Lehet, hogy későn szólok. De mostanáig azt vártam, hogy valaki más
szól. Ne mindig én mondjam, hogy de hiszen nincs is ellátás!
Hiszen meztelen a király! Se a nadrág, se a kabát, se az uszály, se a palást,
se a csizma, de még a korona se valódi: csak szó, szó, szó. Fantázia.
A Kormányoldal meg az Ellenzék mondja a magáét: emez szerint a
menekültek mind csaló gazemberek, s így nem is érdemlik ki a mi remek
ellátásunkat, segítségünket, helyeinket, kultúránkat, mindenünket, mert még azt
is el akarnák venni, de legalábbis rontani, ami ugye nekünk magunknak is kell
(munkahelyeink, orvosi ellátásunk, lakásaink - a jó kis törvényességünkről meg
igazságosságunkról, a velük járó pazar intézményrendszerről ne is beszéljünk!).
Amaz pedig azt hajtogatja, hogy ezek itt direkt azért nem segítenek, mert
élvezik, hogy szegényeknek rossz, s mert így sikerrel terelik el a mi
figyelmünket saját gaztetteikről.
Pedig, ha a kormányzat nem ilyen gyűlölködő (tényleg az), ha nem
ilyen szervezetlen (márpedig az), ha nem ennyire átokbuta és tájékozatlan (az),
akkor se tudta volna ezt a menekülttömeget, de ennek még a töredékét se – az
emberhez méltó körülmények minimumával se – ellátni.
Akkor lett volna csak igazi botrány, ha kormányunk segíteni akart
volna, ha úgy dönt, hogy ad ő ennek a sok menekültnek mindenfélét, amit
ilyenkor kell. Mert akkor világosan kiderült volna az igazság. Lehet, hogy (egy
ideig) sokkal barátságosabb lett volna a közhangulat, lehet, hogy az önkéntesek
segítő szándéka hamarabb és némi eredménnyel találkozik a kormányzati
jóindulattal, de ellátásról akkor se beszélhettünk volna.
Hiszen nekünk nincs is szociális ellátásunk. Miből adtunk volna?
Nézzünk rá saját – békebeli – hajléktalan-ellátásunkra. Általában
kb. 50000 ember van hajlék nélkül Magyarországon, ez a szám 25 éve nagyjából
ennyi. Hány hajléktalannak nyújtott szervezett ellátás keretében HAJLÉKOT
(tehát nem hajléktalanszállást vagy azt se) a szakpolitika ez alatt a negyed
század alatt? Hány hajléktalannak a hajléktalanságát (és nem a
fegyelmezetlenségét, törvénysértését – rugalmasan a sértéshez alkalmazkodó
törvények alapján) igyekezett kezelni az ellátórendszerünk ezalatt az
emberöltőnyi idő alatt?
A nők elleni erőszak leküzdésével foglalkozó és még a magukat
humanistának vagy szociálisan érzékenynek hívő szakmai és laikus körök által is
marginálisként kezelt jogvédő szervezetek megalapozott statisztikái szerint adott
időpillanatban (most is) kétszázezer és négyszázezer fő között van azoknak a
felnőtt (16-70 év közötti) nőknek a száma, akiket párkapcsolatukban erőszak ér
(az elmúlt 12 hónap alatt legalább egyszer fizikai vagy szexuális erőszak érte
párja, volt párja vagy „udvarlója” részéről), s akik emiatt épp most egészségügyi, pszichológiai, jogi és
szociális ellátásra szorulnának. Ám ilyen, a nők elleni erőszak áldozatainak
szánt ellátás egyáltalán nincs ma – és soha nem is volt – Magyarországon.
Viszont az ellátatlan százezrekhez családtagok, elsősorban gyerekek, de szülők,
más rokonok, eltartottak is hozzászámítandók: az ő ellátásukra sem vállalkozik
a – nem létező – szociális rendszerünk.
Hasonlóképp nem funkcionál, illetve, ha névleg – v.ö. király
ruhája – létezik is, gyakorlatilag szabad szemmel nem látható a gyermekvédelem
(ami nem keverendő össze a bántalmazott nőket nap mint nap zaklató hatóságok és
intézmények lankadatlan buzgalmával – mert ilyen azért van, a szükségesnél több
is). Érdemes keresgélni az ombudsman jelentései között (pl. ezt vagy ezt, akár ezt is, vagy mondjuk eztolvasgassuk, de pl. erről, vagy emerről se feledkezzünk el – és ez még nem az
összes!): sok-sok hosszú elemzést olvashatni arról, hogy a gyermekvédelem sem
képzettség, létszám, sem finanszírozás, sem felszereltség, sem protokollok, sem
ellenőrzés, sem átláthatóság, sem a többi szociális ellátóval való
együttműködés tekintetében nem áll – nem hogy a helyzet magaslatán, de sehol
sem.
Ugyanez mondható el a börtönökről, a menekült-el(nem)látásról, az
egyébként is halódó egészségügy határterületein mozgó drogrehabilitációról, a
fogyatékos vagy értelmi sérült emberek ellátásáról, az idősek házigondozásról
és a többiről, de kedvencem az ún. emberkereskedelem áldozatainak biztosított
otthont nyújtó ellátás, amelyet nemzetközi egyezmények nyomán volt kénytelen
még kettővel ezelőtti kormányzatunk „létrehozni” (azaz valamelyik kormányközeli
nagy segélyszervezet házikójára RÁMONDANI, hogy ez AZ), finanszírozni eleinte
évi 6, később talán 10 millióval valamelyik minisztérium miniszteri keretéből,
és évről évre lejelenteni, hogy mi, kérem, ellátjuk ezt a nemzetközi
kötelezettségünket is épp úgy, mint az összes többit. Se nyilvánosság, se
ellenőrzés, se szakmai protokoll, se elérhetőség, se szakképzés, se semmi. Nem
is kívánható, hisz évi 6 (10) milla ellenében tényleg nem követelhető semmi.
Hasonló jókat tudnék mesélni az országos áldozatvédelemről. Erre
is nemzetközi egyezmények hatására összerótt hazai törvény kötelez
hosszú-hosszú évek óta, s ezt is épp úgy valósítjuk meg, mint a többi, az
emberi jogok keretei közé tartozó feladatot: látszatra.
Ha akart volna is, hogyan tudott volna a magyar kormányzat
szakszerű segítséget nyújtani nem, vagy alig, de biztosan nem megfelelő
színvonalon működő ellátórendszerével, nem
megfelelően képzett és továbbképzett, rosszul fizetett, sajnálom, de tény:
sokszor kontraszelektált szakember-gárdájával?
A többdimenziós krízishelyzet szempontjából még nagyobb baj, hogy
ezek között a különféle, ilyen-olyan színvonalon üzemeltetett szolgáltatások
között szinte egyáltalán nincs szervezett és rendezett, megkövetelt és
ellenőrzött együttműködés. Nemzetközi partnereink el se tudják képzelni, hogy
amikor mi azt mondjuk, gyermekvédelem, vagy azt, hajléktalan-ellátás, akkor
valami totálisan izolált intézményeket kell elképzelni, amelyek egymással
esetleg csak „idézésre” kommunikálnak (amikor pl. a pedagógusnak tanúskodnia
kell a gyámhatóság előtt).
Nagy nemzetközi hátterű óriás segélyszervezeteink (némelyik
egyenesen köztestület, vagyis direkt állami költségvetésből finanszíroztatik)
íme, elbuktak a történelmi próbatételen, a hónapok óta eszkalálódó
menekült-áradaton. Ez itt kérem nem fényévnyi távolságban lévő cunami vagy
földrengés: ez itt a saját, orrunk előtt zajló tragédiánk. Nagy karitatív
mammutjaink, és egyházi szervezeteink lábuk-összeakadva botladoznak az amatőr
civilek jól szervezett, hatékony akciói mögött. Pedig az egyházi ellátók – még
Horn Gyula miniszterelnök emlékezetes pápa-látogatása eredményeként – más,
„földi” szervezetekhez viszonyítva dupla finanszírozásban részesülnek szociális
tevékenységük után. Hogy az esetleg figyelmetlen, a hetek óta tartó önkéntes
munkától fáradt szemű olvasó is értse: ezek a szervezetek jelentős apparátust
működtetnek (bár épp mostanában bukott le az egyikük, hogy pármilliárd erejéig
elmulasztotta kifizetni fizetett munkatársai bérét…), nem ingyen, nem munka
után, nem a lakásukon, nem a saját személyes pénzükből, autóikkal,
pokrócaikkal, tűzhelyükön stb.
Ám nem csak hogy nincs ellátás, de az ellátatlan magyarok – az
utolsó hajléktalantól a jelenleg épp vezető szerepet betöltő, de korábban talán
súlyosan bántalmazott gyerekként szenvedő politikai döntéshozóig – el se tudják
képzelni, hogy valójában mit is kellett volna csinálni ennyi emberrel.
Hiszen velük sem csinál soha senki semmit, amikor bajban vannak.
Meztelen a király. De nincs, ki felkiáltson: az udvar népe egytől egyig vak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése