Felelős kerestetik - Majomország IV.

Levelet kaptam volt főnökömtől, az egykori esélyegyenlőségi minisztertől, Lévai Katalintól. 

Lévai, K <xxxxxxxxxxx@gmail.com>

szept. 15. 

címzett: saját magam 

Kedves Anna,

Ha nem haragszol, továbbítom Neked egy segélykérő nő levelét, akinek korábban említettelek, és szeretné felvenni Veled a kapcsolatot. Kérlek, olvasd el, amit ír, és ha módodban áll, segíts neki, legalább információval.

Nagyon örülnék, ha tudnál segíteni. Előre is köszönöm, szia, barátsággal:

Lévai Kati

From: Áxxxxxxxxxxx[mailto:xxxxxxxxxxxi@gmail.com] 

Sent: Tuesday, September 15, 2015 6:15 PM

To:xxxxxxxxxxx@gmail.com

Subject: kérés

Kedves Kati!

Nem akartalak zavarni, de sajnos a lányom és az unokáim helyzete nem oldódik meg, sőt egyre rosszabbodik. Azt írtad, hogy megpróbálsz Betlen Annával beszélni. Sikerült? Fel tudjuk venni vele a kapcsolatot?

Az Ügyészség harmadszor is megszüntette az eljárást xxxxxxxxxx xxxxxxx xxxxxxxxxxxxx xxxxxxxx xxxxxxx, mert az apa és xxxxxx xxxxxxxxxxxxx állítják, hogy semmi nem történt és akkor mindegy, hogy a két gyerek részletesen elmesélt mindent xxxxxxxxxxxx  xx xxxxxxx xxxxxxxx a gyerekek szava nem számít. A xxxxxxxxxxx xxxxxxxx xxxxxxxxxx xxxx xxxxx xxxxxxxnem fellebbez, sőt semmit sem tud az ügyről és számunkra nem is utolérhető. A lányomtól és ügyvédjétől semmilyen xxxxxxx xxxx  xxxx xxxxxxx xxxxxxxx Hova fordulhatnánk? Kérlek, ha tudsz segíts! Én is azt szeretném, hogy az unokáim gondtalanul nevethessenek.

Köszönettel: xxxxxxxxxxx Áxxxxxxx

Kedves Kati, 

nagyon megtisztel, hogy rám gondoltál, amikor ismerősöd nagy bajában megkeresett.

Nyilván láttad, hogy már válaszoltam is neki: természetesen azon kívül, amit egyik ember a másiknak általában nyújtani tud, mást én se tudok. Eszköztelen vagyok. Ettől függetlenül előfordulhat, hogy ha végighallgatom őt, pont nekem jut eszembe valami új ötlet, valami, ami se a saját ügyvédjének, se a Patentnek, se a többi nyilván felkeresett segítő szervezetnek nem jutott eszébe. Tényleg megtisztel, hogy én mint afféle ultima ratio még felmerülhetek... :)

Te is tudod, hogy ismerősöd nem jogsegélyért fordult hozzád, és tőlem sem jogsegélyt vár. Az összes általad is ismert civil jogvédőt megkeresték már, beszéltek, és azóta is folyamatos kapcsolatban vannak a NANE, a Patent munkatársaival, amellett, hogy az ország egyik sztárügyvédje képviseli őket, nyilván nem zsebpénzért.

Nem ismerem ugyan az ügyüket, de tényleg el tudom képzelni, mit élhetnek meg: tucatjával, százával (tényleg: sokszázával) találkozunk ilyen és hasonló esetekkel. A hiba nem az ő, hanem a rendszer készülékében van: nálunk pont ennyit lehet elérni.

Ez az ismerősöd azért fordult hozzád - s te ezzel a talán nem is végiggondolt szándékkal továbbítottad nekem -, hogy a rendszerben mindenki számára elérhető lehetőségeken túl politikai vagy más személyes kapcsolatok révén több, jobb ellátást kaphasson - kitől is? A civil szervezetektől. Szóval ő azt gondolja - vagy te azt gondolod? -, hogy ha te szólsz, vagy ha én szólok, akkor a Patent vagy a NANE majd jobban ellátja a lányát és a gyerekeket, s akkor majd jobb igazságszolgáltatásban részesülhet. Tényleg ezt?

Vagy egyszerűen csak nem akartad neki te megmondani, hogy bocs, semmit nem tehetünk. Ilyen rendszer van nálunk, ennyit lehet tőle várni. Gondolhattad: mondjam meg én neki.

Pedig, ha te magad válaszoltál volna neki, s ha őszintén, akkor így kellett volna fogalmaznod: 

"Sajnálom, semmit nem tehetek. Ilyen a helyzet Magyarországon. És ebben én, Lévai Katalin sajnos maximálisan felelősnek érzem magam. Én voltam ugyanis az a miniszter, aki bár elsősorban saját hírneve fényezése végett, de mégiscsak létrejönni engedtem a bántalmazott nők speciális szükségleteire szabott komplex szolgáltatás csíráját. Ugyanakkor szintén én voltam az, aki alig fél évvel később egy másik csillogó lehetőség - az EP tagság reménye - miatt veszni is hagytam az egészet." 

Persze másokat is bőven terhel felelősség emiatt, pl. az azóta sajnos elhunyt miniszteri kabinetfőnöködet, aki számos galádsága mellett a krízisközpont három munkatársából kettőnek a bántalmazott nők ellátása helyett a te EP-választási kampányodban való foglalkoztatásáért is minden bizonnyal a purgatóriumi tisztítótűzben várja, hogy legalább a pokolba bebocsáttatást nyerjen, s aki évekkel a kinyírásunk után egyszer az utcán elkapott és azt mondta, hogy most, évekkel később kezdi csak elhinni, hogy igazam lehetett, és már sajnálja, hogy folyton kiröhögött és keresztbe tett nekem.

De még nála is nagyobb felelős maga Göncz Kinga későbbi miniszter, aki se elolvasni, se meghallgatni nem volt hajlandó az érveinket, államtitkárai és azok helyettesei sem álltak szóba velünk soha, mert nekik az egész nőizé egy feminista szőrös lábú férfigyűlölő marhaság, ki vele a Szent Szociális Szakmából. Repültünk is mind, ahányan voltunk. S repült velünk együtt a kísérleti krízisközpontnak még a gondolata is.

Tudnám még sorolni a felelősöket, különös tekintettel az EU-s pénzeket elosztani hivatott apparátusra, de itt abbahagyom. 

Akármelyik oldal volt is kormányon, ki-ki a saját személyes sikerét - pénz vagy/és hírnév - követve ügyködött és ügyködik azóta is a hatalom változatos posztjain. Az ÉN számít, az ÜGY nem, így ment és így megy ez most is, csak egyre nagyobb léptékekben, egyre nyíltabban, egyre kisebb ellenállást legyűrve. Ha van fejlődés, ezen a téren - az ellenállás gyengülése terén - kétségkívül van.

És eltelt 25 év, és sem az oktatás, sem az egészségügy lezüllése, sem az ellátatlan bántalmazott nők és gyerekek, sem a saját romjai alatt fuldokló cigányság, a növekvő szegénység láttán, de még most, a menekültválság traumája idején sem szólal meg senki, sem a mostani, sem az eddigi kormányzatok szereplői közül, hogy esetleg én is felelős vagyok azért, ami most nincs, vagy ami rosszul van. 

Kedves Kati, tekintsd úgy, hogy ismerősöd levele tükör, amelyet neked mutattak fel: belenézve - sok más mellett - saját magadat kell észrevenned.

A szociális ellátórendszer új ruhája

Lehet, hogy későn szólok. De mostanáig azt vártam, hogy valaki más szól. Ne mindig én mondjam, hogy de hiszen nincs is ellátás! Hiszen meztelen a király! Se a nadrág, se a kabát, se az uszály, se a palást, se a csizma, de még a korona se valódi: csak szó, szó, szó. Fantázia.

A Kormányoldal meg az Ellenzék mondja a magáét: emez szerint a menekültek mind csaló gazemberek, s így nem is érdemlik ki a mi remek ellátásunkat, segítségünket, helyeinket, kultúránkat, mindenünket, mert még azt is el akarnák venni, de legalábbis rontani, ami ugye nekünk magunknak is kell (munkahelyeink, orvosi ellátásunk, lakásaink - a jó kis törvényességünkről meg igazságosságunkról, a velük járó pazar intézményrendszerről ne is beszéljünk!). Amaz pedig azt hajtogatja, hogy ezek itt direkt azért nem segítenek, mert élvezik, hogy szegényeknek rossz, s mert így sikerrel terelik el a mi figyelmünket saját gaztetteikről.

Pedig, ha a kormányzat nem ilyen gyűlölködő (tényleg az), ha nem ilyen szervezetlen (márpedig az), ha nem ennyire átokbuta és tájékozatlan (az), akkor se tudta volna ezt a menekülttömeget, de ennek még a töredékét se – az emberhez méltó körülmények minimumával se – ellátni.

Akkor lett volna csak igazi botrány, ha kormányunk segíteni akart volna, ha úgy dönt, hogy ad ő ennek a sok menekültnek mindenfélét, amit ilyenkor kell. Mert akkor világosan kiderült volna az igazság. Lehet, hogy (egy ideig) sokkal barátságosabb lett volna a közhangulat, lehet, hogy az önkéntesek segítő szándéka hamarabb és némi eredménnyel találkozik a kormányzati jóindulattal, de ellátásról akkor se beszélhettünk volna.

Hiszen nekünk nincs is szociális ellátásunk. Miből adtunk volna?

Nézzünk rá saját – békebeli – hajléktalan-ellátásunkra. Általában kb. 50000 ember van hajlék nélkül Magyarországon, ez a szám 25 éve nagyjából ennyi. Hány hajléktalannak nyújtott szervezett ellátás keretében HAJLÉKOT (tehát nem hajléktalanszállást vagy azt se) a szakpolitika ez alatt a negyed század alatt? Hány hajléktalannak a hajléktalanságát (és nem a fegyelmezetlenségét, törvénysértését – rugalmasan a sértéshez alkalmazkodó törvények alapján) igyekezett kezelni az ellátórendszerünk ezalatt az emberöltőnyi idő alatt?

A nők elleni erőszak leküzdésével foglalkozó és még a magukat humanistának vagy szociálisan érzékenynek hívő szakmai és laikus körök által is marginálisként kezelt jogvédő szervezetek megalapozott statisztikái szerint adott időpillanatban (most is) kétszázezer és négyszázezer fő között van azoknak a felnőtt (16-70 év közötti) nőknek a száma, akiket párkapcsolatukban erőszak ér (az elmúlt 12 hónap alatt legalább egyszer fizikai vagy szexuális erőszak érte párja, volt párja vagy „udvarlója” részéről), s akik emiatt  épp most  egészségügyi, pszichológiai, jogi és szociális ellátásra szorulnának. Ám ilyen, a nők elleni erőszak áldozatainak szánt ellátás egyáltalán nincs ma – és soha nem is volt – Magyarországon. Viszont az ellátatlan százezrekhez családtagok, elsősorban gyerekek, de szülők, más rokonok, eltartottak is hozzászámítandók: az ő ellátásukra sem vállalkozik a – nem létező – szociális rendszerünk.

Hasonlóképp nem funkcionál, illetve, ha névleg – v.ö. király ruhája – létezik is, gyakorlatilag szabad szemmel nem látható a gyermekvédelem (ami nem keverendő össze a bántalmazott nőket nap mint nap zaklató hatóságok és intézmények lankadatlan buzgalmával – mert ilyen azért van, a szükségesnél több is). Érdemes keresgélni az ombudsman jelentései között (pl. ezt vagy ezt, akár ezt is, vagy mondjuk eztolvasgassuk, de pl. erről, vagy emerről se feledkezzünk el – és ez még nem az összes!): sok-sok hosszú elemzést olvashatni arról, hogy a gyermekvédelem sem képzettség, létszám, sem finanszírozás, sem felszereltség, sem protokollok, sem ellenőrzés, sem átláthatóság, sem a többi szociális ellátóval való együttműködés tekintetében nem áll – nem hogy a helyzet magaslatán, de sehol sem.

Ugyanez mondható el a börtönökről, a menekült-el(nem)látásról, az egyébként is halódó egészségügy határterületein mozgó drogrehabilitációról, a fogyatékos vagy értelmi sérült emberek ellátásáról, az idősek házigondozásról és a többiről, de kedvencem az ún. emberkereskedelem áldozatainak biztosított otthont nyújtó ellátás, amelyet nemzetközi egyezmények nyomán volt kénytelen még kettővel ezelőtti kormányzatunk „létrehozni” (azaz valamelyik kormányközeli nagy segélyszervezet házikójára RÁMONDANI, hogy ez AZ), finanszírozni eleinte évi 6, később talán 10 millióval valamelyik minisztérium miniszteri keretéből, és évről évre lejelenteni, hogy mi, kérem, ellátjuk ezt a nemzetközi kötelezettségünket is épp úgy, mint az összes többit. Se nyilvánosság, se ellenőrzés, se szakmai protokoll, se elérhetőség, se szakképzés, se semmi. Nem is kívánható, hisz évi 6 (10) milla ellenében tényleg nem követelhető semmi.

Hasonló jókat tudnék mesélni az országos áldozatvédelemről. Erre is nemzetközi egyezmények hatására összerótt hazai törvény kötelez hosszú-hosszú évek óta, s ezt is épp úgy valósítjuk meg, mint a többi, az emberi jogok keretei közé tartozó feladatot: látszatra.

Ha akart volna is, hogyan tudott volna a magyar kormányzat szakszerű segítséget nyújtani nem, vagy alig, de biztosan nem megfelelő színvonalon működő ellátórendszerével, nem megfelelően képzett és továbbképzett, rosszul fizetett, sajnálom, de tény: sokszor kontraszelektált szakember-gárdájával?

A többdimenziós krízishelyzet szempontjából még nagyobb baj, hogy ezek között a különféle, ilyen-olyan színvonalon üzemeltetett szolgáltatások között szinte egyáltalán nincs szervezett és rendezett, megkövetelt és ellenőrzött együttműködés. Nemzetközi partnereink el se tudják képzelni, hogy amikor mi azt mondjuk, gyermekvédelem, vagy azt, hajléktalan-ellátás, akkor valami totálisan izolált intézményeket kell elképzelni, amelyek egymással esetleg csak „idézésre” kommunikálnak (amikor pl. a pedagógusnak tanúskodnia kell a gyámhatóság előtt).

Nagy nemzetközi hátterű óriás segélyszervezeteink (némelyik egyenesen köztestület, vagyis direkt állami költségvetésből finanszíroztatik) íme, elbuktak a történelmi próbatételen, a hónapok óta eszkalálódó menekült-áradaton. Ez itt kérem nem fényévnyi távolságban lévő cunami vagy földrengés: ez itt a saját, orrunk előtt zajló tragédiánk. Nagy karitatív mammutjaink, és egyházi szervezeteink lábuk-összeakadva botladoznak az amatőr civilek jól szervezett, hatékony akciói mögött. Pedig az egyházi ellátók – még Horn Gyula miniszterelnök emlékezetes pápa-látogatása eredményeként – más, „földi” szervezetekhez viszonyítva dupla finanszírozásban részesülnek szociális tevékenységük után. Hogy az esetleg figyelmetlen, a hetek óta tartó önkéntes munkától fáradt szemű olvasó is értse: ezek a szervezetek jelentős apparátust működtetnek (bár épp mostanában bukott le az egyikük, hogy pármilliárd erejéig elmulasztotta kifizetni fizetett munkatársai bérét…), nem ingyen, nem munka után, nem a lakásukon, nem a saját személyes pénzükből, autóikkal, pokrócaikkal, tűzhelyükön stb.

Ám nem csak hogy nincs ellátás, de az ellátatlan magyarok – az utolsó hajléktalantól a jelenleg épp vezető szerepet betöltő, de korábban talán súlyosan bántalmazott gyerekként szenvedő politikai döntéshozóig – el se tudják képzelni, hogy valójában mit is kellett volna csinálni ennyi emberrel.

Hiszen velük sem csinál soha senki semmit, amikor bajban vannak.

Meztelen a király. De nincs, ki felkiáltson: az udvar népe egytől egyig vak.