A miskolci egyetemen dolgozó közgazdász egyetemi oktatónő meséli, hogy van egy elsőéves súlyosan mozgássérült hallgatója. A kislány 13 éves korában szerzett fertőzés következtében bénult meg annyira, hogy csak kerekesszékben képes közlekedni, abból egyedül kiszállni, abba beszállni nem tud, kezét nem tudja használni, így írni sem tud...
A mamája együtt járta ki vele a középiskolát, vitte az iskolába, kísérte a folyosókon, mellette ült padban, lapozta a könyveit stb. A kislány három idegen nyelven kitűnően megtanult, leérettségizett, felvették az egyetemre. A mamája nap mint nap behozza autóval, s bár november közepéig sem sikerült elérni, hogy a mozgássérültet szállító autó beállhasson az egyetem kapujához, hogy ott tehesse ki a gyereket és oda jöhessen délután érte - a kampusz parkolója csak az engedéllyel rendelkező egyetemi dolgozóknak van nyitva! -, ő, a tanárnő, már megszervezte, hogy mely napokon melyik két évfolyamtárs kíséri a kislányt az egyetemen belül (segít még vécére is menni): hogy édesanyja végre, legalább délelőttönként, csinálhasson valami mást is.
A lány nagyon motivált, lelkesen tanul, boldog, hogy egyetemista lehet, s terveket sző, hogy majd hol, mit is fog dolgozni, ha végez.
A múltkor, meséli a tanárnő, egyik tanár kollégájával beszélgetve szóba hozta a mozgássérült hallgatót, mire az felcsattant: - Már két ZH-t írattam, ez a lány egyiket sem írta meg.
- De hát nem tud írni!, hüledezett a tanárnő. - Nem érdekel. Nem fog jegyet kapni. Az ilyen ne járjon egyetemre. - Tudod, hogy ezért most följelenthetnélek?, haragudott meg a tanárnő. - Nyugodtan jelents föl. Nem fogsz sokáig itt tanítani. Tanuld meg: ez egy férfi-egyetem.
Tanulság:
Nem azt mondta: ez egy nem-mozgássérült-egyetem.
Hanem azt: ez egy férfi-egyetem.
Lehet gondolkodni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése