Anya csak egy van...

Igazán örvendünk. Új élet, új világ. Nem érheti szó a ház elejét, a tudomány hősies helytállása következtében született egy gyermek és életben maradt három halálraítélt. Tényleg jó.

„Agyhalott anya adott életet egészséges újszülöttnek!”, harsog a hír újságban, rádiókban, tévékben. „Respect!”, hörgi a nép, idézi, hogy „szült és négy életet mentett meg a halott anya”, és „potyognak a könnyeim”, értelmezi a helyzetet az érzelmesebbje a közösségi oldalon.

Zokog az ország. Nekem meg forog a gyomrom.

SZÜLT?

ANYA?

MEGMENTETT?

Nem-é, drága honfitársaim, csupán a női test – ezúttal igazán nehezen kikezdhető célzatú – közösségi felhasználásának egy újabb esetével állunk szemben? Nincs ellene kifogásom: tegyünk meg mindent az életképes magzat megmentéséért, és ugyancsak tegyünk meg mindent a vese-, szív-, máj- és hasnyálmirigy-átültetéssel megmenthető életekért.

De ne állítsuk már be a dolgot úgy, mint ha az a nő szült volna (már hónapok óta halott volt), illetve, mintha életet mentett volna. A szervei segítségével a modern orvostudomány – hálánk érte! – megmenthetett még további négy embert. Rendben.

Engem azonban a hányinger kerülget, ha azt vagyok kénytelen észlelni, hogy az orvosok (mert ez az egész műveletet végző Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum közleményében fogalmaztatott meg így) a halott anya hasának felvágását éppen úgy szülésnek nevezik, mint a császármetszést. Nagyon beszédes egy maszatolás ez. Tudom-tudom, maga a császármetszés szó arra az ókori gyakorlatra utal, hogy ha a trónörökössel várandós anya meg talált halni, magzatát kivágták a hasából, nehogy az is vele haljon, s ha már életképes – a jövőben meggyilkolandó császárok kellő populációjának biztosítása céljából –, még föl lehessen nevelni. De azóta a császármetszés élő, ép anyák és gyermekeik szülés/születés közbeni halálának vagy súlyos károsodásának megelőzését szolgáló műtéti eljárásként vált általánossá, amelynek során az anya személyes érzelmi, szellemi és biológiai aktivitását - leszámítva a két test elválásának pillanatát - egy csöppet sem kérdőjelezi meg semmi, és ezért, bár nem egészen pontos, mégis joggal mondjuk azt, hogy az anya gyermeket szült (császárral), és nem azt, hogy kimetszették a hasából a magzatát.

Ezúttal azonban csupán, mint annyiszor: a női test tőle idegen célok eszközeként funkcionált (esetünkben mondjuk bioinkubátorként), és mi ezt - sajnálatos szokásunk szerint - rém fennkölt szavakkal fedezzük. Pedig (szintén szokás szerint): csak használtuk.

Huth Gergő haragszik

(A CoMMMunity-n is olvasható)

„Megjelenik egy szemen szedett hazugság a PolgárPortálról, átveszi azt az egész baloldali sajtó, majd kiderül, hogy semmi nem igaz belőle.” – Így kezdődik a jó Huth Gergő júniusi dörgedelme.

A fenti szemenszedett hazugságot én írtam a CoMMMunity blogon (meg persze itt, az Iphigénia Emléklapon), tessék csak megnézni: szó sincs benne Polgár Portálról (nem is tudtam róla, hogy létezik, HG idézett cikkét is csak most láttam először, pár napja). Ha szemenszedett, ha hazugság: az mindenesetre biztos, hogy nem arról szól, amire Huth főszerkesztő érteni akarta.

A cikk arról szól, hogy a Nemzeti Civil Alap támogatás-politikája átláthatatlan, ellenőrizhetetlen, bár annyi még így is biztosan elmondható róla, hogy igazságtalan.

Az én „Védd magad!” c. cikkem alapján bárki megállapíthatja, hogy a támogatottak listája, szemben a korábbi évek gyakorlatával, nem elérhető: a köztájékoztatás törvényi kötelezettségének pimaszul fittyet hányva csak egyenként, névre kérdezve adagolják az információt a közpénzek civil szervezetek közötti elosztásáról.

Meg kell vallanom, engem a nőszervezetek támogatása érdekelt (egyszerűen kíváncsi voltam, hogy barátaink, a többi nőszervezet kaptak-e, többet-e, kevesebbet-e, mint mi, hogy ez a támogatási összeg – egy évre 500 000 Ft – most soknak vagy kevésnek számít-e), s döbbenten láttam, hogy patinás, nemzetközi hírű, állami közfeladatot évtizedes távlatban ellátó szervezetek nem kaptak egy vasat se, ellenben a Nők a Magyar Nemzetért nevű soselátott szervezet, amely nem sokkal korábban alakult, s amelynek honlapján egy-két külföldi kirándulás fényképein kívül semmi nem volt (és azóta sincs), nyolc hónap leforgása alatt a NEA-tól három részletben 21 millió forint támogatásban részesült. 

Hű, hát ez meg mi?, csodálkoztam, és nekiláttam felderíteni, kicsoda-micsoda ez a Nők a Magyar Nemzetért. Ez kérem egy vadonatúj szervezet, amely percek alatt bejegyeztette magát (tudjuk, mit jelent egy szervezetet bejegyeztetni:  hat hónap, kilenc hónap, egy év, több év...), pont, mielőtt hatályba lépett volna az új törvény a közhasznúságról, amely szerint a közhasznú besorolás elnyerését két év teljesítésnek kell megelőznie. Micsoda szerencsés fordulat, nemde. 

A Nők a Magyar Nemzetért tehát közhasznú szervezetként last minute bejegyeztetve első, még inaktív éve után annak rendje és módja szerint leadott egy kb. nullás mérleget és közhasznúsági beszámolót, amely megtalálható (volt, jelenleg azonban éppen „digitalizálás alatt”) a Bírósági Hivatal honlapján.

Hát ebben a mérlegben (volt akkor) olvasható (én biza kimentettem magamnak eredeti állapotában, hadd maradjon meg az örökkévalóság számára) az a négy szép név: Gipsz Jakab, Iksz Ipszilon, Piros Arany és Hát Izsák a vezető tisztségviselők számára fenntartott rubrikákban. Ezt a poént tényleg fölkapta a sajtó (Huth főszerk szerint a baloldali sajtó, legyen hát), de miért is ne kapta volna fel: az derül ki belőle, hogy a Nők a Magyar Nemzetért sebtében, kapkodva, átolvasatlanul adta be, a bíróság (bocsánat: törvényszék) pedig ugyancsak átolvasatlanul fogadta el ezt a fontos dokumentumot (amelyben egyébként számszaki marhaság is van, de ezt nem árulom el, tessék megtalálni: összesen egy (azaz 1) számszerűsített adat szerepel benne, nem lesz nehéz – a hiba különben a következő, már tényleges bevételeket és kiadásokat is tartalmazó 2012-es beszámolóban tökéletesen értelmetlenül betű, pontosabban szám szerint megismétlődik, hadd lássa mindenki, hol a hozzáértés mostanában).

Térjünk csak vissza arra a 21 millióra. Cikkemben – kissé teátrálisan, belátom – megkérdezem a Nők a Magyar Nemzetért Egyesületet: „Ki vagy, mi jót, mi jobbat tettél, mint az összes többi nőszervezet együttvéve?” Erre nem sok válasz érkezett, szegény elnök asszonynak rádiókban, tévékben s egyebütt kellett folyvást ismételgetnie, hogy ők nagyon fontos dolgokat csinálnak, és hogy a pénz nagy része a Polgár Portálra lett költve. 

Szóval ő keverte bele ebbe az ügybe a jó Huth Gergőéket, akik most kénytelenek is kiírni a honlapjuk aljára, hogy a NEA támogatásával... pedig hát a NEA nyilvántartásában se Polgár Portál, se Gerilla Kft, se semmi más, az Impresszumban megjelölt néven nem találni támogatott szervezetet. Tessék: most meg hazugságba kergették ezt a szegény Huth Gergőt. Nem csodálom, ha haragszik.

Huth Gergő annyira haragszik, hogy most meg írt még egy cikket, tüzet hányva, hamut köpve, gőzt pöfögve a gaz amerikai spekuláns és az általa kézben tartott, magát Norvég Civil Alapnak nevező, valójában a Bajnai-huszárok kormányra juttatásán igyekvő csoportosulás üzelmeit leleplezendő. Itt is meg vagyunk említve, vadfeminista férfigyűlölő nőszervezetek, és hát itt azért álljunk meg egy szóra.

Meg kell köszönnünk Huth Gergelynek, a Heti Válasznak, a Magyar Nemzetnek, meg a hőn szeretett kormány számos más fórumának, hogy észre méltóztatott bennünket is venni. Nem szoktuk mi átugorhatni a magyar ugar népének ingerküszöbét, nem szokott politikai harcok kereszttüzében izzani szerény nevünk. Szóval Gergő, valamint Nemzeti Jobboldal: köszönjük!

Mindegy is, miért: most már a hülye is tudja, hogy létezünk. 

Na és, hogy mellesleg azt állították rólunk (is, ahogy az Eötvös Károly Közpolitikai Intézetről, a Magyar Helsinki Bizottságról, a Társaság a Szabadságjogokértról, a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesületről, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetségről, a Háttér Társaság a Melegekértről), hogy az amerikai spekuláns és az általa nemzetközi összeesküvés keretében irányított Norvég Királyság támogatásaiért cserébe ígéretet kellett tennünk, hogy majd jól aláássuk a kormány és a Fidesz hitelét... szinte mindegy is. Mindenki tudja, hogy ilyen nincs: még Huth Gergő sem tesz ilyen ígéretet kormányának, pártjának, pedig ő tényleg egyetért vele és tényleg szolgálni kívánja, ráadásul, mint szerény oknyomozásunk eredményei alapján sejteni lehet, rendesen meg is fizetik érte, de soha nem téveszti szem elől, hogy az ő szervezete is a civil szervezetekre vonatkozó törvény szerint működik, és pontosan tudja, hogy az efféle ígéret kizárja az adott szervezetet a közhasznúságból, ami azért nagy kár volna.

De senki ne higgye, hogy csak viccelek! Huth meg a Heti Válasz, meg a kormányszóvivő meg a többi TÉNYLEG azt hiszik, hogy a Soros-adminisztráció (sic!) politikai ígéreteket vesz a potenciális támogatottaktól. Mert ezt kérdezte tőlünk a Magyar Nemzet újságírója írásban:

„ A támogatásért cserébe elvárás-e Önök felé a Soros közeli alapítvány
részéről, hogy részt vegyenek a politikai küzdelmekben is, nyíltan
kiálljanak az ellenzék politikája mellett, és az ellenzék retorikájához
igazodóan bírálják a kormányt?”

(Nem tudom, a Nyájas Olvasóban nem merül-e föl mégis, hogy ezt az ötletet valójában projekciónak kell tekinteni? Mert én nem tudok szabadulni tőle. Tényleg szóljon már valaki a kormánypárti civil szervezeteknek, hogy ilyent már nehogy beígérjenek, mert még elveszik tőlük a közhasznúságot, amit újabban elég nehéz már megszerezni!)

Hát, ott tartunk, hogy a Nők a Magyar Nemzetért sok pénzt kapott egy 2013. március 2-án 18 órakor megrendezésre került szép kulturális eseményre továbbá első, második, harmadik közéleti szalonjára, egy témamegjelölés nélküli brüsszeli utazásra, egy Csíksomlyón ki tudja, ki által és miről tartott gyerekműsorra, egy lengyel társszervezettel való találkozóra. Dicséretes.

Ezzel szemben a többi nőszervezet, amelyek a nők munkaerő-piaci és politikai részvételének javítása érdekében programok tucatjait folytatják, amelyek nap mint kutató és oktató tevékenységet végeznek, rendszeresen elérhető, telefonos segélyszolgálatokat és jogsegélyszolgálatot működtetnek, új s újabb jogfejlesztésre, intézményfejlesztésre vonatkozó javaslatokat tesznek, szakemberek és diákok felkészítését, érzékenyítését végzik, tájékoztató anyagokat gyártanak, könyveket, tanulmányokat írnak, fordítanak, adnak ki, terjesztenek az áldozatok és a velük foglalkozó szakemberek számára: egytől egyig állami feladatot látnak el, gyakorlatilag állami támogatás nélkül. Csupa olyan feladatot, amelyek elvégzésére, ill. civil szervezetek számára kiszervezve állami támogatására a magyar államot számos nemzetközi szerződés kötelezi. Hát, ez volna itt a probléma.

És akkor jön Huth Gergő, és haragszik. Haragszik, hogy a gaz Soros, meg az ugyancsak gaz Norvég Királyság pünkt emberi jogi meg női jogi, meg roma jogi, meg szexuális kisebbség-jogi pályázatokat ír ki, pünkt ezeket a nyikhaj jogvédőket támogatja, beléjük önti a fél- meg kétharmad-milliárdjait, meg a még többet. Hát miért?

Azért, Gergő, mert még nincs itt a Kánaán. A bőség kosarából sem vehetünk egyaránt, a szellem napvilágával is bajok vannak, különös tekintettel a Polgár Portál ablakán való ragyogásra, de leginkább a jognak asztalánál nem foglalunk mind egyaránt helyet. S addig, Gergő, a gaz Soros-adminisztráció, valamint az ugyancsak gaz Norvég Királyság bennünket fog előnyben részesíteni a MINDENKORI államhatalommal szemben, mert mi képviseljük és mi védjük pártoktól és aktuális hatalmaktól függetlenül az emberi jogokat.

Azt mondja: Nem vagyok feminista

Tényleg észbontó, hogy a seggfej királyi tévé letímeázza a képviselőasszonyt és leképviselőurazza a Zolit, de Szegő Péter szerző attól még nagyon visszataszító, ahogy eltartott kisujjal fintorogva írja le a szót: feminista.

Nők a Magyar Nemzetért Közhasznú Egyesület: védd magad!

Megpróbáltam kiigazodni a Nemzeti Együttműködési Alap (NEA) támogatásokon.
Gyakorlatilag lehetetlen.

A portál minden szempontból - technikailag és erkölcsileg  egyaránt - csapnivaló.

Az ATLATSZO.HU Ki Mit Tud/Béta portálja részéről Becker András levélben fordult az EMMI-hez, hogy adják ki a pályázat nyerteseinek listáját. Szeretné egyben látni, mire és miképp is osztották fel a rendelkezésre álló 381 millió Ft-ot.

Kérését természetesen elutasították. 

Mit volt mit tenni, fogtam hát magam, és egyenként nekiláttam keresgélni a nyertesek között. Megtaláltam magunkat (MONA), nyertünk!!! 500 ezer forintot (egy évre, működésre). Nem sok, töredéke csupán annak, amit - szoros indoklással alátámasztva - kértünk, de aztán elhűlve láttam, hogy a többi általam ismert nőszervezet egy vasat sem kapott. Mármint azok, amelyeknek a neve eszembe jutott, mert csak egyenként, névre keresve lehet információhoz jutni. (Akkor se feltétlenül - nyugodtan próbálkozzatok!)

Hát, gondoltam egyet, és beírtam a név-rubrikába, hogy "nők". Mi jön ki?

Elsőként kijött a Nők a Magyar Nemzetért Közhasznú Egyesület, amely (nem innen tudom, hanem az interneten bóklászva akadtam rá) 2011. július 28-án jegyeztetett be, s bár honlapja  gyakorlatilag még ma is tök üres, azért 2012. júliusában, októberében és az idén márciusban összesen súlyos tízmilliókat kaszált a NEA-tól (más adományozótól nem tudhatjuk, mennyit, mert bár közhasznú, s a közhasznúság feltétele a mérleg és a közhasznúsági beszámolók közzététele, egyetlen mérleget vagy beszámolót sem közöl a honlapon, de még az alapszabály sincs kint, pedig az alapszabálynak - ezért akartam megnézni - tartalmaznia kell, hogy hol fogja a szervezet a beszámolóit és mérlegeit nyilvánosságra hozni). És, míg bármely más szervezetek (amelyeket megnézni volt alkalmam), ha kértek pl. 3.500.000 Ft-ot, kaptak mondjuk 250.000 Ft-ot, addig a mondott rendkívül közhasznú szervezet gyakorlatilag fillérre annyit kapott, amennyit kért. És, mindenkit biztosíthatok, nem szerénykedett.

T. Nők a Magyar Nemzetért Közhasznú Egyesület: védd magad! Loptál? Csaltál? Közpénzeket harácsoltál? Ki vagy, mi jót, mi jobbat tettél, mint az összes többi nőszervezet együttvéve? 

Mutasd meg, mit tudtál másfél év alatt összehozni, amit mi, többiek hét, meg tíz, meg tizennyolc, meg húsz, meg  akárhány év alatt nem, mi a fűzfánfütyülő rézangyalt tettél le a nemzet asztalára, amit ennyi pénzért sem voltál képes megosztani velünk, többiekkel a honlapodon, amitől a Nemzeti Együttműködés Alapjának eme feltétel és megvonás nélküli támogatására - és még ki tudja, mi mindenre, mert elszámolni nem számoltál el vele - érdemessé lettél?

A Nők a Magyar Nemzetért Közhasznú Egyesület a NEA, vagyis az adófizetők pénzéből pár hónap alatt az alábbi támogatásokat kapta. Aki már hallott erről a szervezetről, jelentkezzék.

Nők a Magyar Nemzetért Közkárú Egyesület: te pedig védd magad.

2012.07 30

azonosító: NEA-NO-12-M-0151
igényelt támogatás: 3.500.000
megítélt támogatás: 3.500.000

2012. dátum nélkül

azonosító: NEA-E-12-0084
igényelt támogatás: 10.000.000
megítélt támogatás: 10.000.000

2012.10.01.

azonosító: NEA-NO-12-SZ-0130
igényelt támogatás: 6.110.000
megítélt támogatás: 4.582.500 (szigor)

2013.03.28 

azonosító: NEA-NO-13-M-0179
igényelt támogatás: 3.580.000
megítélt támogatás: 3.580.000

Továbbmegyek.
Egészen véletlenül belekukkantottam a Fővárosi Bíróság honlapján fellelhető dokumentumokba, amelyeket ez a rendkívül tiszteletre méltó naggyon-naggyon közhasznú szervezet is, mint annyi más, kötelező jelleggel, leadott. Abszolúte megérthető, hogy a Nők a Magyar Nemzetért Közhasznú Egyesület, mely már a születése pillanatától fogva közhasznú volt, az első évében még csak nullás pénzügyi beszámolót tudott beadni. Még azt is megbocsátjuk - tudjuk, mily nehéz -, hogy május végén sincs ott az előző évi, már busásan támogatott, 2012-es tevékenységük mérlege és beszámolója. De... de azon a nullás első beszámolón azok a nullák ... nem egészen érthető, hogy mihez is vannak csatlakoztatva.

Ugyanis a vezető tisztségviselőket, akik természetesen az első évben, amikor még nem jött meg a sok szép állami támogatás, nem vettek föl tiszteletdíjat, ekképp nevezték:

Gipsz Jakab

Iksz Ipszilon

Piros Arany

Hát Izsák

Nem én viccelek. A Magyar Nemzetért Anyámkínják vicceltek, a Fővárosi Bíróságnak leadott - s a Nagyon Tisztelt és Egyszersmind Szörnyen Független Bíróság által természetesen elfogadott - hivatalos dokumentumukban.  

Mutassatok nekem még egy civil szervezetet, amely ezt megengedheti magának.

---

Update

Úristen...
Ezek, ezek kapták ezt a sok pénzt. Figyelem, a Nők a Magyar Nemzetért Közkárú Egyesület alelnöke beszél...

Majomország - 2. Médiaetika

A Hír24 száguldó riporterei Fülöpházán érdeklődnek Balogh polgármester asszonyverési szokásairól – nem ők az elsők: tulajdonképp már mindent tudunk. De ne higgyük, hogy hiába koptatták a kuplungot: van értelme az újabb leleplező riportnak. Fölkeresik és kameravégre kapják, és egyenesen Kazimir Annamari mikrofonja elé állítják a koronatanút, Balogh lányát, a tizenötévest. Ki van homályosítva az arca. Ki bizony, ahogy a médiatörvény, meg a médiatisztesség megköveteli. 

Így aztán csak az nem ismeri föl, aki úgyse ismerné föl, mert soha nem találkozik vele. De azért az is megtudhatja, hogy milyen pólóban van, milyen az alakja, hogyan intonál és hogyan mozog, és főleg, hogy mit mond. 

A kislányról mi, olvasók-nézők tudjuk, hogy az öt gyerek közül a legfiatalabb, a napokban méltán elhíresült apjával él, mert édesanyja – így mondta el a minapi interjúban – csak azon az áron tudott megszabadulni az őt negyedszázada bántalmazó Balogh polgármestertől, ha az akkor még csak hétéves kislányról lemond. De, tette hozzá, biztos benne, hogy ezt a gyereket az apa nem bántja. Különben meg az élő anya, ha távol van is, még mindig eggyel jobb, mint a halott – márpedig ő akkor az életéért vált. 

A kislány tehát félszegen áll, és nem engedi be a stábot: apja nincs otthon, hazudja nyilvánvalóan, a kutya pedig tényleg vak, egy traktorbaleset (nohát! nőknek vetőgép, kutyáknak traktor jár?) következtében a szeme világa mellett a józan eszét is elveszítette. De tényleg nem veri a nőket? Teszi föl az elmés kérdést az elmés riporter, hisz az előző feleség nem egészen ezt mondta, hm? Hát... mutat zavartan a kutyára a kislány, anyukám is, mint ez, gyógyszeren él, nem beszámítható.

Igen, jól értettük. Kazimir Annamari és a Hír24 stábja ezt a gyermeket, egy nyilvánvalóan életveszélyes nőverő vadállat túszát, csak azért, hogy növelje a portál kattintottságát, arra kényszerítette, hogy ország-világ, de leginkább a faluja, iskolatársai, szomszédai, testvérei, rokonai – és persze az anyja – előtt lehülyézze, megtagadja saját édesanyját. 

Hogy ezzel a gyermeket súlyosan veszélyeztették?

De: az arcát kitakarták. Szó nem érheti a Hír24 és Kazimir Annamari háza elejét. 

Majomország.

Majomország - 1. Vita a női kvótáról az Európa Pontban

http://www.hir24.hu/video24/2013/01/10/vita-a-noi-kvotarol/

Hahaha, hogy ez milyen vicces, női kvóta, hihihi! A Millenárison, az Európai Unió - mekkora szerencse, hogy ezek nem tudnak magyarul - Információs Központjában magyar celebek "vitatkoznak" a női kvótáról.
Egyik színész kacag-göcög, hú, de humoros, másik színész ugyancsak röhög, viccel, szájukon és a teljesen érdektelen, kicsoda, ám egy értelmes mondatot kinyögni sem képes, viszont, mint megtudjuk 202 cm magas olimpikon, egy olimpiknyica, valamint egy ugyancsak felejthető nevű tévésnő száján a női kvóta és a matriarchátus összemosódik, 2. sz. színész csinoska újságíróval karban üvöltve a pék-képviselők létszámát kéri számon az Európai Parlamenten, hiszen ha a nőknek jár az arányos képviselet, a pékeknek pont miért nem?  1. sz. színész végül felmutatja a Willendorfi Vénusz dagadt alakjáról készült fotót, mondván, hogy amikor ez a hölgy volt a miniszterelnök, minő gazdagság és jólét honolt... 

Nézzétek csak, ahogy az Európa Pontban a magyar értelmiség legjava adja elő Weöres Sándor Majomország c. versét - csak hát belülről, és persze a saját szavaival.

Istenem. Majomország.

-- 

Kurvajó

(A CoMMMunity közösségi blogon is olvasható)

A Guardian szerint azt mondja Osaka vállaltan nacionalista polgármestere, hogy a második világháború előtt és alatt bekaszárnyázott "kényelmi nők" (comfort women = a megszállt területekről, elsősorban Koreából és Kínából összegyűjtött, bordély-táborokban tömegesen prostitúcióra kényszerített lányok és asszonyok) alkalmazására igenis szükség volt. 

Kellett a hadsereg egybentartásához. "Tessék elképzelni a katonákat - mondja az ifjú polgármester -, akiknek élete folyamatosan kockán forog, akik körül úgy röpködnek a lövedékek, mint az eső meg a szél, hát muszáj valami enyhülést biztosítani a számukra; nos, erre szolgált a "kényelmi nők" rendszere. Ezt akárki megértheti."

Én is értem. Százezres nagyságrendben fogdosták össze a nőket mindenünnen, és kényszerítették őket arra, hogy a japán hadsereg tagjainak szexuális szolgáltatásokat nyújtsanak, Az idézett Guardian cikk úgy tudja, hogy 75%-uk belehalt a relaxációnak nevezett tortúrába. 

De a háborút, mint tudjuk, nem adják ingyen: erre az áldozatra, a történelem, s ezen belül is a nőtörténelem iránti mély megértésről tanúskodó kései utód szerint, feltétlenül szükség volt. 

Mert mi történik, ha nincs az a sok prostitúcióra kényszerített nő? Még a végén kedveszegetten szétszéled a kamikázék hada, faképnél hagyva a háborút, netán hetesével szamurájcsapatokba szerveződik sorra-rendre megmenteni hazáját a feudális anarchiától: ki tudja? Mindenesetre Japán nyilván sokkal hamarabb kapitulálni kényszerül, s legrosszabb esetben még a két atombombára sem kerül sor -, ami azért már tényleg nagy veszteség lett volna.

16 év

(A CoMMMunityn is olvasható.)

Tizenhat éve verte rendszeresen a nőt és a családot. A fiút különösen gyakran alázta szarrá. A másodfokú bíróság enyhítő ítélete szerint "a büntetlen előéletű vádlott esetében a kisebb mértékű szabadságvesztés is megfelel a büntetési céloknak".

A fiú ugyanis a 16 éve folyó rendszeres bántalmazásnak, s ezzel szoros összefüggésben az anyja és a gyerekek folyamatos kifosztásának hirtelen tehetetlen haragjában úgy vetett véget, hogy fölkapott egy konyhakést és belevágta az apjába.

A szon.hu tudósítása:

„A tényállás szerint S. Krisztián egy családi házban élt apjával, anyjával és testvéreivel Nyírmadán. A családfő évek óta alkoholista volt, rendszeresen verte volt feleségét, bántalmazta gyermekeit, így a vádlottat is. Több alkalommal azzal fenyegette meg családtagjait, hogy – engedéllyel tartott – vadászlőfegyverével lelövi őket, és öngyilkosságot fog elkövetni.

Az 52 éves férfi 2011. július 26-án reggel a postástól átvette a vádlott anyjának járó pénzt, majd azt barátjával egy közeli kocsmában elitta – olvasható a vádiratban. A fiatalember összetalálkozott apja ivócimborájával, és kérdőre vonta az elköltött pénz miatt. Erre a férfi felháborodva elindult a vádlott felé, aki úgy meglökte, hogy hanyatt esett, és eltörte a csuklóját.

A fiatalember később a házukban találkozott ittas apjával, aki barátja bántalmazását kérte számon rajta, rákiabált és hasba ütötte. A vádirat szerint ekkor S. Krisztiánt “az őt ért indokolatlan testi erőszak és az évek óta tartó fizikai, lelki bántalmazás következtében felgyülemlett indulat kerítette hatalmába”, emiatt először ököllel fejen ütötte apját, majd egy konyhakést megragadva megszúrta a nyakát és a mellkasát.

...”

Nomármost miféle büntetési céloknak felel meg az a „kisebb mértékű” – azért az a kisebb még enyhítés után is három év, jó magaviselet esetén feltételesen felezhető – szabadságvesztés?

Nézzük csak a tényleges felelősöket.

16 évvel korábban a későbbi elkövető 7 esztendős volt, testvérei nyilván kisebbek.

Hol is volt a 16 év alatt az iskola? A háziorvos? A gyermekjóléti szolgálat? A családsegítő? Észrevették, hogy dadog, rosszul tanul, fél, nem jár be, nincs kész a leckéje, agresszív – és sorolhatnám – a sok gyerek? S ha észrevették, akkor kit vontak kérdőre? Az apát-e, hogy miért iszik? Hogy miért ver? Mondta neki valaki, hogy gyermeket verni bűncselekmény, és fel lesz jelentve? A család és a gyermek jólétéért buzgólkodó intézmények tekintetében mely célt szolgál e büntetés?

És aki a vadászfegyverre az engedélyt megadta, s újra és újra megújította, holott emberünk szabad szemmel is látható volt a falu kocsmájában 16 hosszú éven át? Az ő esetében milyen vonatkozásban fog a büntetési céloknak megfelelni a fiatalember másféléves sitten tartása?

Na és a bíróság? Amely most – egy másik kollégium persze – a fiút elítéli, annak idején megosztani rendelte ezzel a vadbarommal a családi házat: a bíróság saját bűnét tekintve miféle módon felel meg a büntetési célnak a fiatalember jómagaviselettel könnyítve elérhető másfél éves szabadságvesztése? Innentől a tisztelt bíróságok tudni fogják, hogy kisebb társadalmi kár a bántalmazót kizavarni a házból, mint a tulajdon (de csak a férfié!) szentségét harsogva benn tartani?

Hát a postás? Őt miképp és hogyan fogja a büntetés eme formája jobb belátásra bírni? Ezentúl nem fogja átadni a nyilvánvalóan általa is jól ismert férfinak az elvált felesége pénzét – pénz számolva, asszony verve –, hogy hadd igya el a teremtés koronája mint mindig, most is, a gyerekek tornacipőjét, nyaralását, mindent?

Na és a rendőrség? Az enyhített büntetés hatására többé nem küldik haza az asszonyt a rendőrség kapujából, hogy ugyan, ne tegyen már följelentést, mert miből fog megélni, ha elviszik az urát és nem lesz, ki a szomszéddal eligya a pénzét, mi?

A családját kizsákmányoló, terrorizáló, rettegésben tartó baromállatot nem fékezi sem ember, sem hatóság. Az ütlegek, a fenyegetés és zsarolás nem lépik át a hivatalból indítandó büntetőeljárás küszöbét, a nő és a gyerekek szenvedése nem sarkallja közbelépésre a szociális és gyermekvédelmi szerveket. A hatóságok várnak: hátha valaki – egy nő vagy egy gyermek – végre kezébe veszi a kezdeményezést…, ami persze önbíráskodás, s ezt fejlett jogállam semmi esetre sem nézheti tétlenül.

Most a fiú bemegy a börtönbe, a csökkentett és várhatólag feltételesen tovább felezett büntetését tölteni. Ezzel a bűncselekménnyel – emberölés – nyilván nem a közlekedési szabálysértők közé teszik. 16 év otthoni amatőr csicskáztatás után még másfél év professzionálisban is részesül – ez bizonyára megfelelően szolgálja a büntetési célt.

Végy egy női testet...

(Megjelent a CoMMMunity közösségi blogon is)

Végy egy női testet. Mosd meg jól kívül-belül. Ellenőrizd a hormonszintjeit. Töltsd fel vitaminnal. Tápláld helyesen...

Hogyan lehet gyereke a férfipárnak? címmel közöl videó-riportot az INDEX Indavideó. Az ifjú nyilatkozó elmondja, hogy partnerével eredetileg örökbe szerettek volna fogadni gyereket, mert nem csak a szülőség, a családalapítás iránti vágyukat akarták kielégíteni, de úgy gondolták, egyszersmind segíthetnek is valakin, egy kisgyereken, akinek másképp nem lehetne családja. De sajnos rendkívül nehéz dolog ez a nemzetközi örökbefogadás, szinte lehetetlen, mindenütt falakba ütköztek (Izraelben, ahol élnek, ezek szerint hazai örökbefogadásra nem nyílt mód: el is tudom képzelni, hogy egy jól működő gyermekvédelemmel rendelkező országban még akkor sem adódik fölös számban gyerek, ha folyton háborús fenyegetettségben élnek).

Így hát „a dajkaanya segítségével történő családalapítás” mellett döntöttek. Ha tehát egy férfipár saját gyerek vállalását határozza el, elutazik az USA-ba, egy olyan államba, ahol ez meg van engedve, és keres egy dajkaanyát.

„A dajkaanyák olyan nők, akik úgy döntenek, hogy mások gyermekét kihordják”, magyarázza derűsen a reménybeli apuka. „Röviden a dolog úgy működik, hogy a család kiválaszt egy dajkaanyát, illetve kiválasztanak egy petesejt-donort, aki nem egyenlő a dajkaanyával, és a petesejt-donor esetében ki tudják választani azt, hogy mondjuk kékszemű, szőke, magas hölgyet szeretnének... nagyon érdekes a rendszer.”

Tényleg nagyon érdekes. Engem is szórakoztat, érdeklődéssel tölt el, hogy kimegy két fehér férfi Amerikába, ott katalógusból kiválaszt magának testi adottságok alapján két nőt (kettőt!): egyet azért, mert genetikai szempontból alkalmasnak látszik arra, hogy az ő gyermekük számára az anyai oldalt biztosítsa, a másikat azért, mert testi szempontból alkalmas edénynek látszik arra, hogy az ő gyermeküket kihordja... és adjuk csak vissza a szót a megnyerő fiatalembernek: 

„...megtörténik a mesterséges megtermékenyítés, és legközelebb nyolc vagy kilenc hónap múlva kell kiutazniuk, hogy ott legyenek, amikor megszületik a gyermekük.”

Itt, ezen a ponton fölmerült bennem a gyanú, hogy attól, hogy meleg valaki, s hogy Izraelben él, még nem feltétlenül rendes ember is egyben.

És hát bajok vannak az emberi jogok értelmezésével is: mert ha meg is van (szerintem is megvan) a meleg párnak a joga arra, hogy gyermeket neveljen, arra már nincs meg a joga, hogy ehhez mások ugyancsak alapvető – az egészséghez, a testi önrendelkezéshez fűződő – jogainak sárba tiprása útján jusson el.

Áh, ez sem ilyen egyszerű, tudjuk meg rögvest. Hiszen a dajkaanya merő élvezetből, önként, gyönyörrel hordja ki és szüli meg a más gyermekét. Miért is ne? Nem olyan nagy cucc az, gyereket kihordani és megszülni, igaz, fiatal férfi barátom? Semmi. Előbb hormonkezelés, aztán a beültetés, onnan már sínen vagyunk. Kap a végén az ember lánya egy tejelválasztás-leállító injekciót, és már mehet is vissza a két gyerekéhez, akik egy kurva szót se kérdeznek persze, hogy hová lett, mama, a nagy hasad. (Nem említjük meg, mert nem píszí ilyesmiről Amerikában beszélni, hogy az illető edény nyilván színes bőrű: ez most mellékes, MI NEM VAGYUNK RASSZISTÁK: belőlünk nem vált ki idegenkedést, ha szőke kékszemű, magas sejtdonorunkkal összerótt zigótánkat fekete külsővel rendelkező méhbe ültetik bele. Sőt.) Nem muszáj különben Amerikába menni, üzenem innen: Ukrajnában vagy Indiában még olcsóbb, és külön bérméh-központok állnak a gyermekre vágyó párok rendelkezésére. 

Pláne nem nagy ügy az a petesejt-adományozás. Ugyan: hónapokig tartó felkészülés, hormoninjekciók, gyógyszerek, hasbiopszia (nem fáj... nem nagyon),... aztán a gyógyulás, a fölszedett fölös kilók leadása ... és utána a tudat. A tudat, hogy a gyereked megszületett. De hallgassuk tovább:

„Beszéltem egy ilyen dajkaanyával, és azt kérdeztem tőle, hogy mikor neki már volt két gyermeke és dajkaanyának állt, akkor nem volt-e furcsa (FURCSA?) az, hogy megszüli a babát, és utána át kell adnia egy párnak? És azt mondta, hogy olyannyira nem, hogy egész életében azon gondolkodott, hogy mi a célja, hová tart a világban, és amikor megszülte a babát, ennek a történetesen meleg párnak, akkor úgy érezte, most egy teljes kört írt le, és az élete révbe ért, annyira boldog volt, hogy ezt megtehette.”

Boldog! Ha csak az nem.

Különben nem kell melegnek lenni ahhoz, hogy valaki úgy érezze, joga van megvásárolni egy nőt azért, hogy az gyermeket hordjon ki neki.

A jeles újságíró a Marie Claire-nek nyilatkozik:

 „A fiam halála után öngyilkos akartam lenni, de ott volt a kislányunk, aki még nem volt hároméves. Fejembe vettem, hogy kell még egy gyerek. Rögeszmémmé vált. Ám a párom petevezetékét elkötötték a második szülés után, így csak az a lehetőség maradt, hogy a mesterségesen megtermékenyített petesejtjét visszaültetik a méhébe. Háromszor próbálkoztunk sikertelenül. Az orvos azt mondta, ez reális, negyvenévesen már nem úgy működik a méh, mint húszévesen. Tréfásan megjegyeztem, hogy akkor keresünk egy húszévest. Egyáltalán nem viccnek szántam. Hirdetéseket adtunk fel, végül találtunk tíz nőt. Egy kávézóban találkoztunk a jelöltekkel, félórás váltásokkal. A feleségem eleinte elborzadt a gondolattól, hogy más szüli meg a gyereket, ám amikor kezdett élesbe fordulni az ügy, elpárolgott a szorongás. Szigorú kritériumrendszert dolgoztunk ki. Számított a kor is, de sokkal inkább a családi háttér. Fontosnak gondoltam, hogy legyen gyereke és családja, mert így nem fenyeget az a veszély, hogy majd meg akarja tartani a babát. Végül kiválasztottuk a 28 éves Katit. Volt három gyereke, férjével egy vályogviskóban élt. Megállapodtam vele egy összegben: negyed kiló arany árában. Ez volt akkoriban minden vagyonunk.”

Tényleg borzalom. És nyilván boldogok az új gyerekkel. És ugyancsak nyilván, a háromgyermekes Kati a vályogviskóban megkereste a családnak az adómentes egy évre valót (negyed kiló arany mai áron úgy 2,8 millió Ft lehet). Végtére is... még az is lehet, hogy jobb, kényelmesebb, felemelőbb, mint utcán állni és naponta 15 vadidegent „rendezni le” ugyanennyiért. Jill Hawkins hivatásos béranya például, aki ugyebár terhességfüggő, egyik depresszióból a másikba esik, öngyilkossági kísérletek szegélyezik útját, de nem ám azért, mert béranya, hanem csak úgy. Ő mondja: akkor nyilván így is van. Egyszerűen tehát imád terhes lenni, boldoggá teszi, hogy másoknak gyermeket ajándékoz, és a maga részéről utálna saját gyereket. Pont ezt élvezi: a terhességet, a hazudozást a munkahelyen meg a családban, hogy már megint meghalt a kis csecsemő, és a depressziókat. Ő ilyen.
A Kati is nyilván élvezi a terhességet a három gyerekével meg a vályogviskójával, önként választja, NEKI speciel ez a jó (mi nem csinálnánk, de nem is szorulunk rá), ráadásul viszonylag könnyen pénzt is keres vele (és ki vagyok én, hogy nagy igazságkeresésemben Kati és a pénz közé álljak?), a vásárló meg hiányt szenved: ezúttal nem szexben, mint a prostitúció vásárlója, nem is vesében, májban, lépben, hanem szaporodásban. Szerencsére vannak katalógusok – neki pedig pénze van. És persze jogai is vannak. Alapvető emberi jogai. Fehér, gazdag, férfi (meg nő): ugyan mi állhatna a jogérvényesítés útjába? Tán egy nő joga, mi? Egy nőé? Egy szegényé? Egy cigányé, feketéé, bántalmazotté, alávetetté?

Resteknek nótája

(Olvasható a CoMMMunity.eu-n is!)

"Vasárnap bort inni,
Hétfőn nem dolgozni,
Kedden lefeküdni,
Szeredán felkelni,
Csütörtük táncolni,
Pénteken számolni,
Szombaton kérdezni:
Mit fogunk dolgozni?
Jó nóta, szép nóta,
Restnek a nótája:
Más csak hadd dolgozzon,
Ö meg csak mulasson!"
- népdal

„Füllentés, hazugság, statisztika.” Ugye ismerős? Pedig soha nem a statisztika hazudik, hanem van, aki fogja a számokat és fogalmakat, jól megkeveri, csak a kezemet nézzék, mert csalok (nem is mondja, mert persze csal, de egyrészt nem becsületesen, másrészt, ami a lényeg, hozzáértés nélkül), s aztán kihozza az eredményt, ahogy most is: ti, ti vagytok a hibásak, egyétek meg, amit főztetek, hülye nők, ne dumáljatok nekünk, hogy nem tudjátok összeegyeztetni a családot meg a munkát: lárifári, nem is akartok dolgozni. Azután, mielőtt megsértődnénk, és mondani találnánk valami gorombaságot, még menekülőben hátrahajítja a fésűjét („sarkos, provokatív, gondolatébresztő!”), hátha kinő közöttünk az áthatolhatatlan erdő, és mi, fáradt hétfejű sárkányok, csüggedten visszafordulunk.

Ha meg nem is ijedünk, azért kissé csalódottak vagyunk. A jó FN24 nyilván sem nem munkanélküli, sem nem inaktív munkatársa valószínűleg nem ingyen dolgozta fel a statisztikai adatokat, mindjárt két, egymást követő heti penzumát is teljesítve ezzel. Reméljük, jól alszik és nem gyötri magát azzal, hogy nála érdemesebbek elől eszi el a foglalkoztatott újságíró kenyerét. De azért módszertani fogalmak dolgában, úgy érezzük, volna még mit behoznia.

Muszáj mindjárt az elején idebiggyesztenem: a nagyképűségtől, felfuvalkodottságtól, ostobaságtól, felkészületlenségtől – bár kétségtelenül megszoktuk, hogy kart karba öltve járnak – önmagában még nem lesz jó újságíró az ember. Esetleg egy Táncsics-díjat le lehet akasztani vele.

Szerzőnk tehát, maga elé terítve a KSH szépséges munkaerő-piaci ábráját (tessék kinyomtatva kirakni, s úgy olvasni tovább), két egymást követő nőügyi dörgedelmében azt vágja a fejünkhöz, hogy a magyar nők még egy megveszekedett órát sem hajlandók dolgozni hetente. Ránéz az ábrára, látja ám, hogy van saccperkábé kétmillió-háromszázhatvanezer 15–64 éves honpolgár, aki nem dolgozik, közülük kétmillióan nem is akarnak, és csak alig több, mint háromszázhatvanezren szeretnének (mondják, de nem ám őszintén! – rántja le a leplet a minden szitán átlátó zsurnaliszta). Oda van írva mindenüvé, hogy ezek közül hány százalék a nő, hát fogja az ifjú statisztikai zsonglőr a kalkulátorát, és oszt-szoroz bátran. Na és mit tud meg belőle? Hogy életerős nők százezrei fordítanak hátat a munkának és tódulnak unatkozni a nyugdíjba (nem néz utána, hogy miért), meg hogy sikálják a pelenkáját az átlag 1,2 gyermeküknek. Juj, egy csomóan meg nappali oktatásban, hát… hogy is fogalmazzunk: ütik el az időt. Lényeg, hogy nem dolgoznak. Nem akarnak! Pedig elég lenne hetente csak egy órát, hogy átkerüljenek a másik rubrikába, mindjárt hogy ívelne fölfelé a magyar női aktivitás! De ők egy órát senem!

(Hogy is volt ez a Százarcú Boszorkával és a Szegény Dzsonival, a világ legszabadabb emberével?

– Ó, nem hosszú időről van szó – sápítozta –, csak három napról. Három apró napocskáról. Meglátod, úgy elszáll a három nap, hogy észre sem veszed. – Nem – rázta a fejét Szegény Dzsoni –, egy fél percre se állok senki szolgálatába. [1]

A hétszázát, de megcsökötten kerülte ez a munkát! Pedig nem is volt nő.)

Meg aztán itt van ez a nyafogás az összeegyeztetésről. Mit tetszik akarni összeegyeztetni mivel? – kérdezi az igazság rettenthetetlen bajnoka: amikor se munka, se gyerek? Egész Európában párunkat ritkítjuk az alacsony női aktivitási és termékenységi rátáinkkal, hát akkor mi van itt összeegyeztetendő, he? Utána persze megkapjuk, hogy azért, mert nem tanulunk, meg mert nem merünk szakmát váltani, mert nem állunk ki a jogainkért a munkahelyünkön – magunk miatt! Csakis!

Nna. Első lépésben javaslom, hogy otthon vegyük át ezeket a fránya munkaerő-piaci statisztikai fogalmakat. A többit – hogy hogyan kell például különbséget tenni a hiedelem, hogy „a gyerekkel hétvégénként az apa játszik csak, mert az életét a családért feláldozó anya túl fáradt” és aközött, hogy a kurrens statisztika szerint a magyar családokban a nők és a férfiak ténylegesen mennyi időt töltenek a gyerekkel való játszással (tizennégy, illetve tíz percet naponta, miközben a gyerek egyéb ellátását már döntően a nők, az összes többi közös otthoni feladatot pedig szinte kizárólag a nők végzik) – szerintem az ifjú újságírótanoncnak még ugyancsak el kéne sajátítania. Már most elárulhatok neki annyit, hogy irdatlan a távolság a kétféle megközelítés között.

De ő nem szorul kioktatásra, felmarkol egy KSH-táblát, kiemeli belőle a legnagyobb részösszeget és elüvölti magát: kétmillió munkaképes korú állampolgár (hatvan százalékuk nő) a „nem kíván dolgozni” kategóriában!

Pedig ez a szám nem úgy értendő, hogy kétmillió magyar lusta, utál dolgozni, a hasát sütteti a nappal stb., hanem úgy, hogy a lakossági mintán kikérdezéssel fölvett kérdőíven ennyien nem tudnak igennel válaszolni a „dolgozni szeretne és két héten belül képes is munkába állni” kérdésre.

Ahhoz tehát, hogy a statisztika szerint valaki az aktívak közé tartozzék, vagy foglalkoztatottnak, vagy aktív munkanélkülinek kell lennie. Ha foglalkoztatott volt, akkor az előző héten legalább egyórányi, fizetés ellenében végzett munkával kellett rendelkeznie, ha meg munkanélküli, akkor az előző négy hétben folyamatosan aktívan munkát kellett keresnie (vagyis aktívan jelen lennie a munkaerőpiacon), és munkára késznek is kellett lennie mind egészségi, mind szociális értelemben – például a gyerek bölcsődében, a dédanyuka mellett pedig, teljes ellátással, bentlakással, ott teljesítenek zsebbe fizetve az erdélyi idősápolónők – nyilván a rendkívüli szociális segélyünkből, nemde.

Akik tehát nem dolgoznak (mert az ábra meghatározása szerint „nem kívánnak dolgozni”) – szemben a buzgó statisztikai méregzsák nagyívű következtetésével –, azok nem ám azt mondták, hogy „egy órát sem”, vagy azt, hogy „két órát sem”, vagy esetleg azt, hogy „egy napot sem vagyok hajlandó hetente dolgozni pénzért, majd hülye leszek, ha nyugodtan éhen halhatok pereputtyostul anélkül is!”, hanem egy-, illetve kettőórányi, egynapnyi vagy akár egy részmunkaidőnyi munkát SEM KAPTAK, vagy TUDTAK elvállalni.

Miért?

Sok oka lehet annak. Nem akarnék nagyon belemélyedni a témába, végtére is nem én vagyok az oknyomozó újságíró, hanem az – ahogy a kommenteket elnézem – ezerfejű sárkány elől épp Felfújt Hólyag nevezetű táltosa popsiját paskolva menekülő szerzőnk: tessék kicsit utánanézni területi, kistérségi statisztikáknak, jó? Hogy is alakul a munkakínálat- és munkakereslet-terület életkor, szakma, közlekedés, gyermekintézmény-ellátottság, és isten tudja, még mi minden szerint. Vannak egyébként a témának felkent kutatói, akik azért kicsikét hosszabban szokták körbeszaglászni tárgyukat. Itt tessék elmerülni pár hónapra.

S ha ez megvolt, akkor jöhetnek a további problémák. Tegyük fel, hogy számottevő női populáció számára adott elérhető távolságban (napi három óránál nem nagyobb oda-vissza távolságra), képzettségének és/vagy képességeinek és/vagy alkalmasságának megfelelő munka, mondjuk, részmunkaidőben, minimálbéren. Elvállalják? El fogják, el tudják vállalni? Maga, kedves Dóra Melinda Tünde, elvállalná? Tegyük fel, hogy Budakalászról Kispestre kéne hetente három nap reggel hatra odaérnie, és ott takarítani egy nagyvállalat épületeit hat-hat órában (ez kb. egy fél állás)? Havi 49 ezer forint bruttó, ami, ha gyermekkedvezménnyel nem számolunk, akkor havi 32 000 nettó. A havi kombinált BKV-bérlet 11 ezer. A budakalászi HÉV havi pótbérlete: 5900. Ez a várható kezdő fizetésének a felét már el is vitte. Számos egyéb beruházást, befektetést is igényel az, hogy az ember el tudjon járni dolgozni. Épp az a probléma a nők a férfiakéhoz viszonyítva is alacsonyan tartott fizetésével, hogy ez a kilátás önmagában is megnehezíti, hogy a nők el tudjanak helyezkedni. Azokat a tevékenységeket ugyanis, amiket ők otthon „ingyen” (nem ingyen, de ezt itt nem fogom magának ingyen levezetni) végeznek el, csak a saját maguk által a nyílt munkaerőpiacon elérhető munkabérnél nem lényegesen olcsóbban, vagy egyenesen drágábban tudják elvégeztetni valaki mással. Tovább nehezíti a dolgot, hogy ráadásul olyan tevékenységek másokkal – nem is biztos, hogy jobb minőségben – való elvégeztetésére akarjuk az inaktív nőket rávenni, amelyeket eddig ők maguk végeztek, s amiben magukat (harsány társadalmi helyesléstől övezve) megvalósítják, s ami egyben az intim szférájuk legszervesebb részét – szeretteiket – testesíti meg…

Egyszóval: azért menjen el hazulról hajnalonta, s hagyja ott bömbölő kicsinyét a gyakorlatlan, vadidegen bébiszitterre, remegő kezű nagymamáját a lelketlen, katonás ápolónőre, hogy maga egy tökidegen cég olajos padlóját sikálhassa valamivel kevesebbért, mint amit ezeknek a szipirtyóknak kifizet?

Azt mondja a mi nagyeszű szerzőnk, ravaszul előhúzva mellényzsebéből a spanyolviaszkot, hogy a nők előbb csináljanak maguknak karriert, és utána családot, s akkor rögvest összeegyeztetődik majd a wörk meg a lájf. Olvasott is róla egy tanulmányt.

Én többet is olvastam, és azt tudtam meg ezekből, hogy ahhoz, hogy a nők karriert tudjanak csinálni (tömegesen persze), ahhoz a férfiaknak sokkal többet kell teljesíteniük elsősorban a saját maguk, s másodsorban a családtagok, az egész háztartás ellátása terén.

Idéznék itt egy nemzetközi statisztikát (pár évvel ezelőtti, de a tendencia azóta sem változott):

 Aktivitási ráták nemenként, gyermekszám szerint, az Európai Unió 25 tagállamában és Magyarországon[2]

	20-49 éves nők				20-49 éves férfiak
	Nem nevel 12 év alatti gyermeket	1	2	3 vagy több	Nem nevel 12 év alatti gyermeket	1	2	3 vagy több
		12 év alatti gyermeket nevel				12 év alatti gyermeket nevel
EU25	75,1	64.8	57.8	41.2	85,7	91.4	92.3		86.1
HU.	78,2	59.4	43.8	12.6	82,3	87.7	87.7		73.8

Eurostat, 2005. alapján

Magyarázom: általános igazság, de minálunk tragikus mértéket ölt, hogy a család a nőknek rontja, a férfiaknak pedig javítja a munkaerő-piaci pozícióit. Relax: jól nézzék meg a számokat. A férfiaknak a feleség, az egy és a két gyerek (Nyugaton még a három és a több is, minálunk az már nem) az agglegénységhez képest mind jobb és jobb helyzetet indukál: ezt az embert meg a gyerekeit valaki ellátja: biztos, rendezett munkaerő.

A nőket azonban a hajadonsághoz képest a házasság, az egy, a két és a több gyerek (minálunk drámai, szakadékszerű zuhanást mutatva) mind egyre távolabb viszi a megbízhatóságtól, vagyis a foglalkoztathatóságtól, hiszen az illető munkaerőnek önmagán kívül egy-két-három-sok embert el kell még látnia ahhoz, hogy egyáltalán az ő munkába jutása szóba jöhessen.

A nőket – remélem, nem vet meg emiatt az ortodox, mondhatni, óhéber duma miatt – nem az ambíciótlanságuk, a lustaságuk, hanem a társadalmi helyzetük akadályozza abban, hogy tömegesen a férfiakkal egyenlő, vagy még talán sikeresebb, mert a képességeiknek és a szorgalmuknak is megfelelő karriert csináljanak. A nők nem azért nem férnek a karrier húsosfazekához, mert nincs étvágyuk, hanem mert nem engedik őket oda.

Munkaadó ismerősöm (nem mondom meg, hogy ő maga férfi-e vagy nő, mert mindegy) a kezét tördelve mondja nekem, hogy nem, soha többet nem vesz föl nőt arra a munkahelyre. Most kellett megválnia a nagyon szeretett és tényleg minden szempontból bevált fiatal munkatársnőtől, de egyszerűen nem bírta, mert nem és nem: az az egyébként tényleg édes gyerek mindig pont akkor lett beteg, amikor beszámolási időszak volt, és neki, a főnöknek egyedül kellett éjt nappallá téve a hülye adminisztrációval foglalkoznia, mert a nagyon alkalmas kolléganő folyton otthon volt a beteg gyerekkel…

Na, itt akkor én is fölteszem kedves szerzőnk cikkvégi tanulságszagú kérdéseinek mintájára a magamét:

Hol a francba volt annak a gyereknek az apja, ó, mondd, nyájas olvasó?

---

[1] Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika. Móra Kiadó, 1981.

[2] Partszélről a fősodorba. Gender mainstreaming kézikönyv. 2009. 13. oldal.

dohányzás-gén

"...Debrecenben most genetikai vizsgálatokat is végeztek a dohányzásra vonatkozóan.  Több génben van olyan mutáció, amelynek az a következménye, hogy adott személyek sokkal könnyebben szoknak rá a dohányzásra, és sokkal nehezebben tudják letenni le a cigarettát – mondta az egyetemi tanár. A vizsgálat szerint, nemtől függetlenül, a romák 90 százaléka dohányzik - hangzott el a Krónikában. "

895 milliós támogatással dohányzás-gént sikerült izolálni a Debreceni Egyetemen? Hisz ez nagyszerű. 

Itt van mindjárt egy (de teszés szerinti statisztika van a tárgyban az interneten, öt percet igazán mindenkinek megér) remek adat a dohányzók arányáról országok és nemek szerint. Nézzük az ukrán férfiakat (lehet, hogy ők tkp. rejtett romák? Most fog genetikai fény derülni erre a rokonságra?): kétharmaduk dohányzik, ráadásul fajlagosan (ez olyan jó todományos szó, nem?) is sokkal többet, mint más országok dohányosai (s akkor még a cigaretták nikotin- meg kátránytartalmát nem is vettük bele). 

Vagy esetleg az oroszok - a világ nagy genetikai óceánja - köreiben lennének sokan a cigányság rokonai? Vagy - ez egy egészen felvillanyozó ötlet - a német egészségügyi személyzet között nagy a romák aránya? És még egy nagyon érdekes származástani újdonság: a jemeni férfiak - de csak ők, a nők nyilván máshonnan erednek - egyenesen háromnegyed részben dohányos géneket örökölhettek.
Juj, de jó ötlet volt ez a TÁMOP-os támogatás! Mindent meg fogunk érteni hamarosan.

Teljesen át fog alakulni a genetikáról alkotott képünk. Visszatekintünk a negyvenes-hatvanas évek Magyarországára például, és levonjuk a tanulságot visszamenőleg, hogy akkoriban épp az értelmiség - művészek, pártvezetők, műszakiak és közgazdászok - kerültek ki nagy számban azon génállománnyal rendelkező populációból, amelynek sejtjeiben magas a dohányzás-gén előfordulási aránya. Nézzük a Hyppolit a lakáj c. filmet:  mindenki dohányzik. A Bogáncs c. Fekete István regény-feldolgozásban pedig kis híján a kutya is. Érdekes történelmi következtetésekre adnak ezek a - még egyelőre persze anekdotikus - bizonyítékok alapot.

Nem tudom, mi szükség volt ilyen körülmények között arra, hogy a debreceni TÁMOP-os kutatás költségei mintegy egynegyedét kitevő egymillió dollárt is kihajítsák az ablakon, amellyel valami falmelléki amerikai egyetem meg a - van, aki e nevet (nem) ismeri? - SOTE Népegészségudományi Intézete többéves dohányzás-felmérő kutatásában (ráadásul tavaly még Romániára is kiterjeszkedtek, pedig egy hangot sem szóltak a dohányzás-génállományunkról) arra kereste a magyarázatot, hogy mi minden okozza a különböző társadalmi csoportokban a dohányzás terjedését, és hogyan lehetne fölvenni például az alacsonyabban iskolázott társadalmi rétegekben, így a roma nők körében is a rejtett megtévesztő, dohányzásra serkentő kampányok hatásával a harcot. Most a remek debreceni genetikai felfedezést látva, tényleg: mi szükség erre?