hozzáférést, jogosultságot, kompetenciát, szabadságot, pénzt…

Van ezzel valami bajunk?

Hát, ha a zsidók, romák, határon túli magyarok esetében van, akkor legyen a nők esetében is. A probléma ugyanaz: a társadalmi csoportok közötti egyenlőtlenség, amit nem is lehet másképp, mint erőszakkal fenntartani: egyrészt embertelen, másrészt igazságtalan, és harmadrészt hatékonytalan. (Ráadásul az utóbbi évtizedekben fokozatosan ki is ment a divatból.)

Szeretném külön kiemelni a harmadik elemet: hatékonytalan. Nem érdekel, hogy a mélyen tisztelt szociális szakma szerint a nőknek „otthun a hele” vagy sem, hogy verve jók-e, hogy szerintük a nők nem alkalmasak politikusnak/vezetőnek/direkt szeretnek alárendelt helyzetben lenni/élvezik, ha kicsit keményebb kézzel nyúlnak hozzájuk/érzelmi-gyakorlati intelligenciájuk van ugyan, de politikai-természettudományos nincs… stb.

Nem érdekel. Hogy mit gondolnak, az a magánügyük.

De a nők elleni erőszak úgy, ahogyan minálunk van: kimondatlanul, elismeretlenül, feltáratlanul, ellátatlanul: drámai nemzetközi versenyhátrány.

Azt minden írástudónak át kell látnia, hogy egy társadalmi csoport erőszakos kiszorítása a javakból (hatalom, hozzáférés, pénz, kompetencia, szabadidő… stb.) óriási társadalmi és pénzbeli árat követel: nem a legjobbak, hanem a nem-cigányok, a nem-zsidók, a nem-magyarok, a nem-nők nyerik el a jobb lehetőségeket. Mi több, az ehhez a kontraszelekcióhoz feltétlenül szükséges erőszak alkalmazása pótlólagos költségekkel is jár: egészségügyi és munkából kimaradási károk, otthoni feladatok elmaradása, gyermekek, idősek károsodása… (etnikai és rasszista erőszak esetében még politikai kockázatokkal is számolni kell) satöbbi. Nem is beszélve a mégiscsak valahogy előrejutó egyenjogúsodás következtében fellépő további pénzkidobásról: például a már ma is magasabban képzett nőkbe fektetett oktatási többlet-beruházás jobbára csak a konyhakertben értékesül.

Nem érdekel tehát, hogy a szociális szakma magyarországi művelői egyenként mit gondolnak a nőkről, mit a nők és a férfiak közötti egyenlőség kérdéséről – legyen ez a magánügyük.

Szakemberként viszont kötelességük lenne a társadalmi egyenlőséget képviselni.

Hogy Magyarországon a nők elleni erőszakot a maga társadalmi (gender-) perspektívájában nem tanítják az orvosi egyetemeken, a pszichológus szakokon, a rendőrtiszti főiskolákon, a szociális munkás képzésben, a pedagógusképzésben, hogy nincs olyan jogszabály, amely ezt a jelenséget – mint büntetőjogi tárgyat, illetve mint a szociális ellátás tárgyát – a maga egészében és különösségében megragadná, hogy nincs olyan kutatás, adatgyűjtés és elemzés, amely a fent felsorolt hiányok kiküszöbölésének alapját képezné (hányan milyen erőszak áldozatai, milyen ellátást igényelnek, milyent kapnak, s hogy mindez miképp ássa alá az állampolgári egyenlőséget) – mindez a többiek mellett a szociális szakma felelőssége.

Tisztelt Szociális Szakma! Ha nem értitek, hogy a Magyar Köztársaság Országgyűlésében elért 8,5%-os nőarány, a hiányzó törvények, szakképzés és ellátás, valamint a Nyugat-Európa számos országát ellepő magyar prostituált-tömegek között szoros összefüggés van, akkor vehetitek a kalapotokat: nem értetek a szakmátokhoz.

Megkérdezem a szociális, egészségügyi és rendészeti területen dolgozó szakemberektől: ügyfeleikről, az általuk behozott problémákról vezetnek-e nemek szerint bontott és elemezhető statisztikát? (Nemzetközi előírások köteleznek rá.) A gyermek- és idősvédelem terén oly elkötelezetten kiálló kollégák vajon elemzik-e az ellátottak adatait – az esetleges bántalmazottságuk vagy nélkülözéseik fajtáin belül – koruk és nemük szerint is?

Fölteszem, hogy nem, vagy csak nagyon kevesen. Ha ugyanis lennének (hozzáférhető) nemek szerint bontott és elemzett statisztikák, akkor nem volna kérdés, hogy szükség van-e a nők elleni erőszak büntetőjogi tényállásának megalkotására. Na és az, hogy a nők elleni erőszak áldozatait saját jogukon (tehát nem csak anyaként, a Gyermekvédelmi törvény égisze alatt) megilleti-e szociális ellátás, ingyenes jogsegély, specializált pszichológiai támogatás, már csak azért sem volna kérdés, mert az erre vonatkozó törvényt már réges-rég meghozták és alkalmazták volna. Ja és már ki tudja, mióta futószalagon nyomnák ki magukból az egyetemek a gender-tudósokat, a médiumok csak úgy füstölnének a nemek egyenlőségét propagáló anyagoktól, az óvodákban felelős szexuális magatartást okítanának, a 14 éves fiúk csecsemőgondozási tanulmányi versenyeken izgulnának…

Kedves Szocszakma, megkérlek Benneteket, hogy kalibráljátok át Társadalmi Érzékenység műszereteket úgy, hogy a mutató ne csak akkor lengjen ki, ha valaki cigányozik, zsidózik, ha négerezik vagy buzizik, vagy ha karfát szerel a parkbéli padok közepére, hanem akkor is, ha feministázik, ha „a nők éppen olyan erőszakosak, mint a férfiak, ha nem még jobban!”-ozik, ha szinglizik, ha a „karriert választja a család helyett”-ezik… Egyszóval, ha a nők elleni (akár csak verbális) erőszak jeleit tapasztaljátok. És, kérlek, úgy állítsátok be, mégpedig igen finoman azt a műszert, hogy amikor kilengett, mert „nőzést” (ha mégoly szalon-nőzést is, mint pl.: „mai erőszakos társadalmunkban mindenkit érhet erőszak, ne szűkítsük le a problémát csak a nőkre”) észlelt, akkor ne ugorjon át automatikusan a „Gyermek”- vagy „Idős”-üzemmódba. Nem azért, mert gyermekek vagy idősek elleni erőszak nincs vagy nem fontos, hanem azért, mert a nők elleni erőszak önálló, óriási horderejű társadalmi probléma, amit nem – mindig más témákra átugorva, másról beszélve – lesöpörni, hanem kezelni kellene. (Már csak azért is, mert a gyermekek és idősek elleni – a családon belül (!) elkövetett – erőszak szervesen összefügg a nők elleni erőszakkal, a nélkül teljes egészében meg sem érthető, s hogy mást ne mondjak, többé-kevésbé a részét képezi.)

Megkérlek továbbá, hogy miután gondosan kipróbáltátok, hogy akkor is jelez-e a műszer, ha leerőszakosozzák az erőszak nevén nevezőjét, még állítsátok hangosabbra is a jelzőt. Hadd berregjen! A nők (és más társadalmi csoportok) elleni erőszak ugyanis nem csupán esztétikai vagy viselkedési kérdés. Hanem kőkemény politikai gazdaságtani probléma.

Üdvözlettel,

B.A.

------------------------------------------
*Egy nőnek – sajnos-sajnos másfél évtizedes amerikai adat, a 12 évesnél idősebb népességre vonatkozik – 9-szer nagyobb az esélye arra, hogy intim partnere részéről erőszak érje, mint egy férfinak, 6-szor nagyobb az esélye, hogy bármilyen rokona részéről erőszak érje, mint egy férfinak…
--------------------------------------------

Találomra néhány könnyed nyári olvasnivaló:

• Az Európai Parlament 2009. november 26-i állásfoglalása a nők elleni erőszak felszámolásáról
• Acceptability of domestic violence against women in the European Union: a multilevel analysis, 2005
• Stop aux violences familiales, conjugales et sexuelles
• ECOSOC ADOPTS RESOLUTIONS AND DECISIONS ON MAINSTREAMING A GENDER PERSPECTIVE IN ALL POLICIES AND PROGRAMMES IN THE UN SYSTEM
• Stop Violence Against Women
• EUROBAROMETER 51.0 - EUROPEANS AND THEIR VIEWS ON DOMESTIC VIOLENCE AGAINST WOMEN, 1999
• Round Table on Prevention of Domestic Violence (25/03/2010), Kazakhstan
• Women and Violence (Published by the United Nations Department of Public Information DPI/1772/HR--February 1996)

Tényleg nőellenesek a mesék?

A "Nőkért.hu"-n olvasom: Néma? Alszik? Halott? Sebaj, csak szép legyen! - avagy mit üzennek a mesék a kislányoknak?

...azért ennyire nem lennék szigorványos a mesékkel. Igaz, hogy van egy csomó olyan mese, amely azt tanítja - mit tanítja: veri a szegény gyermek fejébe bele -, hogy miképp kell a férfinek fölülkerekednie, s hogyan vesse alá magát engedelmesen a nő (ebben a magyar népmesék jeleskednek valamiért nagyon); az is tény, hogy a mesék a társadalom évezredek alatt kijegecesedett (nem mindig szívünk szerint való) normáit, szereplőit, helyzet- és viselkedés-kliséit használják. De azért a tartalom, amivel feltöltik ezeket a formákat mégiscsak univerzálisabb annál, semmint hogy a lányok legyenek szépek, gondoskodók és engedelmesek.

(Különben is: a célcsoportot, az óvodás-kisiskolás korú gyermekeket tekintve a szépség nagyjából egyértékű a jósággal, a gonoszság meg a csúfsággal - fogalmilag még nem váltak külön.)

A mesehősnek, akár fiú, akár lány, szinte mindig valamilyen utat kell bejárnia (felnövekedés), valamilyen szörnyet kell legyőznie, valamilyen varázslatot kell eltüntetnie vagy megváltania (félelmek, haragok, kiszolgáltatottság, tudatlanság), s az egésznek a végén a "királyság" (felnőttkor), s a boldog házasság (szerelem), valamint a "még most is élnek, ha meg nem haltak" örök élete várja. Nálam avatottabbak mondják, hogy a tündérmesét nem kell elvenni a gyerekektől, mert többet és mást mondanak nekik, mint ami első ránézésre látszik belőlük. (Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Gondolat, Bp., 1988.)

A király meg a fehér ló, meg az öldöklés - csak múló kellékek. Lényeg a szörny, a küzdelem, a legyőzés, az átváltozás, a jó és a gonosz, a varázslat, a titok...

Külön a Csipkerózsikát - kedvenc feminista alapmesém - szeretném megvédeni. Mindenkinek melegen ajánlom azt a változatát (a Pagony kiadó adta ki), amelyet Mosonyi Aliz mesél el (az ő meséit egyébként is feltétlenül!). Ezerszer olvastam fel az unokáimnak.

A mese - M.A. előadásában csak sokkal szebben és sokkal költőibben, de persze a lényeget tekintve változatlanul - már a Grimm-féle alakban is a következőről tájékoztat:
A gyermek a szülő kincse, s mint ilyen, mindennél szebb és fontosabb neki.
Nem árt észben tartani, hogy a lányok (nők) - önálló entitás. Az ő esztendejük nem 12, hanem 13 hónapból áll. Aki erről elfeledkezik - nem hívja meg a 13. tündért -, pórul jár.
A 15 éves korban a nőiséggel (hagyományos női tevékenységgel, a fonással) szoros összefüggésben kicsöppenő vércsepp mindent megváltoztat. A szülők s velük a gyermekkor (kastély stb.) feledésbe merülnek. Minden elmerül, illatos és tüskés rózsabozót veszi körül: érinthetetlen, megérthetetlen, szúrós, áthatolhatatlan (kamaszkor).

Az ébredést (és a rózsa nyílását - bocsi, de biza ez van benne) az érett szerelem hozza (a korábbi királyfiak és egyéb pasasok erőszakkal sem tudtak közelebb (be-) hatolni), s vele, az önálló felnőtt élettel egyszersmind minden visszazökken az eredeti kerékvágásába: kukta lenyalhatja az ujját, megkaphatja az obligát pofont, a szülők végre megint gyönyörködhetnek imádott gyerekük boldogságában. Lásd 1. pont.

Da capo al fine.

érettek vagyunk

Hála Istennek, az idén is lement a töri-érettségi, s a Jövő Reménységei ceruzájuk végét rágva mutathatták be, természetesen a források és ismereteik segítségével, hogy miképp változott meg a nők helyzete a munkavállalás tekintetében az első világháborútól a harmincas évekig, hogyan vált a prostitúció, meg a többi (kedvencem a béranyaság, mint munka), az aranykorban még a meghitt otthon intim világán belül, ámde ingyen végzett tevékenység az öntudatos, dolgozó nő fizetés ellenében végzett munkájává.

Hoppá! jut eszembe, itt most valamiért nem legősibbmesterség, mindigvoltmindiglesz, hanem a polgári társadalom vívmánya: kinek mikor mi esik kézre, ugyebár.

Mindenesetre nagy örömünkre és megnyugvásunkra végre a Feminista Történettudomány is elnyerte méltó helyét a kánonban, s immár érettségi tétel lett.

Tetszik ez nekem, nagyon.

Vegyük csak komolyan a dolgot. Ne szöszöljünk most azon, hogy az első világháború előtt mi volt és mi nem... nem vagyunk mi történészek.

A nők az otthoni tevékenységeiket - olvasom a forrástáblázatban -, úgyismint kedvesség, szórakoztatás, miegyéb, a hirtelen jött polgári átalakulás jegyében mindenféle pénzkereső, elidegenült munkára váltották: pénzért nem a saját gyereküket szülik, hanem a másét, nem a saját örömükért szexelnek, hanem a máséért stb.

Mit tettek eközben (na jó, kicsit korábban kezdték) a férfiak? Házépítő családfőből áccsá, házgyári betonszerelővé, (az urasági) földet túró zsellérparasztból agrármérnökké, a saját portája körül rendet tartó páter familiászból maffiózóvá, illetve bérgyilkossá... tessenek csak rátekinteni a bűnügyi statisztikákokra: a bűncselemények 85%-át férfiak követik el.

Mér'? Az is munka, s legalább annyira jövedelmező, mint a béranyaság, és nem sokkal veszélyesebb, mint a prostitúció.

Most, hogy mi mennyire legális... rendben, vitatkozzunk.

Sem a béranyaság, sem a prostitúció nem legális.

(E tekintetben a prostitúció témakörében zavar van: sokak szerint, mivel a prostiuáltat nem bünteti a törvény, a prostitúció is legális. De hát a prostitúció - mint általában a háztartáson, családi intimitáson kívül, fizetés ellenében, szervezetten, polgári normák szerint végzett munka - nem csak a "munkavégzőre" tartozik. Márpedig a prostitúció - ezen intézményesült tevékenység - minden nélkülözhetetlen kelléke: a futtatás, a kerítés, a szervezés, a hirdetés felvétele és közzététele, bordély s effélék működtetése, helyiség rendelkezésre bocsátása stb. tilos, de még csak élni belőle sem szabad senki másnak, mint a prostituáltnak magának, aki viszont ezen a címen immár nem adhat számlát, mert, IGENIS, törölve lett a szolgáltatások jegyzékéből... hm.)... Szóval hagyjuk.



Ott vagyunk tehát, ahol voltunk. Egyszerűen ez a realitás. A nők (legalábbis bizonyos csoportjaik) prostitúcióban, illetve béranyaságban intézményesítik s váltják megélhetésre velük született nőiességük zálogát, az érzékiséget, kedvességet, termékenységet, a férfiak meg (szintén bizonyos csoportjaik) bérgyilkosként, szervezett bűnözőként kamatoztatják az idők kezdete óta sajátjukként értékelt ... miképp is fogalmazzak... megvan: határozottságukat. Okés?

Szerintem értek mindent, át lehet engedni engem is a töri érettségin.

Nem Mohács! Nekünk Amszterdam kell!

Amszterdam magyarmódra?

Azt írja a Népszabadság, hogy Kiskunhalas mellett egy afféle mini-Amszterdam létesült az 53-as út mentén.

Hogy a "szexmunkások" ott... vagy kik is? Nem tudja a Népszabadság, most hogy is fogalmazzon. Lehet, hogy a prostituált szó már nem píszí?

Akárkik is, mindenesetre budiméretű, részben üvegfalú bódékban tartózkodnak ott.

Nem, ez nem törvénysértő: a prostitúció legális, és óh, bár csak oly nagyonlegális lehetne minálunk is, mint amilyen Amszterdamban.

Nekünk Amszterdam kell!

Amszterdam, ahol az egyik sort már Nyíregyháza (az ottaniak így bírják kimondani: Nireggasza) utcának hívják.

Mér’, baj ez? Kiskunhalast meg Amszterdamnak. Most ki járt rosszabbul?

Nyilván a hollandusok: hisz róluk úgy neveztek el egy egész főútvonalat nálunk, hogy itt se voltak. Bezzeg az amszterdami Nireggasza utca! Az azért kapta ezt a szép nevet, mert ezrével fordultak ott meg a nyíregyházi eredetű nők. Egy év a szavatosságuk, utána szétrongyolt vaginával és végbéllel jöhetnek haza megdögleni. De nem mindegyiknek kell, akad, aki ott helyben átcsusszan a másvilágra.

Az önként és öntudatból a prostitúciót választó kiskunhalas-környéki ingatlantulajdonos asszonyok szép sorban mind-mind egy-egy bódét létesítettek saját tulajdonú 53-as út menti ingatlanuk kertjében, mert így kívánnak vállalkozni, na. Hát így. Meg is mondta a rendőr úr a Népszabadság tudósítójának, hogy ezek a nők naponta százezret keresnek. Mármint a jobbak. A rosszabbak csak ötvenet.

Nem közgazdász a rendőr, s a Népszabóság tudósítója sem: nem kell nekik tudni, mi a különbség bevétel és kereset között. A nép meg örül, s látja, hogy ez jó.

Földi Ágnes, a Magyarországi Szexmunkások Egyesületének az elnöke siet is elmagyarázni, hogy információi szerint minden a legnagyobb rendben, a munkások a munkahelyükön legálisan munkálkodnak, a tisztelt fogyasztó pedig ugyancsak legálisan fogyaszt.

Nyilván. Az ember azért megy prostituáltnak, mert saját tulajdonú háza van, kinek-kinek egy-egy. Csakis a földtulajdonos lányok, asszonyok szoktak prostituáltnak állni, ők is előszeretettel útmentinek, ezen belül is kitüntetetten saját birtokukon, önnön házuk kertjében, ahogy illik.

Nagyon életszerű.

Földi Ágnes előbb azzal érvel, hogy a legalitás segít leválasztani a bűnözést, majd amikor kiderül, hogy a nagyon-legális prostituáltak mögött mégiscsak futtatók, emberkereskedők tevékenykednek, s hogy más súlyos bűncselekmények - okirathamisítás, vagyis színlelt háztulajdon-átruházási szerződések - állítják elő a törvényesség látszatát; nos, akkor nem marad más hátra, mint kijelenteni, ő erről nem tudott. Csodálkozunk, vele együtt. Magunk is meg voltunk győződve róla, hogy az utak mentén - ahogy másutt is – a polgári egzisztenciák, a ház- és kerttulajdonosok fognak ezen az úton további előmenetelük felől intézkedni.

Csodálkozunk, nagyon.

Kiskunhalas mindeközben hajthatatlan: sem türelmi zónát, sem budikat nem óhajt megtűrni. Nem foglal állást, nem kutatja a társadalmi hátteret, csak azt hajtogatja, hogy ha egyszer a maffia beteszi oda a lábát, márpedig a prostitúcióval - akármilyen legális is az - be fogja tenni, akkor ki onnan nem húzza azt senki.

Még a végén szegény állószerszámú fogyasztót fogják akarni felelőssé tenni ezért az egész vircsaftért… Hát mit tehet ő erről?

Nem lehetne nálunk is minden olyan szép és jó, mint az igazi Amszterdamban?

Amszterdamot, Mohácsot nekünk!!

könyvelőnél voltam

Voltam a könyvelőnél. Az irodán vagy hatan dolgoznak, fiatalabbak, idősebbek, férfiak, nők. Arról beszélgettünk, hogy megváltoztak a nyugdíjba vonulás feltételei, hogy én, afféle Ratkó-gyerek, már nemigen kapok nyugdíjat. Épp most emelték fel negyvenre a ledolgozandó évek számát, s hamarosan 65 év lesz a nyugdíjba vonulás életkora. A gyermekszüléssel, egyetemen töltött évekkel kapcsolatos kedvezményeket - huss! - egy tollvonással törölték el. S itt még koránt sincs vége. Mint az igásszamár elé kötött répa, úgy halad előttünk a saját nyugdíjkorhatárunk: lehet sejteni, ki bírja tovább.

Érthető, magyaráztam a könyvelőknek, sokan vagyunk, mi, Ratkó-gyerekek. Sokan voltunk mindig, mióta az eszemet tudom, kilógtunk az országból. Negyvenesével jártunk egy-egy általános iskolai osztályba, nem fértünk be a gimnáziumokba, egyetemekbe, a folyosón szültünk a kórházakban, anyasági támogatást, gyest, mindent kaptunk, csak maradjunk otthon, bár hogy hol: hát a szüleinknél vagy az eltartási szerződéses néninél, mert lakáshoz, de még albérlethez sem jutottunk...

Most meg a nyugdíjrendszerből szorulunk ki: sokan, túl sokan vagyunk. Csak azt tudnám, miért sír a szájuk, hogy a mai fiatalok nem szülnek.

- Szülnek azok, kottyantott közbe az egyik könyvelőnő -, csak nem mind. A színes bőrűek, azok szülnek. Túl sokat is. Csak hát ettől nem lesz nekünk nyugdíjunk, mert dolgozni azt nem akarnak. Csak lopni, meg csalni.

Hát, igen. Jól hangzik ez egy könyvelő irodában. Mi itt együtt az adók és járulékok "minimalizálásán" fáradozunk, magyarul: letagadjuk, elcsaljuk az adót. Persze jó okkal tesszük ezt, hisz partnerünk, az állam minden erejével azon van, hogy szociális, infrastrukturális, egészségügyi vagy nyugdíj-ellátás formájában ne kelljen visszafizetnie nekünk a befizetéseinket.

Tanulság:

Lopni, csalni a cigányok szoktak.

esélyegyenlőség

A miskolci egyetemen dolgozó közgazdász egyetemi oktatónő meséli, hogy van egy elsőéves súlyosan mozgássérült hallgatója. A kislány 13 éves korában szerzett fertőzés következtében bénult meg annyira, hogy csak kerekesszékben képes közlekedni, abból egyedül kiszállni, abba beszállni nem tud, kezét nem tudja használni, így írni sem tud...

A mamája együtt járta ki vele a középiskolát, vitte az iskolába, kísérte a folyosókon, mellette ült padban, lapozta a könyveit stb. A kislány három idegen nyelven kitűnően megtanult, leérettségizett, felvették az egyetemre. A mamája nap mint nap behozza autóval, s bár november közepéig sem sikerült elérni, hogy a mozgássérültet szállító autó beállhasson az egyetem kapujához, hogy ott tehesse ki a gyereket és oda jöhessen délután érte - a kampusz parkolója csak az engedéllyel rendelkező egyetemi dolgozóknak van nyitva! -, ő, a tanárnő, már megszervezte, hogy mely napokon melyik két évfolyamtárs kíséri a kislányt az egyetemen belül (segít még vécére is menni): hogy édesanyja végre, legalább délelőttönként, csinálhasson valami mást is.

A lány nagyon motivált, lelkesen tanul, boldog, hogy egyetemista lehet, s terveket sző, hogy majd hol, mit is fog dolgozni, ha végez.

A múltkor, meséli a tanárnő, egyik tanár kollégájával beszélgetve szóba hozta a mozgássérült hallgatót, mire az felcsattant: - Már két ZH-t írattam, ez a lány egyiket sem írta meg.
- De hát nem tud írni!, hüledezett a tanárnő. - Nem érdekel. Nem fog jegyet kapni. Az ilyen ne járjon egyetemre. - Tudod, hogy ezért most följelenthetnélek?, haragudott meg a tanárnő. - Nyugodtan jelents föl. Nem fogsz sokáig itt tanítani. Tanuld meg: ez egy férfi-egyetem.

Tanulság:
Nem azt mondta: ez egy nem-mozgássérült-egyetem.
Hanem azt: ez egy férfi-egyetem.

Lehet gondolkodni.

indulunk...

Magyarázkodás és bemutatkozás majd később, most durr bele: indul az Iphigénia Emléklap.