2009-ben írtam: Levél két magát önkéntesnek és öntudatosnak valló prostituáltnak

A levél - mit mondjak, egy csöppet sem veszített az érvényéből három év alatt - a Tűsarok online portálon jelent meg, de ide is kiteszem, mert hadd legyen csak meg, s mert istenuccse nagyon jó írás. :) 

Levél két nagyon rokonszenves, magát önkéntesnek és öntudatosnak valló prostituáltnak. Nonameblogger (NNB) és Lady_Chiara (LC), saját blogjuk mellett a Tűsarok rendszeres levelezői is.

Kedves Lányok,
megpróbálok – röviden, vagyis szükségképpen csak néhány ponton – reagálni arra, amiről, bár kutyafuttában, de beszélgettünk múlt kedden a vita után, s amiről Maguk írtak a blogjaikban, s időnként a Tűsarok fórumon.
Előre elhatározom, hogy nem teszem magam elé a szövegeiket, és nem fogom a bennük leírtakat pontról pontra vitatni. Egyrészt azért nem, mert az úgy még ennél is hosszadalmasabb lenne, másrészt azért nem, mert ismét és ismét valami átfogót, lényegit szeretnék megvilágítani ebből az egészből. A konkrétum – bár nagy tisztelője vagyok a valóságnak – sokszor félrehord.

Mondok erre egy példát (nem analógia, ezt NNB-nek mondom, nem behelyettesíthető algebrai képlet, csak példa). Egy Galilei nevezetű megszállott tudós azt állította (nem volt ezzel teljesen egyedül, de azért a népesség nagy része lazán hülyének nézte érte), hogy az égen a Nap van cca. középen, s a Föld, valamint a többi csillag, a bolygók, körülötte keringenek, a Hold meg a Föld körül. Sőt, ha nem tévedek, még a Jupiternek is meghatározta egy vagy két holdját, vagyis kimondta róla, hogy az is csak olyan gömb alakú bolygó, mint a mi Földünk. Óriási botrány lett belőle. Szemberöhögték (ez lett volna a kisebbik baj, de ki is akarták végezni): micsoda baromság, az ember nap mint nap fölkel reggel és látja a saját szemével, hogy a Nap ott áll Keleten, délben fönt delel, este meg nyugszik Nyugaton. Mi itt állunk egy helyben, az meg forog köröttünk, a vak is láthatja.
Szóval a konkrét, tényleg igaznak megélt tapasztalat nem mindig igaz valójában. Sokszor csalnak meg bennünket a testi és lelki érzékeink.
Ezért, bár készséggel elfogadom azt a tapasztalatukat, hogy Maguknak ez a tevékenység nem árt, hogy Maguk ezt kedvelik, és jól érzik benne magukat; hogy még soha nem láttak olyan ügyfelet, aki valami rosszat akart volna, vagy legalábbis ezt meg is bírta volna Magukkal szemben valósítani; hogy nem tudnak arról, hogy a Magukhoz hasonló (viszonylag az elithez tartozó) társaikat bármi visszavonhatatlan baj érte volna, ami ellen ne tudtak volna védekezni; bár elhiszem Maguknak, hogy kifejezetten úgy tapasztalták, hogy nincs okunk az iparág szervezőit, akik egytől egyig decens úriemberek és -asszonyok, bármiféle kényszer alkalmazásával vagy túlzott lenyúlással vádolni – ezeket az állításokat akkor is tévedésnek tartom, ha egy percig sem feltételezem Magukról, hogy ne mondanának igazat. Maguk ezt így látják, így érzik, így tudják. Ettől még lehet máshogy.
Ez a hosszú mondat – tudom – persze így nem nyerő. Mindjárt jön, amit Sárosi Péter is mondogat, hogy én, illetve mi, feminista vérszívó szélsőségesek, az akaratuk ellenére meg akarjuk menteni Magukat: megmentünkiparosok vagyunk.

Nehéz ügy ez. Természetesen Magukat az akaratuk ellenére nem szeretnénk semmi bajtól se megóvni, pláne, ha nem tudunk helyette valami jó és profitábilis kereseti forrást is ajánlani a nagy megmentés mellé. Hát, bizony, nem tudunk.

Különben is nehéz dolgunk lenne, hiszen egész világunk rá van állva erre az iparágra: a csapból is a "jaj, de jó, olyan szabadok vagyunk, hogy még a szexet is adhatjuk-vehetjük!" folyik. A gyereklányok tízéves koruktól kezdve kis Barbie babák, nem létező pihéiket borotválgatják nagy szakértelemmel a lábukról, haskilógós pólóban riszálnak – fáramászni elfelejtenek, az kimarad sokuknak. Aztán jön az anorexia ("jaj, de szép karcsúak vagyunk"!), és hogy konkrétan prostitúció, vagy csak érdekszex (úgysem vagyunk mi másra jók): az már csak szerencse kérdése.

Szóval belátom: Maguk teljes joggal gondolják azt, hogy a prostitúció tök normális, helyénvaló dolog, az ember vagy profiként, vagy amatőrként, de bevállalja, hisz ez a trend, és ebben van a pénz is. "Mér', és mennyivel rosszabb, ha csak EGY pasi fizet az embernek a szexért: a férje?" – kérdezik sokan. Hát... valamivel talán jobb, de nem sokkal, az biztos. Ha fizet a szexért. Ha a szexért fizet, ha kurvaként, megdugható eszközként tartja a nőt, akkor nem jobb, nem sokkal. Kicsivel azért igen, de tényleg csak kicsivel, mert legalább a jog védi a feleséget, s ha észretér netán, esetleg fel tud lépni végül ez ellen a hajdenagy "megbecsülés" ellen.
A nagyívű általánosság szintjén tehát pont az a bajom, bajunk a prostitúcióval, hogy szervesen összeépül – ideológiailag és gyakorlatilag egyaránt – a nők haszonjószágként tartásának más formáival, például az olyan házassággal is, mint amilyenre az előbb utaltunk.

Nagy tévedés azt állítani, hogy a nők azért nem járnak prostituált férfiakhoz, mert azok biológiai okok miatt nem tudnának megbízható szolgáltatást nyújtani. Mint tudjuk, annyira azért van ellenpélda, vagyis nőknek szánt férfiprostitúció, hogy ne lehessen pusztán biológiai okokkal magyarázni a különbséget.
Ellenkezőleg: a férfiak azért járnak, mégpedig tömegesen prostituálthoz, mert ők a társadalmilag számukra biztosított hatalom oly fokával rendelkeznek, hogy megengedhetik ezt is – és még sok minden mást is – maguknak: ha kedvük van, bérelhetnek kedves, öntudatos, viszonylag sok (na de azért nem olyan nagyon sok!) pénzt kérő szép, fiatal, egészséges nőt, akivel megélhetik akár – persze a pénzükért – a barátnő-feelinget, vagy ha inkább az tetszik, a szerető-feelinget is, ha meg ahhoz van kedvük, fölszedhetnek egy útszéli csajt is egy negyedórára és állva is elintézhetik a dolgot akár: megtehetik ezt is, azt is. Csak attól függ, NEKIK mihez van kedvük. Ha kalandra vágynak, rendelhetnek maguknak egzotikus, terhes, fiatalkorú, sovány, kövér, szőke vagy barna nőt: megtehetik, megengedhetik maguknak.

Ha impotensek: akkor is fizethetnek prostituáltat maguknak. Legfeljebb csak nézik, csak fogdossák, csak beszélgetnek vele. Miért is ne: a nő pénzért bármire hajlandó. Ha ez nem, akkor lesz rá egy másik.

Az a baj a prostitúcióval, hogy a nőt egy ilyen kifizethető, megvehető, lecserélhető, behelyettesíthető dologként alkalmazza, s ennyiben is (meg még százezer dologban) különbözik a többi ún. személyi szolgáltatástól – NNB ezekre szokott hivatkozni: ugyan mi a különbség a masszőr vagy a fodrász és a prosti között? A masszőr esetében tök mindegy, hogy hány kiló, hogy szőke-e vagy barna, s hogy netán terhes-e. Sokszor még az is, hogy fiú-e vagy lány. Az én ráhangolódásomat ez nem fogja befolyásolni. A fodrászt sem kell – ahhoz, hogy megcsinálja a hajamat – tetszetősnek, kívánatosnak, szimpatikusnak vagy bármilyennek találnom. Csak az számít: hogy vág hajat. A fodrásszal, ill. a masszőrrel ápolt egyébként barátságos, avagy alá- vagy fölérendelő kapcsolat kívül esik a szolgáltatás természetén: nem árt, ha jó (az én fodrászom pl. egy általam nagyon szeretett volt osztálytársam), de semmi köze hozzá.

Az a baj a prostitúcióval, hogy az a nők alávetésének egyik fontos eszköze. Azoknak a nőknek az alávetéséről is szó van itt, akik benne élnek a prostitúcióban, azokéról is, akik ugyan nem, de férjük, kedvesük – mellettük – prostituálthoz is jár, és azokéról is, akik teljesen kívül vannak ezen, s akiket a párjuk nem aláz azzal, hogy ha nem úgy lesz, ahogy én akarom, akkor lemegyek egy kurvához – vagy: idehívok egyet (mert bizony erre is van példa).
1. A prostitúcióban élő nő azért van alávetve, mert – bármit is mondjanak – a dolog lényege az egyoldalú kiszolgálás. Lehet azt játszani, hogy mi kölcsönösségre utazunk: ezt a kliens dolga eldönteni, akarja-e vagy sem. Ha nem: keres egy másik nőt. Ha ez a játék tetszik úri kedvének, akkor belemegy. De: fizet, vagyis végső soron ő szabja meg a feltételeket. (Azok a különféle beszámolók, hogy elmentünk a prostikhoz, de nem úgy volt, ahogy előre megbeszéltük – csak a pasik tapasztalatlanságáról árulkodnak. Némi rutin, és a kezükbe veszik az irányítást.) A kliens nem mindig olyan bűbájos szexi vitéz, mint amilyennek NNB írásaiból kitetszik.
A prostituált nők többsége – NNB szeret nem hinni ezeknek az állításoknak – többszörösen és drámaian alá van vetve. Alá van vetve a stricijének, aki általában férj vagy élettárs, de sokszor nyíltan futtató, aki vagy erőszakkal, vagy mézesmázzal, de elveszi, föléli a pénzt, amit ő hazahoz, alá van vetve az ipar organizátorainak, akik a kupikat tulajdonolják, a szállókat üzemeltetik, a hirdetéseket szervezik. Sok közülük véreskezű, igazán nagyon veszélyes maffiózók keze között sínylődik, oda viszik, ott adják el teljhatalmú új uraiknak, ahol csak akarják.

Valami oka csak kell legyen annak, hogy a sorozatgyilkosságok tipikus áldozatai világszerte prostituáltak. Valami tényanyagnak csak kell lenni a mögött a folyóméterekben de kilométerekben is mérhető beszámoló-áradat mögött, amely volt és jelenlegi prostituáltak tollából, ill. magnóra, videóra vett interjúiból származnak – én végig se tudom olvasni, nézni őket, annyi van belőlük. Elárulhatom: borzalom borzalom hátán.
És azok a számadatok—a prostituáltak normál populációhoz képest negyvenszeres halálozási rátája például – igenis, bár NNB hihetetlennek, s ezért rögtön hiteltelennek is tartja, komoly tudományos vizsgálatok eredményei.

2. A prostituálthoz járó férfi partnernője azért van alávetve, mert – ha nem tudja, akkor is – a párja őt afféle eszköznek nézi: „hm, vasalni elég jól vasal, az életemet is jól szervezi, a gyerekeimmel is kedves: megtartjuk. De viszont a szexben már nem eléggé egzotikus. Kicsit megöregedett, mint én is, kicsit megsavanyodott mellettem: megyek és veszek hozzá egy pótalkatrészt, lám, ott virít a neten, már hívom is.” És a férj megy, és hozzáhasznál egy másik nőt is, hogy saját igényeinek érvényt szerezzen. Megteheti, megengedheti magának. Jó, hát előfordulhat, hogy egy kis szifiliszt is hazahoz, vagy herpeszt, ezt-azt: reméljük, nem. És különben is, arra van az orvostudomány. Egyébként meg majd megbocsát… Mert a férfinek ösztönei, s ebből fakadólag jogai vannak. Értve?

3. A prostituálthoz nem járó, párját megbecsülő szerető férfi élettársa is alá van vetve: csak mert nő. Nem a párja veti alá, hanem a társadalom. Egy olyan réteghez tartozik, amelynek fő jellemzője, hogy alacsonyabb rendű, mint a másik. (A nő- és anyáknapi magasztalás-giccs senkit ne tévesszen meg.) Ha többet is dolgozik, kevesebbet keres. Azok a munkafajták, amelyeket többnyire nők végeznek, valami csoda folytán kevesebb bér ellenében kelnek el a munkaerőpiacon, mint az ún. férfifoglalkozások. Kevesebb a magas beosztás, kevesebb a döntési jogkör, kevesebb a pénz, a szabadidő, kevesebb a kompetencia. A nő – akármilyen férfi a partnere – szexuális típusú sértegetések céltáblája utcán, munkahelyen, bárhol. Akt- és pornóképek, ill. reklámok erdején keresztül közlekedik az utcán, a boltokban, még a hivatalokban is. Akkor is, ha neki speciel nem jó érzés, hogy mindig állni kell ezekkel az összehasonlítást. A nő – akárkivel él is együtt – egy olyan réteghez tartozik, amelynek gazdasági aktivitása rémisztően alacsony. A fiatal nőké a 20%-ot is alig haladja meg… Ezt a számok iránt érzékenyeknek mondom: 20% alatti aktivitási ráta egyenértékű a társadalmi kirekesztődéssel.

Maguk, kedves NNB és LC osztják azt a közkeletű hiedelmet, hogy a prostitúció legalizálása egy csapásra megoldaná a kínzás, kényszerítés, maffia, emberkereskedelem címen ismert problémákat, s maradnának az önkéntes, képzett, szívesen szolgáltató profik.

Először is az a rossz hírem van, hogy Magyarországon a prostitúció – illetve abból az, amit a prostituált csinál – legális. A legalitás minden jellemzőjét bírja: lehet vállalkozó, hirdethet, fizethet adót, ezáltal szert tehet nyugdíjra is, igénybe veheti a kötelező rendszeres egészségügyi ellenőrzést. Mi kell még?
Hogy a bordélyosok is legálisan működhessenek? Hogy az emberkereskedők is nyakkendőt kötve grasszáljanak a parlamentben a Munkaadók Országos Szövetsége elnökeként? Hm? Hogy a striciknek ne kelljen legalább valami álfoglalkozást bejelenteniük, hanem szabadon sarcolhassák a nőiket és fizettessék ővelük még a tébéjárulékukat is?

A prostitúciós ipar legalizálásával az a baj, hogy azok az intézmények, amelyek beleférnek a legális keretekbe, kiskapuként funkcionálnak azon intézményeknek, amelyek már nem férnek bele. Ezt bizonyítja mindazon országok tapasztalata, ahol legalizálták a prostitúció iparának működtetőit: a bordélyokat, vigalmi negyedeket, efféléket. A legalitás országaiba irányul az emberkereskedelem zöme: óriási tévedés önkéntesen Hollandiába kiutazó öntudatos magyar konzumnőkben gondolkodni: tömegesen kihurcolt, szarrá vert, halálra rémített és naponta több tucatnyi „menetet” ledarálni kénytelen nőt kell inkább elképzelni. Az emberkereskedelem Hollandiában sem legális – viszont tömeges. Németországban is tilos a gyermekprostitúció, hiába legális az önkéntes felnőtt prostitúció. Azért még százával visznek oda a legkülönfélébb kelet-európai országokból nem csak 18, de 14 évesnél fiatalabb kislányt is. S ha nem oda, hát jön a legális német prostitútor, a kliens közelebb: Csehországba, Szlovákiába, hozzánk… Megengedheti magának. Ő egy férfi. S ha a pipihús kell neki, hát azt vásárol magának. Nemde.

Erre NNB azt válaszolja, hogy nem a prostitúciót, de a gyermekprostitúciót kell tiltani. Mégegyszer mondom: tiltják. Csak lehetetlen fölvenni ellene a harcot, mert ugyanazon szervezeti csatornák, ugyanazon hálózatok szállítják az új árudömpinget, akármilyen korú, akármilyen önkéntes: a legalitás megnyitja a kapukat, elfogadottá teszi a kínálat igénybevételét, normalizálja a prostitúciót mint olyant, normalizálja a kliensi magatartást irányító rafinált marketinget (pornó), és immár csak egy hajszál választja el az egzotikus fajú nőt az egzotikus korú (gyerek) nőtől, egy hajszál, vagy annyi sem az önkéntest attól, aki önkéntesnek mondja magát vagy azt sem mondja, mert nem tud a nyelvünkön beszélni, különben is beverték a pofáját.
A kliens bejön és nem kérdezi meg: „mondd, te önként vagy itt, vagy kényszerítettek? Akarod-e, hogy kimentselek innen? És hová szeretnéd, hogy vigyelek? Pécsre? Kievbe?” Nem kérdez, hisz egyrészt tojik rá, másrészt úgyse tudna segíteni. Még a legtöbb, amit a nőért tehet, hogy igénybe veszi és fizet neki. Ugye.

A prostitúció intézményrendszerének legalizálása aláássa az egyenlőség eszméjét. Óriási hasznokat termel az egyik oldalon, a prostitútorok (emberkereskedők, madámok, szervezők, futtatók, maffiózók stb.) s velük természetesen a partiarchális érdekeket szem előtt tartó adószedő állam oldalán is, a férfikliens kezén keresztül szívva el a jövedelmet az ügyfél családjától, gyerekeitől. Ugyanakkor hihetetlen egészségi, lelki, életkilátásbeli stb. károkat és szenvedést okoz a másikon (prostituált nők és gyerekek). A prostitúciós ipar törvényesítése megpecsételi a férfiak és a nők közötti rangkülönbséget. A férfitársadalomnak semmi oka kétségbeesni a női egyenjogúság előretörése miatt – a legális prostitúció bármikor számtalan változatban szállít olyan nőt, aki megfelel az aktuális alávetési igényeknek –: évezredes fölénye ha csöppet enyhült is, bármikor kárpótlást nyer érte a Szexpón például.

A legális prostitúció kihúzza a talajt a nők egyenjogúság iránti küzdelme alól is: „ha te egyenjogú vagy is, drágám, hozok magamnak Thaiföldről egy nem egyenjogút”. A prostitúció legalizálása magukat a feltörekvő nőket is arra sarkallja, inkább férfiakká vagy valami ahhoz hasonlóvá váljanak: egyetlen esélyük az érvényesülésre, ha maguk helyett másik alávetett nőt állítanak ki…

A prostitúciós ipar legalizálása árkot, szakadékot ás a nők és a férfiak közé. Az egyik, megengedheti magának, feláll a vacsoraasztaltól, barackot nyom kamasz kislánya fejére, és kisétál a vigalmi negyedbe egy a lányával egyidős gyereket a farkára tűzni. Teheti: férfi. A másik pedig, bár magas végzettségű értékes munkatársa munkahelyének, inkább nem megy el a csapatépítő tréningre a kollégákkal, nem is konferenciázik, kihagyja az üzleti vacsorát is… tudja, a szeminárium, a tárgyalás után a kupi következik.

Üdvözlettel,

Betlen Anna

Tévébe soha

Íme, itt, nyilvánosan, visszavonhatatlanul kijelentem, hogy soha többé tv magazin műsorba nem megyek be. Nem zavartatom magam többé, ha valakit bárminő komoly okkal helyettesíteni kell: ha beteg, ha szült, vagy ha még ennél is fontosabb dolga van. Nem érdekel, mi az a nélkülözhetetlen és kihagyhatatlan tartalom, amelyet most ez a tv-műsor fog a közönség tudtára adni, s éppen általam. Rám többé senki, se sajtó, se barát, se ellenség ne számítson. 

Tévébe soha.

Pontosabban: egy degresszív feltétel mellett természetesen igen, bármikor.
Minél rövidebb a műsor, s abban az én szereplésem, annál több díjazás ellenében szívesen bemegyek bármely tévébe. Egy ötperces műsor például percenként 100 000 Ft + ÁFA. + egyéb költségek (előzetes telefonbeszélgetés a szerkesztőkkel, a bemutatásra szánt anyagok összekészítése, az időben való megérkezés és várakozás, smink inkluzíve, a műsor előtti esetleges további egyeztetés műsorvezetővel-szerkesztővel, oda- és visszaút): 10%-on, vagyis percenként 10 000 Ft+ Áfa díjazás ellenében számolandó el. 

Ha a szereplésem (nekem hagyott beszédidő) meghaladja a 10 percet, akkor a percdíj csökken: 80 000 Ft + ÁFA, s vele a kiegészítő idő díjazása is. 20 percnél 30 000 + ÁFA, 30-45 perc között 12 000, 45 perc fölött - amennyiben a műsorvezető érdemi felkészültségéről előzetesen meggyőződtem - ingyen is elmegyek.

Indoklás:

Már jó ideje ismételgetem, hogy nem megyek többé tévébe. A mai eset ismertetése mindenkit meg fog győzni.

Itt a CSB-törvény, a sajtó/média a civil álláspontoktól hangos. A ma délelőtti Család-barát c. műsorba szakértőt várnak. A szokott jollyjokerek (Wirth, Tóth, Spronz) elfoglaltak, megkérnek engem, hogy menjek én. Nem szeretnék, elmondom, miért, aztán mégis ráállok. 
Ez volt az utolsó eset.

I. 
Vonaton ülök épp, péntek dél van. Felhív a tévé szerkesztője is, köszöni, hogy vállaltam a szereplést, és elmondja, hogy a műsor a családon belüli erőszakról fog szólni, és hogy jó lenne, ha az érintettek hallhatnának valamit arról, hogy hogyan segítünk nekik, és mit tudunk a bajbajutottaknak nyújtani....
Mondom neki, hogy én nem látok el ügyfeleket, ilyen szempontból én nem volnék igazán alkalmas riportalany, talán mégis valaki más kellene, én afféle elméleti szakember vagyok. "Jaj, csak azt ne mondja, hogy elméleti!" Oké, akkor mondjuk be a segítő szervezetek elérhetőségét: NANE, Patent, KERET Koalíció (elmagyarázom, hogy ez utóbbi a szexuális erőszak áldozatait segítő telefont működtet). "Igen, persze, és még az OKIT-ot, a Telefontanút is, mert ott lesz Németh Ágnes alezredes is az ORFK-tól” (Németh Ágit nagyon kedveljük, hosszú közös múlt – de öt percre két ember: az bizony sok.)
Hát, mondom, így sokat nem fogunk tudni beszélgetni, azt hiszem.
"Jó - folytatódik az előzetes egyeztetés -, akkor most megbeszéljük a kérdéseket, éppen a rövid időre tekintettel: kik lesznek áldozatok, miről ismerjük meg, ha elkezdődött a bántalmazás, és ugye nem csak nőket ér, beszéljünk a férfiakról is, őket is bántalmazzák persze." Azt kérem, hogy a férfiáldozatokat most hagyjuk ki. Ha öt percünk van, akkor azt fordítsuk a lényegre: kell-e törvény, kik az áldozatok, miről ismerik meg a bántalmazót, hová fordulhatnak. Halljanak a segélyszolgálatokról, ez most a fontos.

Kisvártatva még egy szerkesztő felhív, az előző háromnegyed órás beszélgetést újabb negyedórával megtoldva (csak a fentebb ismertetett elszámolás kedvéért rögzítem itt: ez máris 60 000 Ft + ÁFA). Újra végigveszi a kérdéseket. Megbeszéljük, hogy elolvassák, amiket erről írtam, hogy a műsorvezető is tudjon viszonyulni. Megígéri, hogy kiírják a www.nokjoga.hu oldalról a segélyszolgálataink elérhetőségeit, ott fognak kúszni az információk a kép alatt. Megtudom, hogy a rövid műsor után majd ki kell mennem a telefonos szobába, a nézők telefonjait megválaszolgatni, s a végén a műsorvezetővel élő egyenes adásban még visszatérünk arra, hogy mik is voltak a fontosabb problémák.

II.
Ma reggel. Összeszedem a Nők Joga c. röplapokat, jön a taxi, bemegyünk. Smink, fodrász (!). (Egész jó frizurát csinált, látszott, hogy élvezettel dolgozik.)
Szerkesztőnő jön, végigbeszéljük a forgatókönyvet, kijavítom a Patent jogsegély hibásan felírt telefonszámát, megadom a félfogadási időpontokat, ajjaj, otthon hagytam a KERET szórólapomat, felhívom Lídiát, megadja a telefonszámot, bediktálom. Szerkesztőnő telefonon utasítja a feliratszerkesztőket, hogy írják ki ezeket is.
Másik szerkesztőnő jön, megmutatja, hol lesz a telefonos szoba, sőt, bevisz a stúdióba is, ahol még csak a próba folyik, megmutatja, hogy van berendezve. Elámulok. Az IKEA fizet a tévének? kérdezem. Ugyanis az egész egy kifejezetten nagypolgári IKEA-lakásnak van berendezve: kanapé, szőnyeg, kandalló, könyvespolc, tévéállvány, konyha, magas asztal körül bárszékek, (mi, Németh Ágnes rendőr-alezredessel majd ez utóbbiakon fogunk ülni, a rend és a hitelesség kedvéért.) "Nem, az IKEA nem fizet semmit - értetlenkedik a szerkesztőnő -, a vendégek nem szerették az előző berendezést, nem volt kényelmes." (Aha. Képzelhetjük, mennyire volt kényelmes nekünk a magas bárszék!) 

Beállít Koncz Gábor színész. Náthás. Teát!, szól oda a fiatal asszisztensnőnek, aki sűrűn művészurazva hoz is. 
Koncz Gábor lesz előttünk tehát. Korpa közé keveredtünk. Itt nézhető meg, ki is ő. De csak erős idegzetűeknek. (A film, a 2010-es választások előtt készült sorozat - Ígéretek földje - nőkről szóló darabja. A mindig kitűnő Rácz Zsuzsát, a monoki protonáci polgármestert és Kukorelly Endrét látjuk még benne, azt hiszem, Kukorellynek is volna mit a szemére vetni ennek alapján, de az egy másik jegyzet témája leend.)

Mi jövünk. Fölkergetnek a magasított bárszékre, Dióssy Ági és Rátóti Zoltán műsorvezetők futva-lihegve érkeznek a kanapés-konczos helyszínről. Üres tekintet, hibátlan séró. Beindítják a bejátszást, mondván, erről lesz most majd szó. Amíg a rövidfilm megy, a szőke-göndör Krisztinácska, ki a konyhán méregtelenítő diétával szolgál a kedves nézőnek, beindítja a turmixgépet: mi tehát nem csak nem látjuk (mögöttünk a monitor), de immár nem is halljuk, amiről szó van benne - utólag megállapítható: érdektelen is volt. Egyébként sem hallhatnánk, a műsorvezetők ugyanis a bejátszás alatt még a hirtelen helyszínváltástól lihegve megbeszélik … na mit?: az utánunk következő műsorszám még nem tisztázott részleteit. Egy másodperc van még: Rátóti áthajol az asztalon és mélyen a szemünkbe nézve suttogva megkérdezi: "mondják, hogy lehet ezt megelőzni????" Döbbent hallgatásunkra folytatja: "Vagy hülyeséget kérdeztem?" Hát, igen.
Adás! Dióssy Ági első szava: "a férfiakat is bántják ám!" Itt van (Család-barát, 2012., szeptember 24.), meg lehet nézni. 
Tessék ellenőrizni: a segítő szervezetek (NANE, Patent, ORFK, Telefontanú, OKIT, KERET Koalíció) neve és munkássága említésre sem került, telefonszámaik komment nélkül lettek kivetítve, s hogy van segítség, arról szó sem esett. A műsor vége felé, mint mindig, a nagy Herczog Mária szólott a lilaruhás médialiba száján: "Ne csak MINDIG a bántalmazottakkal foglalkozzunk, a BÁNTALMAZÓKNAK IS terápiára volna szükségük!" A két üresfejű és -szívű műsorvezető továbbra sem ért egy kukkot sem semmiből, telefonszám bemondva nem lett, telefonos szobában érintettek meghallgatása nem következett, ők loholtak a következő vendéghez, mi mehettünk haza. 

Ebben a műsorban (saját bevallásuk) mintegy ötven munkatárs dolgozik. Pontosabban hűti a lét. Ehhez mi, szakemberek, kétségkívül nélkülözhetetlenek vagyunk. Végtére is valakibe csak bele kell törölje a körömcipője talpát a médiaember, nemde!

Minek nevezzelek?

(Megjelent a CoMMMunityn is.)

Balog Zoltán miniszter tárgyalásra hívta a családon belüli erőszak önálló büntetőtörvényi tényállásként való kodifikálásáért több, mint százezer aláírást összegyűjtő Élet-Érték Alapítvány vezetőjét, Halász Pálmát és néhány képviselőnőt. A Fidesz, a népi kezdeményezés parlament asztaláról történt lesöprését követően rapid sebességgel felhorgadó felháborodástól kissé hátrahőkölve jóindulatáról, tárgyaláskészségéről biztosított, egyben közölte, hogy a készülő törvénytervezetet inkább szeretnék párkapcsolati erőszak vagy együtt élők közötti erőszak elleni törvénynek nevezni, hogy a család szóhoz ne kapcsolódjon méltatlanul „negatív töltet”.

Az (ellenzéki) közönség erre hangos kacajra fakadt vagy dühbe jött, és cikkekben, és további cikkekben, valamint közösségi oldalakon fejezte ki rosszallását. 

Pedig… … A család szó ebben a kontextusban való használata nem csak a szentség, de a hatékonyság szempontjából sem állta ki eddig a valóság próbáját.

Először is a „családon belüli erőszak” egy rossz fordítás, a tárgyalt jelenséget sehol a világon nem így hívják. Angolul, ugye, ’domestic violence’. A jelenség eredetileg nők elleni erőszak (’violence against women’, franciául ’violence envers les femmes’) néven vált ismertté, de aztán kiderült, hogy túlságosan is általános, az egész társadalmat átható dologgal állunk szemben, amellyel kénytelenek vagyunk részleteiben foglalkozni, így külön a közterületen, közintézményekben, a közmorálban, a jogban, a médiában stb. megnyilvánuló, és külön a magánszférában, az egyénnel szemben megnyilatkozó erőszakkal: ez lett a ’domestic violence against women’. Magyarul ez: a nők ellen a magánszférában elkövetett erőszak lenne helyesen. A specifikációt többféleképp oldották meg, franciául pl. többnyire ’violence conjugale’-nak, vagyis párkapcsolati erőszaknak mondták, angolul ’domestic’ (otthoni = a magánszféra értelmében) vagy ’intimate partnership violence’ (párkapcsolati erőszak) neveken vonult be a szakirodalomba.

Nálunk, amikor – természetesen civil nyomásra – egy kormányzat (a Fidesz első kormánya volt, ezúton is bocsánatot kérek a magukat baloldalinak és liberálisnak hívő barátaimtól ezen információ miatt) úgy ítélte meg, hogy mégiscsak fontos lenne a kérdéses jelenség elleni fellépést megfelelő önálló törvényi tényállás bevezetésével elősegíteni, ugyanebben a megnevezési kátyúban találta magát, mint most. „Nem”, riadt meg a felelős államtitkár: „ne nevezzük nők elleni erőszaknak, mert azt fogják rólunk hinni külföldön, hogy nálunk erőszakolgatják a nőket! És ne nevezzük családon belüli erőszaknak se, mert akkor mit fognak hinni a családról a fiatalok!” De aztán a végül elkészült jogszabály-koncepció mégiscsak tartalmazta az összes borzalmas szót: családot, nőket, mindent… Nem állítanám, hogy ezért, vagy csak ezért, de sem a megrendelő minisztérium, sem a kormány, sem a parlament, sem az egy év múlva választásokon győzedelmeskedő addigi ellenzék – MSZP-SZDSZ -, sem senki, soha nem vette elő, nem vitatta meg, nem nyúlt hozzá.

Egy 2002 őszi sikeres aláírásgyűjtés nyomán aztán (tehát nem ez a mostani az első), az akkori (frissen megválasztott, még lelkes) országgyűlés 2003 tavaszán gyorsan megtárgyalt és elfogadott egy országgyűlési határozatot, amely egy éven belül (2004. március 31-ig) a családon belüli erőszak elleni hatékony állami fellépés érdekében komplex törvény- és intézkedéscsomag megalkotását és hatálybaléptetését irányozta elő. Ha nem is tökéletes, de igen jó határozat volt.

A törvény- és intézkedéscsomag nem jött létre.

A 2002-es aláírásgyűjtés, majd az azt követő parlamenti viták során alkalmazásba vett szakszó – családon belüli erőszak – azonban sajnálatos módon lassan közismertté vált, és elkezdték használni. Sajnálatos pedig azért, mert a kifejezés - kutatás, adatgyűjtés, köztudatformálás, képzés, oktatás híján - nem húzta magával a más országokban hozzá kapcsolódó ismereteket is. Az emberek – politikusok, szakemberek, sajtómunkások – kimondták, leírták, és mindenki azt gondolt a jelentéséről, ami neki jól esett.

Itt biztosíthatok mindenkit arról, hogy NAGYON KEVESEN akadtak s akadnak ma is Magyarországon, akiknek jól, avagy kézre esik a nőket érő, a nők ellen irányuló erőszakról akárcsak gondolni is valamit (azon kívül, hogy biztos megérdemlik azok a ribancok), nem hogy írni, beszélni, döntést hozni. Így esett, hogy magyar hazánkban, gyanúm szerint a világon egyedüliként, a magukat progresszívnek hívő erők is csak a gyermek-, az idős-, meg a fogyatékosbántalmazásra bírnak gondolni, ha a 'domestic violence' fogalma felmerül; s ha netán kiejtik a szájukon a NŐK szót, akkor biztos hozzáfűzik, hogy ÉS A FÉRFIAK. És nagyon büszkék, hogy adtak az igazságosságnak. Ők aztán nem diszkriminálnak. Nem ők! Csuhaj! Ugocsa non coronat.

A politikai szerepvállalás terén szorgoskodók – közöttük is elsősorban a mégoly csekély számú nők – előszeretettel szoktak mentegetőzni: nem, nem csak a nőket, a legkevésbé sem őket, hanem legalább annyira a férfiakat védjük, óvjuk az erőszak ellen. Szép. 

Természetesen férfiakat is ér erőszak, futball-lelátó, kocsma, utcai verekedés stb., de a nők elleni erőszak szisztematikus, a társadalom eszköze legjelentősebb kisebbsége – a nők – kiszorítására a hatalom minden területéről. (A mienknél is patriarchálisabb társadalmak még a saját személyük feletti rendelkezés hatalmát is megvonják tőlük, vigasztalódhatunk tehát.)

Lehet, hogy néha hajlandók vagyunk sajnálni a gyengéket, ha nem épp mi magunk bántalmazzuk őket, de hogy szembenézzünk a ténnyel, hogy a nők elleni erőszak a társadalom alapműködése, hogy ez az az eszköz, amely biztosítja a férfiaknak (a nem bántalmazó többségnek is ám!), hogy a társadalom számos színterén a családtól a parlamentig, a foglalkoztatástól a gazdasági vezetésig mindenütt előnyt élvezzenek a nőkkel szemben: ez még, úgy látszik, nem dereng a közmegértés horizontján. Pedig nem ártana, mert lassan azt is számításba kell majd venni, hogy az egyre távolodó célt – az Európához, s általában a fejlett világhoz való felzárkózás célját – hogyan lehetne mégis közelebb hozni. Nem ez ennek a kis cikknek a tárgya, így hát egyszerűen idevetem: a nők egyenlő részvétele nélkül nem fog menni.

A családon belüli erőszak kifejezés szerintem azért nem elég jó, mert elvonja a figyelmet (és minálunk ezt, hogy úgy mondjam, nem kell kétszer mondani) a nőket érő szisztematikus erőszakról, és a mindenkire egyaránt leselkedő agresszióra tereli át. A családon belüli erőszak kifejezés használatával politikai (hatalom) helyett pszichológiai (indulat) fogalmakra tereljük a szót, s ezért intézményi változások helyett csak magatartási korrekciókra hívunk fel.

Én – ha az övétől különböző megfontolásból is – üdvözlöm tehát Balog Zoltán miniszter kezdeményezését, és „A párkapcsolati/együtt élők közötti erőszak ellen - a nők védelmében” néven javaslom a jogszabálycsomagot megalkotni. 

A préda szabadsága - 2003-as cikkem a Magyar Narancsban

2003. februárjában írtam, még mindig ugyanúgy ragyog minden sora. Nem egy öröm, mit mondjak.

D., a megyeszékhely kórházának főorvosnője, megelégelvén az évtizedes erőszakot, bántalmazást, rettegést, maga és szülei anyagi-gazdasági kizsákmányolását, beadja a válókeresetet, maga mögött hagy osztályt, magánpacientúrát, lakást, barátnőket, és két gyerekével, valamint zsebében néhány súlyos bántalmazást tanúsító látlelettel az ország másik felébe, szülőfalujába menekül. A közeli városban beáll utolsó beosztott orvosnak az ambulanciára. Iskolát, óvodát váltanak, ruhák, játékok, könyvek, minden a férj által továbbra is birtokolt (volt) közös lakásban marad. A politikai karrierrel, Széchenyi professzori díjjal, egyetemi intézetvezetői állással, docensi címmel rendelkező apuka sajnos tartásdíjat nem tud fizetni. Az anya a szülői házból minden- nap húsz kilométert utazik új munkahelyére.

Sz.-t tizenhat éves korában kezdi prostituáltként futtatni edzője, későbbi férje. "Csak azt kell csinálnod, amit amúgy velem is kell, és még pénzt is kapunk érte." Sz. középiskolába jár, hajnalban, délután, este fogadja a klienseket. Szülei saját válásukkal vannak elfoglalva, tanárai és barátnői fejüket csóválják a kislány drámai bezárkózása láttán. Sz. mindig tele van kék-zöld foltokkal, égés- és vágásnyomokkal. Senki nem csinál semmit. A férfi elissza, eldrogozza, eljátékgépezi a pénzt. Sz.-nek az esküvőről hazafelé menet menyasszonyi ruhában kell elcsábítania a taxisofőrt, hogy ne kelljen fizetni a fuvarért. Alvilági kapcsolataival szemben felhalmozott adósságait a férj Sz. kölcsönadásával igyekszik törleszteni. Házasságukból két gyerek is születik. Egy Budapest környéki kis házban, víz, gáz, csatorna nélkül, albérletben laknak. Sz.-nek fel kell ennie a földről saját hányadékát, mert pazarol. Terhesen, szoptatósan maga hordja a vizet, vágja a fát, főz, takarít, s tűri szótlanul, hogy harcművészetet oktató férje újabb tizenkét-tizenhárom éves kislánykákat hozzon fel nebulói közül a lakásba. Sz. a kapcsolat hat éve alatt ötször szökik meg, majd rendre visszamegy - hol önként, hol édesanyja küldi haza ("egy anyának a családjában a helye"), hol (fenyegetésre) az apja adja ki.

M. férje, a neves kultúrhérosz csak akkor hajlandó kiköltözni az eredetileg a felesége tulajdonát képező lakásból, ha kap hatmillió forintot, és minden komolyabb berendezési tárgy az övé lesz. Így vehet és berendezhet magának egy másik lakást, hogy a már meglévő lakását továbbra is kiadhassa, elvégre élni kell. Gyermektartásdíjat nem fizet, mint a gyermekjóléti szolgálat vezetőjétől tudjuk, egy pedagógusnak (noha több egyetemen is tanár, lakást ad ki, s alapítványa folyóiratot jelentet meg) az ilyesmi komoly megterhelést jelentene. Csak arra van ideje és pénze, hogy feleségét, annak ismerőseit, új partnerét és munkatársaikat, családjukat, barátaikat a legkülönfélébb álneveken írt fenyegető és gyalázkodó levelekkel bombázza, közszolgálatot ellátó barátja autójának gumiját rendszeresen kiszúrja. Az ötéves gyermeknek láthatásokkor a fülébe súgja: anyu már nem szeret téged, ki fog hajítani az utcára, ha már nem kellesz neki. Így aztán a gyerek pszichológushoz jár, lehet panaszolni a gyermekjóléti szolgálat buzgón bólogató munkatársánál (tanítványom volt, kitekerem a nyakát), hogy anyuka rosszul, veszélyeztető módon neveli a gyermeket.

L., vezető beosztású vállalati közgazdász saját házába bezárva kénytelen átvészelni a terhessége első hónapjait, hogy ne tudja elvetetni nem kívánt, erőszakban fogant magzatát. Visszatér munkahelyére, ám az apa rendszeresen olyan súlyosan zaklatja, hogy a felettesei felmondanak neki: nem tudott változtatni életmódján, nincs helye egy ilyen komoly cégnél. Az állását vesztett szoptatós kismama saját otthonából többször szökni kényszerül, végül fogvatartója eddig eltitkolt élettársának lakásába zárva találja magát, tetőtől talpig feketére verve. Aláíratják vele háza, autója, egyéb ingóságai eladását, s a pénzből vett disznókat kell ganéznia mindaddig, míg egy túlontúl brutális ütés pontot nem tesz ingyenmunkaerői karrierje végére: combcsontja törik, házilag gipszelt lába rövidebbre forr. Rendőrkapitányságok, gyámhatóság, felnőtt- és gyermekorvos, szülész, sebész, traumatológus, védőnő, pszichológus, pszichiáter, kollégák, főnökök bukkannak fel a történet különböző pontjain. Egyetlen szakember sem tesz feljelentést, senki nem tol arrébb egy aktát három és fél éven át. Az egészségétől, vagyonától és állásától megfosztott nőt végül rendőrségi kommandó szabadítja ki.

P. idős asszony, hivatalosan is szkizofrénnek minősített, vele lakó rokkantnyugdíjas fia üti, veri őt, erővel elszedi minden pénzét, s eladja, amit csak a lakásban talál. A fiú - megteheti - nem jár az előírt kezelésre, gyógyszert nem szed, csak iszik.

G.-t újságíró férje naponta alázza porrá, és nemi erőszak közben rendre azt sziszegi a fülébe: csak azért csinálom így, mert ti, nők, ezt szeretitek. A gyerekeknek minden vasárnapi ebéd előtt végig kell hallgatniuk, hogy anyjuk egy sehonnai, gyüttment, senkiházi. A G. által végzett vállalkozói tevékenység ellenértékét - láss csodát - a férj nevén lévő bankszámla nyeli el, de amikor G. a saját nevére kötött munkaszerződésének megfelelően reggel mint üzletkötő munkába menne, kap két balegyenest: monoklival a szem körül nem lehet kellő hatékonysággal üzletet kötni. "Még pénzt keresni is képtelen vagy: nem vagy te semmi nélkülem." G. szökik, a szekérderéknyi, egytől egyig súlyos zavarokat mutató, bukásra álló gyerek közül párat magával visz, feljelentést tesz a rendőrségen. A rendőrség - igen helyesen - elküldi az anyát a gyerekjóléti szolgálathoz, hogy az igazságszolgáltatási eljárás megindulásáig is kezdjék el a gyerekek gondozását. Kiderül, hogy nincs tovább hol megszállnia, ennyi gyerek és a maga számára nem tudna tartós szállást szerezni. Közben a férj (rendszeresen ismétlődő dramaturgiai fordulat a családon belüli erőszak színpadán) krokodilkönnyeket hullatva megbánást mutat, G. hazaköltözik, visszavonja a feljelentést. A gyermekjóléti szolgálat azonnal felhagy a család gondozásával.

V., a három műszakban dolgozó gyári munkásnő már elvált férjét többrendbeli bűncselekmények (kiskorú veszélyeztetése, súlyos testi sértés, könnyű testi sértés, lopás, rongálás stb.) miatt, persze az előzetesben töltött időt beszámítva, majdnem két év letöltendő börtönbüntetésre ítéli a bíróság. Az apa szülői felügyeleti jogát megvonja, egyben az addig megosztva lakott önkormányzati lakás kizárólagos használati jogát, megállapítva, hogy a férfi súlyos személyiségzavarban szenved, V.-nek ítéli. Férje (ez is a bántalmazó gyakori jellemvonása) a börtönben jól viselkedik: kedvezménnyel szabadul. Hazamegy, tokostul berúgja az önkormányzati lakás ajtaját, a három gyereket és volt feleségét attól fogva szisztematikusan veri, az asszony keresetét rendre elszedi, a lakás mozdítható berendezési tárgyait eladogatja. Az önkormányzat, mivel az asszony a kizárólagos használatában lévő lakás rezsijét és lakbérét nem fizeti, kilakoltatja őt a három gyerekkel együtt. V. egy rokonnál húzza meg magát, a gyerekek időnként vele laknak, időnként rokonok közt szétosztva. Félnek, iskolába hol mennek, hol nem. Az apai jogaitól megfosztott, ezért immár a "kiskorú veszélyeztetése" címen felelősségre nem vonható volt férj az utcán meglesi, riogatja, ütlegeli őket, elszedi pénzüket. Egy alkalommal úgy megveri a boltból kezében szatyrokkal kilépő volt feleségét, hogy azt meg kell műteni: hónapokig rögzítő kötésben kénytelen járni. Munkáját elveszíti; mivel még rendesen állni sem tud, új állást egyelőre nem vállalhat. Segélyen élnek, közgyógyellátásban részesülnek, lakásuk nincs, és minthogy lakbér- és közüzemidíj-hátralék miatt lettek kilakoltatva, nem is jár nekik másik.

H

Magyarországon Tóth Olga 1998-ban reprezentatív vizsgálatot készített a nők és gyermekek ellen a családon belül elkövetett fizikai és szexuális erőszakról. A tanulmányból az derül ki, hogy a fentebb olvasható néhány példa a magyar társadalom állapotát jellemzi: a megkérdezett nők 20 százalékának verte az apja az anyját, amikor ő gyerek volt, s a teljes minta 28 százaléka élt vagy él meg felnőttként hasonló fenyegetettséget. Nemi erőszakról általában 2,2, a férje vagy partnere által elkövetett szexuális kényszerítésről majdnem 8 százaléka számol be. Közel 13 százaléka nem válaszol a nemi erőszakkal kapcsolatos kérdésekre. "Az elváltak ... lényegesen többen éltek át szexuális erőszakot férjük részéről (25 százalék), és gyakoribbak ezekben a családokban a feleségverési esetek... (61 százalék)."

A testi, lelki, gazdasági és szexuális erőszak mindennapjaink részévé vált.

H

Nem azon vitatkozunk, hogy helyeseljük-e, ha apák, férjek, fiak ütik-verik, megalázzák, bezárják, kizárják, megerőszakolják, kikötözik, el- és kölcsönadják gyereküket, feleségüket, szüleiket. Egyetlen épeszű ember nem állítja (nyilvánosan), hogy normális vagy egyenesen erkölcsös dolognak tarthatjuk nők és gyermekek gazdasági és személyes alávetettségbe taszítását, munka- és életerejük kizsákmányolását. Csak arról vitatkozunk, hogy van-e ehhez nekünk mint társadalomnak közünk, érdemes-e, illetve lehet-e egyáltalán az ilyesmibe beavatkozni kívülről, a jogi és társadalmi intézményrendszer oldaláról. Nem arról vitatkozunk, kell-e segíteni a bajbajutottakon; persze hogy kell. Csupán azon vitatkozunk, hogy a bajbajutottak bűncselekmény miatt kerültek ebbe a helyzetbe, vagy csak azért, mert az élet általában ilyen, és ők, pechükre, egy kicsit kevésbé szerencsés családba csöppentek. Mert az egyik esetben célzott büntetőeszközökre is, a másik esetben azonban csak segítő szolgáltatásokra van szükség.

A családon belüli erőszak komplex büntetőjogi megjelenítését ellenzők, liberálisok és konzervatívok egyaránt, valójában a meglévő hatalmi struktúrát féltik az új szabályozástól. Okkal. Az ugyanis annak egyik legjelentősebb színterén, a családban ingatná meg a férfidominanciát. A családon belüli erőszak meghatározó jellemzője a gazdasági kizsákmányolás. Azért kell megtörni a nőt, hogy az ura rendelkezésére álljon, élő tulajdonaként funkcionáljon, és lehetőleg odaadja mindenét, amije csak van.

A konzervatív érvelés inkább a hagyományra és a családon belüli viszonyok kívülről láthatatlan voltára szeret hivatkozni, a liberálisok inkább a magánélet szentségét és az esetleges beavatkozások feltétlen átláthatóságát, ellenőrizhetőségét hangsúlyozzák. Képzeljük el, mi lenne - aggódnak itt is, ott is -, ha családon belüli erőszak címén egyszer csak tömegesen hamis feljelentések érkeznének a férfiak ellen. Pedig a nemzetközi tapasztalatok nem adnak erre a félelemre okot. (Lehetséges volna, hogy konzervatívék és liberálisék egyaránt úgy sejtik: a nőknek, tömegesen, van valami törlesztenivalójuk?)

Én azonban a civil szervezetek tavaly őszi kampányához és két képviselő parlamenti határozati javaslatához csatlakozva hadd javasoljam magam is: fontoljuk meg mindenképp a családon belüli erőszak önálló büntetőtörvényi megfogalmazását. Nem értek egyet azokkal, akik szerint a büntető és szabálysértési törvények mindent lefednek, ami a családon belül előfordulhat. A családon belüli erőszakra annak minden fázisában, momentumánál jellemző a cselekmény önmagán túlmutató volta: a célszerűség, az ismétlődés, a ciklikusság és az eszkaláció, s ezt egyik törvényünk sem tartalmazza. Amikor a családon, illetve partnerkapcsolaton belüli erőszak elkövetője megver, megfenyeget, be- és kizár valakit, korlátozza vagy megvonja valaki személyi, szexuális és gazdasági szabadságát: egy függő viszonnyal él vissza. De nemcsak visszaél a függő viszonnyal, hanem - és éppen a bántalmazással - el is mélyíti, meg is szilárdítja a függőséget.

Vegyük észre, miben különbözik a gyermekek és a feleség rendszeres verése, terrorizálása, kihasználása és totális alávetése, mondjuk, egy kocsmai bunyótól vagy egy lelátói verekedéstől. Ne csak a mennyiségi különbségeket (gyakoriság, veszélyesség stb.) vegyük itt figyelembe, hanem a hatást is. Szívtelenség nem látni, hogy a veréssel, nemi és érzelmi erőszakkal megtört és meggyötört nőknek és gyerekeknek nemcsak akkor rossz, amikor épp bántják őket, hanem mindig. És ne feledjük: a vasárnapi meccsen az ellenfél csapatának szurkoló idegennel szemben elkövetett könnyű testi sértésből nem következik, ami viszont igenis következik a feleséggel vagy más kiszolgáltatott közeli hozzátartozóval szemben elkövetett bántalmazásból: hogy tudniillik a sértett ezután engedelmesen ingyenmunkát fog az elkövető javára végezni, átadja neki a pénzét, kielégíti szexuálisan, kölcsönkér neki, vagy kiáll a sarokra kuncsaftot fogni.

Ezt a folyamatjelleget és haszonra irányuló célszerűséget: a függőséggel való visszaélést, a függőség fenntartását és elmélyítését, végül a függőség kiaknázását ajánlanám tisztelettel a büntetőjogi kodifikátorok figyelmébe.

publikálva

2003/6. (02. 13.)