Minek nevezzelek?

(Megjelent a CoMMMunityn is.)

Balog Zoltán miniszter tárgyalásra hívta a családon belüli erőszak önálló büntetőtörvényi tényállásként való kodifikálásáért több, mint százezer aláírást összegyűjtő Élet-Érték Alapítvány vezetőjét, Halász Pálmát és néhány képviselőnőt. A Fidesz, a népi kezdeményezés parlament asztaláról történt lesöprését követően rapid sebességgel felhorgadó felháborodástól kissé hátrahőkölve jóindulatáról, tárgyaláskészségéről biztosított, egyben közölte, hogy a készülő törvénytervezetet inkább szeretnék párkapcsolati erőszak vagy együtt élők közötti erőszak elleni törvénynek nevezni, hogy a család szóhoz ne kapcsolódjon méltatlanul „negatív töltet”.

Az (ellenzéki) közönség erre hangos kacajra fakadt vagy dühbe jött, és cikkekben, és további cikkekben, valamint közösségi oldalakon fejezte ki rosszallását. 

Pedig… … A család szó ebben a kontextusban való használata nem csak a szentség, de a hatékonyság szempontjából sem állta ki eddig a valóság próbáját.

Először is a „családon belüli erőszak” egy rossz fordítás, a tárgyalt jelenséget sehol a világon nem így hívják. Angolul, ugye, ’domestic violence’. A jelenség eredetileg nők elleni erőszak (’violence against women’, franciául ’violence envers les femmes’) néven vált ismertté, de aztán kiderült, hogy túlságosan is általános, az egész társadalmat átható dologgal állunk szemben, amellyel kénytelenek vagyunk részleteiben foglalkozni, így külön a közterületen, közintézményekben, a közmorálban, a jogban, a médiában stb. megnyilvánuló, és külön a magánszférában, az egyénnel szemben megnyilatkozó erőszakkal: ez lett a ’domestic violence against women’. Magyarul ez: a nők ellen a magánszférában elkövetett erőszak lenne helyesen. A specifikációt többféleképp oldották meg, franciául pl. többnyire ’violence conjugale’-nak, vagyis párkapcsolati erőszaknak mondták, angolul ’domestic’ (otthoni = a magánszféra értelmében) vagy ’intimate partnership violence’ (párkapcsolati erőszak) neveken vonult be a szakirodalomba.

Nálunk, amikor – természetesen civil nyomásra – egy kormányzat (a Fidesz első kormánya volt, ezúton is bocsánatot kérek a magukat baloldalinak és liberálisnak hívő barátaimtól ezen információ miatt) úgy ítélte meg, hogy mégiscsak fontos lenne a kérdéses jelenség elleni fellépést megfelelő önálló törvényi tényállás bevezetésével elősegíteni, ugyanebben a megnevezési kátyúban találta magát, mint most. „Nem”, riadt meg a felelős államtitkár: „ne nevezzük nők elleni erőszaknak, mert azt fogják rólunk hinni külföldön, hogy nálunk erőszakolgatják a nőket! És ne nevezzük családon belüli erőszaknak se, mert akkor mit fognak hinni a családról a fiatalok!” De aztán a végül elkészült jogszabály-koncepció mégiscsak tartalmazta az összes borzalmas szót: családot, nőket, mindent… Nem állítanám, hogy ezért, vagy csak ezért, de sem a megrendelő minisztérium, sem a kormány, sem a parlament, sem az egy év múlva választásokon győzedelmeskedő addigi ellenzék – MSZP-SZDSZ -, sem senki, soha nem vette elő, nem vitatta meg, nem nyúlt hozzá.

Egy 2002 őszi sikeres aláírásgyűjtés nyomán aztán (tehát nem ez a mostani az első), az akkori (frissen megválasztott, még lelkes) országgyűlés 2003 tavaszán gyorsan megtárgyalt és elfogadott egy országgyűlési határozatot, amely egy éven belül (2004. március 31-ig) a családon belüli erőszak elleni hatékony állami fellépés érdekében komplex törvény- és intézkedéscsomag megalkotását és hatálybaléptetését irányozta elő. Ha nem is tökéletes, de igen jó határozat volt.

A törvény- és intézkedéscsomag nem jött létre.

A 2002-es aláírásgyűjtés, majd az azt követő parlamenti viták során alkalmazásba vett szakszó – családon belüli erőszak – azonban sajnálatos módon lassan közismertté vált, és elkezdték használni. Sajnálatos pedig azért, mert a kifejezés - kutatás, adatgyűjtés, köztudatformálás, képzés, oktatás híján - nem húzta magával a más országokban hozzá kapcsolódó ismereteket is. Az emberek – politikusok, szakemberek, sajtómunkások – kimondták, leírták, és mindenki azt gondolt a jelentéséről, ami neki jól esett.

Itt biztosíthatok mindenkit arról, hogy NAGYON KEVESEN akadtak s akadnak ma is Magyarországon, akiknek jól, avagy kézre esik a nőket érő, a nők ellen irányuló erőszakról akárcsak gondolni is valamit (azon kívül, hogy biztos megérdemlik azok a ribancok), nem hogy írni, beszélni, döntést hozni. Így esett, hogy magyar hazánkban, gyanúm szerint a világon egyedüliként, a magukat progresszívnek hívő erők is csak a gyermek-, az idős-, meg a fogyatékosbántalmazásra bírnak gondolni, ha a 'domestic violence' fogalma felmerül; s ha netán kiejtik a szájukon a NŐK szót, akkor biztos hozzáfűzik, hogy ÉS A FÉRFIAK. És nagyon büszkék, hogy adtak az igazságosságnak. Ők aztán nem diszkriminálnak. Nem ők! Csuhaj! Ugocsa non coronat.

A politikai szerepvállalás terén szorgoskodók – közöttük is elsősorban a mégoly csekély számú nők – előszeretettel szoktak mentegetőzni: nem, nem csak a nőket, a legkevésbé sem őket, hanem legalább annyira a férfiakat védjük, óvjuk az erőszak ellen. Szép. 

Természetesen férfiakat is ér erőszak, futball-lelátó, kocsma, utcai verekedés stb., de a nők elleni erőszak szisztematikus, a társadalom eszköze legjelentősebb kisebbsége – a nők – kiszorítására a hatalom minden területéről. (A mienknél is patriarchálisabb társadalmak még a saját személyük feletti rendelkezés hatalmát is megvonják tőlük, vigasztalódhatunk tehát.)

Lehet, hogy néha hajlandók vagyunk sajnálni a gyengéket, ha nem épp mi magunk bántalmazzuk őket, de hogy szembenézzünk a ténnyel, hogy a nők elleni erőszak a társadalom alapműködése, hogy ez az az eszköz, amely biztosítja a férfiaknak (a nem bántalmazó többségnek is ám!), hogy a társadalom számos színterén a családtól a parlamentig, a foglalkoztatástól a gazdasági vezetésig mindenütt előnyt élvezzenek a nőkkel szemben: ez még, úgy látszik, nem dereng a közmegértés horizontján. Pedig nem ártana, mert lassan azt is számításba kell majd venni, hogy az egyre távolodó célt – az Európához, s általában a fejlett világhoz való felzárkózás célját – hogyan lehetne mégis közelebb hozni. Nem ez ennek a kis cikknek a tárgya, így hát egyszerűen idevetem: a nők egyenlő részvétele nélkül nem fog menni.

A családon belüli erőszak kifejezés szerintem azért nem elég jó, mert elvonja a figyelmet (és minálunk ezt, hogy úgy mondjam, nem kell kétszer mondani) a nőket érő szisztematikus erőszakról, és a mindenkire egyaránt leselkedő agresszióra tereli át. A családon belüli erőszak kifejezés használatával politikai (hatalom) helyett pszichológiai (indulat) fogalmakra tereljük a szót, s ezért intézményi változások helyett csak magatartási korrekciókra hívunk fel.

Én – ha az övétől különböző megfontolásból is – üdvözlöm tehát Balog Zoltán miniszter kezdeményezését, és „A párkapcsolati/együtt élők közötti erőszak ellen - a nők védelmében” néven javaslom a jogszabálycsomagot megalkotni.