Felelős kerestetik - Majomország IV.

Levelet kaptam volt főnökömtől, az egykori esélyegyenlőségi minisztertől, Lévai Katalintól. 

Lévai, K <xxxxxxxxxxx@gmail.com>

szept. 15. 

címzett: saját magam 

Kedves Anna,

Ha nem haragszol, továbbítom Neked egy segélykérő nő levelét, akinek korábban említettelek, és szeretné felvenni Veled a kapcsolatot. Kérlek, olvasd el, amit ír, és ha módodban áll, segíts neki, legalább információval.

Nagyon örülnék, ha tudnál segíteni. Előre is köszönöm, szia, barátsággal:

Lévai Kati

From: Áxxxxxxxxxxx[mailto:xxxxxxxxxxxi@gmail.com] 

Sent: Tuesday, September 15, 2015 6:15 PM

To:xxxxxxxxxxx@gmail.com

Subject: kérés

Kedves Kati!

Nem akartalak zavarni, de sajnos a lányom és az unokáim helyzete nem oldódik meg, sőt egyre rosszabbodik. Azt írtad, hogy megpróbálsz Betlen Annával beszélni. Sikerült? Fel tudjuk venni vele a kapcsolatot?

Az Ügyészség harmadszor is megszüntette az eljárást xxxxxxxxxx xxxxxxx xxxxxxxxxxxxx xxxxxxxx xxxxxxx, mert az apa és xxxxxx xxxxxxxxxxxxx állítják, hogy semmi nem történt és akkor mindegy, hogy a két gyerek részletesen elmesélt mindent xxxxxxxxxxxx  xx xxxxxxx xxxxxxxx a gyerekek szava nem számít. A xxxxxxxxxxx xxxxxxxx xxxxxxxxxx xxxx xxxxx xxxxxxxnem fellebbez, sőt semmit sem tud az ügyről és számunkra nem is utolérhető. A lányomtól és ügyvédjétől semmilyen xxxxxxx xxxx  xxxx xxxxxxx xxxxxxxx Hova fordulhatnánk? Kérlek, ha tudsz segíts! Én is azt szeretném, hogy az unokáim gondtalanul nevethessenek.

Köszönettel: xxxxxxxxxxx Áxxxxxxx

Kedves Kati, 

nagyon megtisztel, hogy rám gondoltál, amikor ismerősöd nagy bajában megkeresett.

Nyilván láttad, hogy már válaszoltam is neki: természetesen azon kívül, amit egyik ember a másiknak általában nyújtani tud, mást én se tudok. Eszköztelen vagyok. Ettől függetlenül előfordulhat, hogy ha végighallgatom őt, pont nekem jut eszembe valami új ötlet, valami, ami se a saját ügyvédjének, se a Patentnek, se a többi nyilván felkeresett segítő szervezetnek nem jutott eszébe. Tényleg megtisztel, hogy én mint afféle ultima ratio még felmerülhetek... :)

Te is tudod, hogy ismerősöd nem jogsegélyért fordult hozzád, és tőlem sem jogsegélyt vár. Az összes általad is ismert civil jogvédőt megkeresték már, beszéltek, és azóta is folyamatos kapcsolatban vannak a NANE, a Patent munkatársaival, amellett, hogy az ország egyik sztárügyvédje képviseli őket, nyilván nem zsebpénzért.

Nem ismerem ugyan az ügyüket, de tényleg el tudom képzelni, mit élhetnek meg: tucatjával, százával (tényleg: sokszázával) találkozunk ilyen és hasonló esetekkel. A hiba nem az ő, hanem a rendszer készülékében van: nálunk pont ennyit lehet elérni.

Ez az ismerősöd azért fordult hozzád - s te ezzel a talán nem is végiggondolt szándékkal továbbítottad nekem -, hogy a rendszerben mindenki számára elérhető lehetőségeken túl politikai vagy más személyes kapcsolatok révén több, jobb ellátást kaphasson - kitől is? A civil szervezetektől. Szóval ő azt gondolja - vagy te azt gondolod? -, hogy ha te szólsz, vagy ha én szólok, akkor a Patent vagy a NANE majd jobban ellátja a lányát és a gyerekeket, s akkor majd jobb igazságszolgáltatásban részesülhet. Tényleg ezt?

Vagy egyszerűen csak nem akartad neki te megmondani, hogy bocs, semmit nem tehetünk. Ilyen rendszer van nálunk, ennyit lehet tőle várni. Gondolhattad: mondjam meg én neki.

Pedig, ha te magad válaszoltál volna neki, s ha őszintén, akkor így kellett volna fogalmaznod: 

"Sajnálom, semmit nem tehetek. Ilyen a helyzet Magyarországon. És ebben én, Lévai Katalin sajnos maximálisan felelősnek érzem magam. Én voltam ugyanis az a miniszter, aki bár elsősorban saját hírneve fényezése végett, de mégiscsak létrejönni engedtem a bántalmazott nők speciális szükségleteire szabott komplex szolgáltatás csíráját. Ugyanakkor szintén én voltam az, aki alig fél évvel később egy másik csillogó lehetőség - az EP tagság reménye - miatt veszni is hagytam az egészet." 

Persze másokat is bőven terhel felelősség emiatt, pl. az azóta sajnos elhunyt miniszteri kabinetfőnöködet, aki számos galádsága mellett a krízisközpont három munkatársából kettőnek a bántalmazott nők ellátása helyett a te EP-választási kampányodban való foglalkoztatásáért is minden bizonnyal a purgatóriumi tisztítótűzben várja, hogy legalább a pokolba bebocsáttatást nyerjen, s aki évekkel a kinyírásunk után egyszer az utcán elkapott és azt mondta, hogy most, évekkel később kezdi csak elhinni, hogy igazam lehetett, és már sajnálja, hogy folyton kiröhögött és keresztbe tett nekem.

De még nála is nagyobb felelős maga Göncz Kinga későbbi miniszter, aki se elolvasni, se meghallgatni nem volt hajlandó az érveinket, államtitkárai és azok helyettesei sem álltak szóba velünk soha, mert nekik az egész nőizé egy feminista szőrös lábú férfigyűlölő marhaság, ki vele a Szent Szociális Szakmából. Repültünk is mind, ahányan voltunk. S repült velünk együtt a kísérleti krízisközpontnak még a gondolata is.

Tudnám még sorolni a felelősöket, különös tekintettel az EU-s pénzeket elosztani hivatott apparátusra, de itt abbahagyom. 

Akármelyik oldal volt is kormányon, ki-ki a saját személyes sikerét - pénz vagy/és hírnév - követve ügyködött és ügyködik azóta is a hatalom változatos posztjain. Az ÉN számít, az ÜGY nem, így ment és így megy ez most is, csak egyre nagyobb léptékekben, egyre nyíltabban, egyre kisebb ellenállást legyűrve. Ha van fejlődés, ezen a téren - az ellenállás gyengülése terén - kétségkívül van.

És eltelt 25 év, és sem az oktatás, sem az egészségügy lezüllése, sem az ellátatlan bántalmazott nők és gyerekek, sem a saját romjai alatt fuldokló cigányság, a növekvő szegénység láttán, de még most, a menekültválság traumája idején sem szólal meg senki, sem a mostani, sem az eddigi kormányzatok szereplői közül, hogy esetleg én is felelős vagyok azért, ami most nincs, vagy ami rosszul van. 

Kedves Kati, tekintsd úgy, hogy ismerősöd levele tükör, amelyet neked mutattak fel: belenézve - sok más mellett - saját magadat kell észrevenned.

A szociális ellátórendszer új ruhája

Lehet, hogy későn szólok. De mostanáig azt vártam, hogy valaki más szól. Ne mindig én mondjam, hogy de hiszen nincs is ellátás! Hiszen meztelen a király! Se a nadrág, se a kabát, se az uszály, se a palást, se a csizma, de még a korona se valódi: csak szó, szó, szó. Fantázia.

A Kormányoldal meg az Ellenzék mondja a magáét: emez szerint a menekültek mind csaló gazemberek, s így nem is érdemlik ki a mi remek ellátásunkat, segítségünket, helyeinket, kultúránkat, mindenünket, mert még azt is el akarnák venni, de legalábbis rontani, ami ugye nekünk magunknak is kell (munkahelyeink, orvosi ellátásunk, lakásaink - a jó kis törvényességünkről meg igazságosságunkról, a velük járó pazar intézményrendszerről ne is beszéljünk!). Amaz pedig azt hajtogatja, hogy ezek itt direkt azért nem segítenek, mert élvezik, hogy szegényeknek rossz, s mert így sikerrel terelik el a mi figyelmünket saját gaztetteikről.

Pedig, ha a kormányzat nem ilyen gyűlölködő (tényleg az), ha nem ilyen szervezetlen (márpedig az), ha nem ennyire átokbuta és tájékozatlan (az), akkor se tudta volna ezt a menekülttömeget, de ennek még a töredékét se – az emberhez méltó körülmények minimumával se – ellátni.

Akkor lett volna csak igazi botrány, ha kormányunk segíteni akart volna, ha úgy dönt, hogy ad ő ennek a sok menekültnek mindenfélét, amit ilyenkor kell. Mert akkor világosan kiderült volna az igazság. Lehet, hogy (egy ideig) sokkal barátságosabb lett volna a közhangulat, lehet, hogy az önkéntesek segítő szándéka hamarabb és némi eredménnyel találkozik a kormányzati jóindulattal, de ellátásról akkor se beszélhettünk volna.

Hiszen nekünk nincs is szociális ellátásunk. Miből adtunk volna?

Nézzünk rá saját – békebeli – hajléktalan-ellátásunkra. Általában kb. 50000 ember van hajlék nélkül Magyarországon, ez a szám 25 éve nagyjából ennyi. Hány hajléktalannak nyújtott szervezett ellátás keretében HAJLÉKOT (tehát nem hajléktalanszállást vagy azt se) a szakpolitika ez alatt a negyed század alatt? Hány hajléktalannak a hajléktalanságát (és nem a fegyelmezetlenségét, törvénysértését – rugalmasan a sértéshez alkalmazkodó törvények alapján) igyekezett kezelni az ellátórendszerünk ezalatt az emberöltőnyi idő alatt?

A nők elleni erőszak leküzdésével foglalkozó és még a magukat humanistának vagy szociálisan érzékenynek hívő szakmai és laikus körök által is marginálisként kezelt jogvédő szervezetek megalapozott statisztikái szerint adott időpillanatban (most is) kétszázezer és négyszázezer fő között van azoknak a felnőtt (16-70 év közötti) nőknek a száma, akiket párkapcsolatukban erőszak ér (az elmúlt 12 hónap alatt legalább egyszer fizikai vagy szexuális erőszak érte párja, volt párja vagy „udvarlója” részéről), s akik emiatt  épp most  egészségügyi, pszichológiai, jogi és szociális ellátásra szorulnának. Ám ilyen, a nők elleni erőszak áldozatainak szánt ellátás egyáltalán nincs ma – és soha nem is volt – Magyarországon. Viszont az ellátatlan százezrekhez családtagok, elsősorban gyerekek, de szülők, más rokonok, eltartottak is hozzászámítandók: az ő ellátásukra sem vállalkozik a – nem létező – szociális rendszerünk.

Hasonlóképp nem funkcionál, illetve, ha névleg – v.ö. király ruhája – létezik is, gyakorlatilag szabad szemmel nem látható a gyermekvédelem (ami nem keverendő össze a bántalmazott nőket nap mint nap zaklató hatóságok és intézmények lankadatlan buzgalmával – mert ilyen azért van, a szükségesnél több is). Érdemes keresgélni az ombudsman jelentései között (pl. ezt vagy ezt, akár ezt is, vagy mondjuk eztolvasgassuk, de pl. erről, vagy emerről se feledkezzünk el – és ez még nem az összes!): sok-sok hosszú elemzést olvashatni arról, hogy a gyermekvédelem sem képzettség, létszám, sem finanszírozás, sem felszereltség, sem protokollok, sem ellenőrzés, sem átláthatóság, sem a többi szociális ellátóval való együttműködés tekintetében nem áll – nem hogy a helyzet magaslatán, de sehol sem.

Ugyanez mondható el a börtönökről, a menekült-el(nem)látásról, az egyébként is halódó egészségügy határterületein mozgó drogrehabilitációról, a fogyatékos vagy értelmi sérült emberek ellátásáról, az idősek házigondozásról és a többiről, de kedvencem az ún. emberkereskedelem áldozatainak biztosított otthont nyújtó ellátás, amelyet nemzetközi egyezmények nyomán volt kénytelen még kettővel ezelőtti kormányzatunk „létrehozni” (azaz valamelyik kormányközeli nagy segélyszervezet házikójára RÁMONDANI, hogy ez AZ), finanszírozni eleinte évi 6, később talán 10 millióval valamelyik minisztérium miniszteri keretéből, és évről évre lejelenteni, hogy mi, kérem, ellátjuk ezt a nemzetközi kötelezettségünket is épp úgy, mint az összes többit. Se nyilvánosság, se ellenőrzés, se szakmai protokoll, se elérhetőség, se szakképzés, se semmi. Nem is kívánható, hisz évi 6 (10) milla ellenében tényleg nem követelhető semmi.

Hasonló jókat tudnék mesélni az országos áldozatvédelemről. Erre is nemzetközi egyezmények hatására összerótt hazai törvény kötelez hosszú-hosszú évek óta, s ezt is épp úgy valósítjuk meg, mint a többi, az emberi jogok keretei közé tartozó feladatot: látszatra.

Ha akart volna is, hogyan tudott volna a magyar kormányzat szakszerű segítséget nyújtani nem, vagy alig, de biztosan nem megfelelő színvonalon működő ellátórendszerével, nem megfelelően képzett és továbbképzett, rosszul fizetett, sajnálom, de tény: sokszor kontraszelektált szakember-gárdájával?

A többdimenziós krízishelyzet szempontjából még nagyobb baj, hogy ezek között a különféle, ilyen-olyan színvonalon üzemeltetett szolgáltatások között szinte egyáltalán nincs szervezett és rendezett, megkövetelt és ellenőrzött együttműködés. Nemzetközi partnereink el se tudják képzelni, hogy amikor mi azt mondjuk, gyermekvédelem, vagy azt, hajléktalan-ellátás, akkor valami totálisan izolált intézményeket kell elképzelni, amelyek egymással esetleg csak „idézésre” kommunikálnak (amikor pl. a pedagógusnak tanúskodnia kell a gyámhatóság előtt).

Nagy nemzetközi hátterű óriás segélyszervezeteink (némelyik egyenesen köztestület, vagyis direkt állami költségvetésből finanszíroztatik) íme, elbuktak a történelmi próbatételen, a hónapok óta eszkalálódó menekült-áradaton. Ez itt kérem nem fényévnyi távolságban lévő cunami vagy földrengés: ez itt a saját, orrunk előtt zajló tragédiánk. Nagy karitatív mammutjaink, és egyházi szervezeteink lábuk-összeakadva botladoznak az amatőr civilek jól szervezett, hatékony akciói mögött. Pedig az egyházi ellátók – még Horn Gyula miniszterelnök emlékezetes pápa-látogatása eredményeként – más, „földi” szervezetekhez viszonyítva dupla finanszírozásban részesülnek szociális tevékenységük után. Hogy az esetleg figyelmetlen, a hetek óta tartó önkéntes munkától fáradt szemű olvasó is értse: ezek a szervezetek jelentős apparátust működtetnek (bár épp mostanában bukott le az egyikük, hogy pármilliárd erejéig elmulasztotta kifizetni fizetett munkatársai bérét…), nem ingyen, nem munka után, nem a lakásukon, nem a saját személyes pénzükből, autóikkal, pokrócaikkal, tűzhelyükön stb.

Ám nem csak hogy nincs ellátás, de az ellátatlan magyarok – az utolsó hajléktalantól a jelenleg épp vezető szerepet betöltő, de korábban talán súlyosan bántalmazott gyerekként szenvedő politikai döntéshozóig – el se tudják képzelni, hogy valójában mit is kellett volna csinálni ennyi emberrel.

Hiszen velük sem csinál soha senki semmit, amikor bajban vannak.

Meztelen a király. De nincs, ki felkiáltson: az udvar népe egytől egyig vak.

Tartalom és forma - Majomország III.

1. 

A fő probléma nyilvánvalóan a Rácz Zoltán nyílt levele. 

Nyílt levél Fáy Miklósnak - aki ismeri juttassa el neki. Idefigyelj te barom! Elolvastam a nyavalyás gondolataidat, Ránkiék tegnapi Mozart koncertjéről és betelt a pohár, elegem van belőled. Nagyon ügyelj arra, hogy soha többé be ne tévedj semmilyen koncertre, ahol fellépek, mert úgy kibaszlak a teremből mint a taknyot, te senkiházi szarjankó, te kitartott hímringyó. Nem értesz semmihez - régóta tudjuk - ócska frusztrált seggnyaló vagy, egy labdaszedő, aki csak a partvonalig jut el, onnét óbégat. Mégis hogy képzeled, hogy ezzel a törpe identitással a legnagyobb művészeket sározod be? Mit gondolsz meddig teheted ezt büntetlenül? Ébredj fel kispofám, amíg nem késő!

Na pá!

Rácz Zoltán

Nincs az a tett, írás, magatartás, bármi, ami ezt indokolhatná. De ez semmi: a facebookon számos közismert személy, zenészek, művészek, egyetemi oktatók na-végréztek, ez-ütős-volt-oztak, csak-az-a-kár-hogy-eddig-még-senki-nem-mondta-meg-neki-ilyen-jól-oztak; hogy aztán másnap jöjjön nagy-higgadtan Fischer Iván, hogy hát persze, hogy nem szép dolog csúnyán beszélni, de nem is az a lényeg, hanem a tartalom.

Kedves barátaim, meglep, hogy milyen sokan írnak RZ háborgásának stílusáról. A stílus valóban nem szép, de érdemes odafigyelni a tartalomra is. Engem inkább ez érdekel. Az, hogy vezető lapok ilyen szomorúan lejáratják a zenekritika nemes műfaját. Ha ez időnként muzsikus-körökből indulatot vált ki, az néha bizony ilyen bárdolatlanul tör ki egyesekből. És még egy félreértés: Senki nem vitatja el FM jogát, hogy írjon: persze, írjon, amennyit akar, amit akar. De nem érdemelné meg a Népszabadság és az És közönsége, hogy néha zenekritikát is olvashassanak? Bele kell nyugodnunk abba, hogy a sajtónk így csúszik a bulvár irányába? Szerintem ez a vita lényege, nem az, hogy RZ milyen kifejezéseket használt.

Rácz nyílt levele kimeríti egy btk-beli bűncselekmény (rágalmazás)* és egy a szabálysértési törvényben foglalt szabálysértés (veszélyes fenyegetés)** tényállását. Ez mióta "stílus" kérdése? 

Márpedig erre mondja Fischer, hogy hát kétségkívül nem éppen udvarias megfogalmazás, és nyomában a finom úri közönség ezt lájkolja: tényleg, tényleg, nem a forma, hanem a tartalom a lényeg! (Nemtom, Mozart mit szólna mindehhez, de mindegy.)

2.

Na hát akkor mi is volna a formájától megfosztott tartalom?
Ez: 

- Fáy Miklós testi épségét kockáztatja, ha legközelebb elmegy az Amadinda vagy Rácz másmilyen összetételű fellépésére (aka úgy kibaszlak),

- Fáy Miklós elvtelen és a hatalmasságok sértett szolgája (aka frusztrált seggnyaló), 

- Fáy Miklós továbbá férfiaknak nyújt pénzért szexuális szolgáltatást, a nemtelen szolgálatok mellett ebből tartatja el magát (aka kitartott hímringyó) - bár lehet, hogy itt metaforával állunk szemben, ez esetben a vizsgált tartalom csupán ennyi: FM pénzért nyújtja alkalmazóinak azt, amit a természet adott neki (mondjuk, a tehetségét), 

-  végül FM nem vesz részt a kritikai életben, amely utóbbi természetesen van és létezik, mi több, virágzik, s amelynek van széle, amelyen nyilván kívülről (aka partvonal) teszi kb. húsz éve a legnagyobb példányszámú napilapban, a Népszabadságban, amit tesz (aka óbégat).
Ezzel a tartalommal értett egyet Fischer Iván és a lájkolók hada.

3.

Emlékszem, hogy 12 évvel ezelőtt fizetett hirdetésben*** kért bocsánatot pár kritikus Schiff Andrástól, mert Fáy bohóckodott egyet a rovására. Már akkor szégyelltem magam - és nem Fáy miatt. Nem sokkal később közel száz értelmiségi nyílt levélben fordult a Népszabadsághoz a zene magaslatairól, hogy ne alkalmazza tovább a kritikust.

Itt tényleg megőrült mindenki?

Hány politikus, miniszter, pártkorifeus, művészeti díjak igazi-valódi odaítélője (nem csak szájukat tépők, hanem igazi hatalmasságok), könyvkiadó-vezető, oktatáspolitikus, tudományos kutató, médiaguru, filmember, iparmágnás, város- és metróépítő ... jaj, sorolni se tudom ... munkáltatója - pl. kormány, avagy parlament - kapott az utóbbi 25 évben nyílt levelet száz értelmiségitől, hogy az illető nem ért a szakmájához és ne alkalmazzák tovább? Ki és hol kért fizetett hirdetésben bocsánatot bárkitől - pl. magyar nép - a sok hozzá nem értő, bohóc politikus és egyéb miatt? Csak pont a Fáy Miklós miatt. Milyen ország ez?

4. 

Fáy megírta a véleményét. Úgy, ahogy, olyant, amilyent.
Emlékszik-e a kedves Olvasó, hogy ugyanabban a Népszabadságban az ugyanezen elit értelmiségi társaság által posztumusz pad- és faültetésig bezárólag egész életében és azután is ünnepelt Bächer Iván mit írt pl. Solt Ottiliáról? Két cikket írt. Az egyiket 1990-ben, a másikat 1994-ben. Az elsőben - talán Mea culpa címmel? - önkritikát gyakorol, amiért éppen a viszonylag haladó gimnázium és tanulói védelmében, kénytelen volt mint KISZ tanácsadó tanár hozzájárulni ahhoz, hogy a szamizdattal a suliban flangáló fiút - Solt Ottilia fiát - eltanácsolják a gimnáziumból. Nem volt szép, tudjuk meg, de muszáj volt neki. A másodikban, már a győztes MSZP-SZDSZ kormány idején, a koalíciót (betegágyából) ellenző Solt Ottiliát önző, csak a saját karrierjét szem előtt tartó, nyomulós kékharisnyaként ábrázolja, aki, úgymond, nem átallotta a gyereket és az egész gimnáziumot, őt, a tanárt és mindenkit felhasználni saját, nyilván kétes politikai céljaira. (Nem tudom belinkelni a cikkeket, mert a Népszabadság a 90-es évekből nem elérhető.)

Tessék mondani, hányan írtak nyílt levelet a Népszabadságnak? Hányan kértek fizetett hirdetésben bocsánatot a teljesen hazug és igaztalan módon bemocskolt, halállal küszködő Solt Ottiliától? Az egész magyar demokratikus ellenzéktől? A bátor gimnazistagyerekektől?

Ez volna tehát a magyar értelmiség?
De ez is lényegtelen, bár, kétségkívül színes virág hazánk mocsártörténelmén.

Az itt a lényeg, hogy a manifeszt szóbeli (írott) erőszakra egy Fischer Iván és vele lájkoló politikusok, művészek, professzorok csordája harsogja kórusban azt, hogy puszta külsőség: forma csupán.

Majomország.

És az is a lényeg, hogy Rácz Zoltán facebookos megnyilatkozása után, amit nem igaz, hogy részegen tett ki (nem mintha számítana), mert másnap megismételte, és hosszasan válaszolgatott a többnyire ünneplő, néha azért visszafogottan vitatkozó hozzászólásokra, tehát ez után a nyílt levél után a zenésztársadalom nem vonta fel a szemöldökét, az Amadinda Együttes nem mondott fel alapítójának, művészeti vezetőjének, mondván: a művészet nem az embertelenséget, hanem az embert (Fáy Miklós incl.) szolgálja.

----------------------------------------------

Lábjegyzetek: 

* Becsületsértés (2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről) 227. § (1) Aki a 226. §-ban meghatározottakon kívül mással szemben a) a sértett munkakörének ellátásával, közmegbízatásának teljesítésével vagy közérdekű tevékenységével összefüggésben vagy b) nagy nyilvánosság előtt a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ, vagy egyéb ilyen cselekményt követ el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (2) Az (1) bekezdés szerint büntetendő, aki a becsületsértést tettlegesen követi el. ** 128. Veszélyes fenyegetés (2012. évi II. törvény a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről) 173. § Aki mást félelemkeltés céljából a megfenyegetett személyre vagy annak hozzátartozójára vonatkozó, a becsület csorbítására alkalmas tény nagy nyilvánosság elé tárásával komolyan megfenyeget, szabálysértést követ el. *** Egy internetes fórumban sikerült megtalálnom a 12 évvel ezelőtt hirdetés formájában a Népszabadságban közzétett "Nyílt levelet". 12 • gabor                                                                                2003-02-21 22:37:01 Nyílt levél Schiff Andrásnak Önt megsértették. Az Ön legutóbbi hangversenyéről e lapban megjelent írás hangvételén mindnyájan megütköztünk és felháborodtunk.Mi úgy gondoljuk: művészi alkotásokat létrehozni magasrendű szellemi tevékenység, ezeket kritizálni pedig csakis e tevékenység értékének tudatában szabad.Mi úgy gondoljuk: a kritikának a művész és a közönség közötti kommunikációt, nem pedig írója önkifejezési vágyát kell szolgálnia.Mi úgy gondoljuk: a művésznek, a közönségnek és az olvasónak egyaránt joga van ahhoz, hogy a kritika hiteles legyen.Mi úgy gondoljuk: e hitelesség a kritikus felkészültségén és felelősségérzetén alapul.Mi úgy gondoljuk: e felelősségérzet vezérli a kritikust abban, hogy véleményének kifejtése ne csapjon át az emberi méltóság megsértésébe. Mindezek miatt mi, magyar zenekritikusok úgy gondoljuk: kötelességünk Önt megkövetni. Csengery Kristóf, Muzsika Dalos Anna, Muzsika Farkas Zoltán, MR Új Zenei Újság Halász Péter Kerényi Mária, Magyar Nemzet Kovács Sándor, MR Új Zenei Újság Mácsai János, MR Új Zenei Újság Molnár Szabolcs Retkes Attila Népszabadság, febr. 12., 9. old.

Rasszista

Vendégszöveg - egy barátom írása

(Mint minden roma program körül, a mienk holdudvarában is van néhány nagyon jó szándékú okos értelmiségi, tele jó tanáccsal, szakszerű megközelítéssel.)

Asszongya nekem az egyik a minap, hogy valahogy be kéne vonni a tanodaprogramba Lajost, mert hogy igen agilis cigányember, találhatnánk neki valami feladatot, ez jó lenne neki, meg nekünk is.
Mondom neki: a Lajost nemrég rakta ki a felesége, de azért még hetente egyszer-kétszer átmegy megverni a volt asszonyt, a Lajos bemén időnként  a városba a kollegista lányához hogy elkérje tőle azt a pénzt, amit a megvert asszony zsebpénzként ad oda a lánynak, a Lajos jelenleg elvileg az anyjánál él, de gyakorlatilag egy tizennyolc éves lánnyal, és hogy ne legyen zavarva, ezért az anyukáját kiköltöztette a konyhába, ahol kurva hideg van télen, mert tűzifa csak a szobában van, és ezért a mama a volt menyénél szokott aludni mostanság...annál a menyénél, aki kirakta a fiát. Hogy a Lajos tényleg agilis, képviselő is volt, de aztán köztörvényes lett egy rosszul sikerült asszonyverés miatt, amikor asszonya két hónapig volt kórházban, és így le kellett mondania.  Úgyhogy a Lajos öt perccel azután léphet be a Tanodába, miután én feldobtam a bakancsot, és csak azért nem verem meg nagyon, mert azt büntetik.
Mire az én jószándékú segítőm valami ilyesmit motyorászott : "Hát igen, nem érted a szegénykultúrát. Ezek olyan elemek, melyek erre a kultúrára nagyon is jellemzők. Ezt meg kell érteni.   Segítség lenne Lajosnak, ha végre azt érezné, hogy valahol bíznak benne."
Mondtam: én nem bízom benne, és nem engedem gyerek-közelbe még véletlenül sem... Mire ő: (sóhaj).." Van benned, Pistám valami furcsa, mikor a cigányokról beszélsz....egy kicsit, úgy belül nem vagy te rasszista?"