A következő címkéjű bejegyzések mutatása: work-life balance. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: work-life balance. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. január 31., vasárnap

Ha meg tudod oldani



Az Index cikke a világjáró, konferenciázó, tudós filozófus anyát és jogérvényesítő programját mutatja be saját, angol nyelven írt, és 2 éves kislányával együtt autorizált esszéje alapján.

25 repülőút, 12 konferencia a világ megszámlálhatatlan országában. A gyermek asztalon, széken, tudós kolléga ölében, előadói pulpituson: így kíséri, támogatja - nem pedig akadályozza! - édesanyja szakmai-tudományos karrierjét. Igaz, hogy ehhez kell némi pénz is (és jólinformáltság: 2 év alatt ingyenes a gyermek utaztatása), jó családi háttér, elit egyetemeken szerzett fokozat...
De tulajdonképpen miről is van itt szó? Felejtsük el a pénz-dogot (bár nem felejthető), az elit körökbe tartozás-dolgot (bár az sem felejthető). Csak pusztán: anyukának* is joga van, ugye, konferenciára, ...na és még mire? ... értekezletre, konzultációra, terápiára, koncertre - mire is még? hát munkába! - járni, NEM? NEEEEEM?


Kitérő.


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szocialista iparosítás, akkor ugye minden munkaerőre - még a nők munkaerejére is - szükség volt, s ezért feltalálták a munkahelyi bölcsődét, ahová a nő munkába menet magával vitte kisded gyermekét (mellé, az ugyancsak munkahelyi óvodába, a nagyobbakat - hacsak nem az apa vitte a saját munkahelyi óvodájába őket), és műszak végeztével összeszedvén őket, haza ballagott velük. Közben időről időre - ahogy mások cigiszünetet - szoptatási szünetet vehetett igénybe (járt neki) a munkahelyen. Lehet, hogy kiesett párszor pár perc a szalagmunkából, de a szocialista munkaverseny ezt még kibírta. Kellett a nő munkája, megoldották hát, és, megjegyzem, további nőknek nyújtottak ezáltal fizetett és biztosított munkahelyet (gondozónők stb.).
Nem nosztalgiázás vagy a szocialista munkaverseny feltámasztásának a céljából hozom ezt ide, hanem azért, hogy emlékeztessek rá: ha egy társadalomnak szüksége van a nők munkaerejére (alkotó tevékenységére) is, akkor megoldja, hogy a gyerekeket ne kelljen a szövőgép tartalékszál-tartójába helyezni, vagy - kifejezetten taktoristalányoknak - a motorháztetőn altatni.

Al-kitérő.

Jut eszembe: mit pampogok itt. Hát volt idő, amikor igenis szükség volt a nők alkotó- és munkaerejére, ki is vitték magukkal a mezőre csecsemő és nagyobbacska gyermekeiket és úgy beásták őket nyakig a földbe, hogy mozdulni se tudtak. Hogy felügyelet alatt legyenek azért. Tóth Menyhért utóbb híres festő esetében pl. ez olyan jól sikerült, hogy a földbe ásott kisfiú (a későbbi művész) fejét megrágták a disznók.


Vissza.


Következtessünk: Ha tehát igaz az, hogy a nőnek - pénztől és hovatartozása elit voltától függően azért - magának kell és lehet megoldania, hogy a munkáját akkor is végezni tudja, ha gyereke van, az azt jelenti, hogy a mi társadalmunknak nincs szüksége a nő alkotó (munka-) erejére. Persze, ha meg tudja oldani, hogy ANNAK ELLENÉRE, hogy csak nő (anya), mégis phd-zzen, konferenciázzon stb., hát akkor akár meg is oldhatja, minket nem zavar.
Két feltétel alatt.

1. Nem valami tényleg nagyon fontos dologról van szó.
2. Nem nagyon sok (pl. konkrétan 2 - KETTŐ - vagy több) nő akar egyszerre, egy (azért persze nem nagyon fontos- ld. 1. pont) helyszínen élni azokkal rohadtul egyenlő jogaival.

Sőt, megkockáztatom, hogy a mi társadalmunk egyenesen kijelöl bizonyos területeket: ezen területeken rendben van, ha nők is csinálnak valamit. Nyilván csak ott, ahol nem dőlnek el igazán fontos dolgok. Ilyen helyeken még a gyerek se akadály.  
Mutatóba - egy-két kivétel erejéig - persze más, fontos döntések helyszínein is megjelenhetnek nők. De tessünk vigyázni azért magunkra: csak ott, ahol maguk a kivételként feltünedező nők is úgy viselkednek, ahogy kell: mint egy férfi. Nincs gyerek** (otthon azért, ha meg tudja oldani, lehet), nincs egyéb kötelezettség, még a kupiba is elmegy a fiúkkal a végén (nna, ez lehet, hogy túlzás volt: valójában csak a sztriptíz-bárba).

A kijelölt - nők számára is elérhető - területeken aztán, ha meg tudod oldani, babám, hozhatod a gyereket is. Ne sokan azért, de ne is aggódj, hogy majd sorba kell állni, mint a női vécé*** előtt: mások úgysem hozzák be. 

Valahogy kialakul, valahogy elrendeződik, hogy igen, a gazdagabb, a kiváltságosabb, az elitebb körből érkező, aki azért meg tudja oldani, hogy ha MÉGIS terhes lenne a gyermek(ek) jelenléte a konferencia, értekezlet, terápia stb. egy bizonyos pontján, hát megjelenjenek a családtagok, bébiszitter (hol voltak eddig?), hogy elvigyék ő(ke)t.

Elvittük tehát a gyermekünket a munkába, tárgyalásra, konferenciára. Ott tanul járni, gügyögni, tapsolni, mint olvastuk. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mekkora szerencse, hogy csak mi vagyunk olyan gazdagok és jól eleresztettek, hogy meg tudtuk oldani: a babát is magunkkal tudtuk hozni, mert azért ha négy-öt-hat-tíz (a mai konferenciázó közönség életkor- és nem szerinti megoszlását tekintve ez nem is túlzás) gyerek tanulna egyszerre járni, gügyögni, tapsolni ott, akkor vajon mi maradna nekünk a tudni-, tanulni- és alkotnivalókból? El tudjuk képzelni, hogy mondjuk, amikor az igazságügyi orvosszakértői továbbképzésen az emberi harapásnyomok morfológiájáról, ennek a személyközi erőszakkal kapcsolatos bizonyítási eljárásban játszott szerepéről szóló képes vetítésen ülünk, gyermekünk, a kétéves, a hároméves, mit csinál éppen? Vagy oda azért ne?

Szóval vihetjük magunkkal a gyereket, föltéve, hogy meg tudjuk oldani, de lehetőleg veszélytelen, problémátlan, konfliktusmentes témakörben és helyen, ahol egyébként is sok a nő (mert ők jól bírják), de ugyanakkor nem sok a gazdag, családilag jól felszerelt nő (emiatt aggódni se kell, úgyis elenyésző kisebbségben, mondhatni törpe minoritásban vagyunk), és olyan helyekre, ahol azért nem veri be a fejét, amikor járni ...stb. tanulgat. 

Ja, és ismétlem: ne legyen életbevágóan fontos és nehéz a téma. 

Pláne ne olyankor konferenciázzunk gyerekkel, amikor a kolléga rendkívül érdekes előadását idegen nyelven, netán idegenes kiejtéssel, nem a legjobb intonációval, hadarva vagy dadogva adja elő, szóval amikor tényleg figyelni kell, és amikor valamiféle segédeszközre, különösen hang- vagy fényjelenséggel járóra van szükség (úgyse: ezeket férfiak csinálják). 
Ne legyen pl. zenéről szó. Jó? Mert beleugat az a csecsemő, óhatatlanul.

Összefoglalom. Ha fontos vagy érzékeny dologról van szó, amire koncentrálni kell, amihez csönd kell, amiben veszélyes vagy ártalmas dolgok hangzanak el vagy látszanak, ahol összehangoltan kell a jelenlévőknek cselekedni stb.: ott nem jó, ha gyerek is van. Ha gyerekes konferenciázó vagy munkaerő akarsz lenni, a női egyenjogúság élharcosa, akkor válassz olyan szakterületet, ami egyáltalán nem lényeges senkinek. Főleg nem a férfiaknak.


-.-

Főhősünk, a most kétéves kislány, a már idézett angol nyelvű esszé társszerzője, egy apával is bír. Az apa is tudományos kutató, és bizony kiveszi részét a gyermeknevelés és a tudományos munka összehangolásából: időnként elkíséri feleségét a világ valamely egzotikus pontjára, s olyankor ő vigyáz a gyermekre az anyai előadás alatt.

De akárhogy keresem, nem találom a cikkben azt, hogy az édesapa szintúgy magával vitte volna a gyermeket az ő saját konferenciáira, nemzetközi vagy hazai találkozóira, munkahelyére, nem olvasom, hogy gyermekük a tanári katedrán csücsült volna, amíg a papája az egyetemistákat oktatta, nem látom itt annak kifejtését, hogy őt, az apát hogyan nem zavarta tudományos tevékenységeiben a közös gyermek. Miért is zavarta volna? Hát ellátta az asszony. Az anya pedig MEGOLDOTTA: hívott bébiszittert, kollégát, nagymamát, barátot - őt, az apát is nem egyszer, hisz szereti ő a gyerekét, szívesen van vele mindig, amikor nem zavarja őt tudományos és oktatói tevékenységében.

Ha meg tudod oldani: még akár nő is lehetsz a tudományos, a gazdasági, a politikai életben, a munkaerőpiacon. 

Különben jobban teszed, ha férfi vagy.

_________________
* Egyszer külön fejezetet szeretnék nyitni az "anyuka" szó használatának értelmezésére, szerepének megvilágítására. A "hölgy" mellett ez a másik, a nőket (egyébként e vonatkozásban a férfiak is rendre pórul járnak: "apuka") az egyenjogúságból kibillentő attitűdre jellemző szóhasználat.

** Ezt az anekdotát nem tudom kihagyni: Adatközlőm a héven találkozik tizenöt éve nem látott egykori - akkor még fiatal kezdő - kolléganőjével és (jaj, nem kérdezünk ilyent!) megkérdi: "Na, mi újság veled? Hogy élsz? Család? Gyerek?" Mire a válasz: "Ne viccelj. Nálunk a cégnél csak férfiaknak van gyerekük." 

*** Erről is nyitunk majd külön fejezetet: miért állnak a nők sorba a vécé előtt? Na miért? Lehet szavazni:
(1) Azért, mert ők szeretnek együtt menni vécére (meg mindenféle altesti dolgot együtt csinálni - hihi).
(2) Azért, mert a nőknek bonyolultabbak a pisilési teendőik, meg még menstruálni is szoktak, ami ugyancsak bonyodalmas többlettevékenységgel jár a vécén - az egész átlagosan tovább tart.
(3) Azért, mert rendszerint kevesebb az egy főre jutó női, mint férfi vécé. Akkor is kevesebb, ha pl. sokkal több nő van egy helyen, mint férfi.

2013. március 20., szerda

Resteknek nótája

(Olvasható a CoMMMunity.eu-n is!)


"Vasárnap bort inni,
Hétfőn nem dolgozni,
Kedden lefeküdni,
Szeredán felkelni,
Csütörtük táncolni,
Pénteken számolni,
Szombaton kérdezni:
Mit fogunk dolgozni?
Jó nóta, szép nóta,
Restnek a nótája:
Más csak hadd dolgozzon,
Ö meg csak mulasson!"
- népdal

„Füllentés, hazugság, statisztika.” Ugye ismerős? Pedig soha nem a statisztika hazudik, hanem van, aki fogja a számokat és fogalmakat, jól megkeveri, csak a kezemet nézzék, mert csalok (nem is mondja, mert persze csal, de egyrészt nem becsületesen, másrészt, ami a lényeg, hozzáértés nélkül), s aztán kihozza az eredményt, ahogy most is: ti, ti vagytok a hibásak, egyétek meg, amit főztetek, hülye nők, ne dumáljatok nekünk, hogy nem tudjátok összeegyeztetni a családot meg a munkát: lárifári, nem is akartok dolgozni. Azután, mielőtt megsértődnénk, és mondani találnánk valami gorombaságot, még menekülőben hátrahajítja a fésűjét („sarkos, provokatív, gondolatébresztő!”), hátha kinő közöttünk az áthatolhatatlan erdő, és mi, fáradt hétfejű sárkányok, csüggedten visszafordulunk.

Ha meg nem is ijedünk, azért kissé csalódottak vagyunk. A jó FN24 nyilván sem nem munkanélküli, sem nem inaktív munkatársa valószínűleg nem ingyen dolgozta fel a statisztikai adatokat, mindjárt két, egymást követő heti penzumát is teljesítve ezzel. Reméljük, jól alszik és nem gyötri magát azzal, hogy nála érdemesebbek elől eszi el a foglalkoztatott újságíró kenyerét. De azért módszertani fogalmak dolgában, úgy érezzük, volna még mit behoznia.

Muszáj mindjárt az elején idebiggyesztenem: a nagyképűségtől, felfuvalkodottságtól, ostobaságtól, felkészületlenségtől – bár kétségtelenül megszoktuk, hogy kart karba öltve járnak – önmagában még nem lesz jó újságíró az ember. Esetleg egy Táncsics-díjat le lehet akasztani vele.

Szerzőnk tehát, maga elé terítve a KSH szépséges munkaerő-piaci ábráját (tessék kinyomtatva kirakni, s úgy olvasni tovább), két egymást követő nőügyi dörgedelmében azt vágja a fejünkhöz, hogy a magyar nők még egy megveszekedett órát sem hajlandók dolgozni hetente. Ránéz az ábrára, látja ám, hogy van saccperkábé kétmillió-háromszázhatvanezer 15–64 éves honpolgár, aki nem dolgozik, közülük kétmillióan nem is akarnak, és csak alig több, mint háromszázhatvanezren szeretnének (mondják, de nem ám őszintén! – rántja le a leplet a minden szitán átlátó zsurnaliszta). Oda van írva mindenüvé, hogy ezek közül hány százalék a nő, hát fogja az ifjú statisztikai zsonglőr a kalkulátorát, és oszt-szoroz bátran. Na és mit tud meg belőle? Hogy életerős nők százezrei fordítanak hátat a munkának és tódulnak unatkozni a nyugdíjba (nem néz utána, hogy miért), meg hogy sikálják a pelenkáját az átlag 1,2 gyermeküknek. Juj, egy csomóan meg nappali oktatásban, hát… hogy is fogalmazzunk: ütik el az időt. Lényeg, hogy nem dolgoznak. Nem akarnak! Pedig elég lenne hetente csak egy órát, hogy átkerüljenek a másik rubrikába, mindjárt hogy ívelne fölfelé a magyar női aktivitás! De ők egy órát senem!

(Hogy is volt ez a Százarcú Boszorkával és a Szegény Dzsonival, a világ legszabadabb emberével?
– Ó, nem hosszú időről van szó – sápítozta –, csak három napról. Három apró napocskáról. Meglátod, úgy elszáll a három nap, hogy észre sem veszed. – Nem – rázta a fejét Szegény Dzsoni –, egy fél percre se állok senki szolgálatába. [1]
A hétszázát, de megcsökötten kerülte ez a munkát! Pedig nem is volt nő.)

Meg aztán itt van ez a nyafogás az összeegyeztetésről. Mit tetszik akarni összeegyeztetni mivel? – kérdezi az igazság rettenthetetlen bajnoka: amikor se munka, se gyerek? Egész Európában párunkat ritkítjuk az alacsony női aktivitási és termékenységi rátáinkkal, hát akkor mi van itt összeegyeztetendő, he? Utána persze megkapjuk, hogy azért, mert nem tanulunk, meg mert nem merünk szakmát váltani, mert nem állunk ki a jogainkért a munkahelyünkön – magunk miatt! Csakis!

Nna. Első lépésben javaslom, hogy otthon vegyük át ezeket a fránya munkaerő-piaci statisztikai fogalmakat. A többit – hogy hogyan kell például különbséget tenni a hiedelem, hogy „a gyerekkel hétvégénként az apa játszik csak, mert az életét a családért feláldozó anya túl fáradt” és aközött, hogy a kurrens statisztika szerint a magyar családokban a nők és a férfiak ténylegesen mennyi időt töltenek a gyerekkel való játszással (tizennégy, illetve tíz percet naponta, miközben a gyerek egyéb ellátását már döntően a nők, az összes többi közös otthoni feladatot pedig szinte kizárólag a nők végzik) – szerintem az ifjú újságírótanoncnak még ugyancsak el kéne sajátítania. Már most elárulhatok neki annyit, hogy irdatlan a távolság a kétféle megközelítés között.

De ő nem szorul kioktatásra, felmarkol egy KSH-táblát, kiemeli belőle a legnagyobb részösszeget és elüvölti magát: kétmillió munkaképes korú állampolgár (hatvan százalékuk nő) a „nem kíván dolgozni” kategóriában!

Pedig ez a szám nem úgy értendő, hogy kétmillió magyar lusta, utál dolgozni, a hasát sütteti a nappal stb., hanem úgy, hogy a lakossági mintán kikérdezéssel fölvett kérdőíven ennyien nem tudnak igennel válaszolni a „dolgozni szeretne és két héten belül képes is munkába állni” kérdésre.

Ahhoz tehát, hogy a statisztika szerint valaki az aktívak közé tartozzék, vagy foglalkoztatottnak, vagy aktív munkanélkülinek kell lennie. Ha foglalkoztatott volt, akkor az előző héten legalább egyórányi, fizetés ellenében végzett munkával kellett rendelkeznie, ha meg munkanélküli, akkor az előző négy hétben folyamatosan aktívan munkát kellett keresnie (vagyis aktívan jelen lennie a munkaerőpiacon), és munkára késznek is kellett lennie mind egészségi, mind szociális értelemben – például a gyerek bölcsődében, a dédanyuka mellett pedig, teljes ellátással, bentlakással, ott teljesítenek zsebbe fizetve az erdélyi idősápolónők – nyilván a rendkívüli szociális segélyünkből, nemde.

Akik tehát nem dolgoznak (mert az ábra meghatározása szerint „nem kívánnak dolgozni”) – szemben a buzgó statisztikai méregzsák nagyívű következtetésével –, azok nem ám azt mondták, hogy „egy órát sem”, vagy azt, hogy „két órát sem”, vagy esetleg azt, hogy „egy napot sem vagyok hajlandó hetente dolgozni pénzért, majd hülye leszek, ha nyugodtan éhen halhatok pereputtyostul anélkül is!”, hanem egy-, illetve kettőórányi, egynapnyi vagy akár egy részmunkaidőnyi munkát SEM KAPTAK, vagy TUDTAK elvállalni.

Miért?

Sok oka lehet annak. Nem akarnék nagyon belemélyedni a témába, végtére is nem én vagyok az oknyomozó újságíró, hanem az – ahogy a kommenteket elnézem – ezerfejű sárkány elől épp Felfújt Hólyag nevezetű táltosa popsiját paskolva menekülő szerzőnk: tessék kicsit utánanézni területi, kistérségi statisztikáknak, jó? Hogy is alakul a munkakínálat- és munkakereslet-terület életkor, szakma, közlekedés, gyermekintézmény-ellátottság, és isten tudja, még mi minden szerint. Vannak egyébként a témának felkent kutatói, akik azért kicsikét hosszabban szokták körbeszaglászni tárgyukat. Itt tessék elmerülni pár hónapra.

S ha ez megvolt, akkor jöhetnek a további problémák. Tegyük fel, hogy számottevő női populáció számára adott elérhető távolságban (napi három óránál nem nagyobb oda-vissza távolságra), képzettségének és/vagy képességeinek és/vagy alkalmasságának megfelelő munka, mondjuk, részmunkaidőben, minimálbéren. Elvállalják? El fogják, el tudják vállalni? Maga, kedves Dóra Melinda Tünde, elvállalná? Tegyük fel, hogy Budakalászról Kispestre kéne hetente három nap reggel hatra odaérnie, és ott takarítani egy nagyvállalat épületeit hat-hat órában (ez kb. egy fél állás)? Havi 49 ezer forint bruttó, ami, ha gyermekkedvezménnyel nem számolunk, akkor havi 32 000 nettó. A havi kombinált BKV-bérlet 11 ezer. A budakalászi HÉV havi pótbérlete: 5900. Ez a várható kezdő fizetésének a felét már el is vitte. Számos egyéb beruházást, befektetést is igényel az, hogy az ember el tudjon járni dolgozni. Épp az a probléma a nők a férfiakéhoz viszonyítva is alacsonyan tartott fizetésével, hogy ez a kilátás önmagában is megnehezíti, hogy a nők el tudjanak helyezkedni. Azokat a tevékenységeket ugyanis, amiket ők otthon „ingyen” (nem ingyen, de ezt itt nem fogom magának ingyen levezetni) végeznek el, csak a saját maguk által a nyílt munkaerőpiacon elérhető munkabérnél nem lényegesen olcsóbban, vagy egyenesen drágábban tudják elvégeztetni valaki mással. Tovább nehezíti a dolgot, hogy ráadásul olyan tevékenységek másokkal – nem is biztos, hogy jobb minőségben – való elvégeztetésére akarjuk az inaktív nőket rávenni, amelyeket eddig ők maguk végeztek, s amiben magukat (harsány társadalmi helyesléstől övezve) megvalósítják, s ami egyben az intim szférájuk legszervesebb részét – szeretteiket – testesíti meg…

Egyszóval: azért menjen el hazulról hajnalonta, s hagyja ott bömbölő kicsinyét a gyakorlatlan, vadidegen bébiszitterre, remegő kezű nagymamáját a lelketlen, katonás ápolónőre, hogy maga egy tökidegen cég olajos padlóját sikálhassa valamivel kevesebbért, mint amit ezeknek a szipirtyóknak kifizet?

Azt mondja a mi nagyeszű szerzőnk, ravaszul előhúzva mellényzsebéből a spanyolviaszkot, hogy a nők előbb csináljanak maguknak karriert, és utána családot, s akkor rögvest összeegyeztetődik majd a wörk meg a lájf. Olvasott is róla egy tanulmányt.

Én többet is olvastam, és azt tudtam meg ezekből, hogy ahhoz, hogy a nők karriert tudjanak csinálni (tömegesen persze), ahhoz a férfiaknak sokkal többet kell teljesíteniük elsősorban a saját maguk, s másodsorban a családtagok, az egész háztartás ellátása terén.

Idéznék itt egy nemzetközi statisztikát (pár évvel ezelőtti, de a tendencia azóta sem változott):

 Aktivitási ráták nemenként, gyermekszám szerint, az Európai Unió 25 tagállamában és Magyarországon[2]


20-49 éves nők
20-49 éves férfiak


Nem nevel 12 év alatti gyermeket
1
2
3 vagy több
Nem nevel 12 év alatti gyermeket
1
2
3 vagy több


12 év alatti gyermeket nevel
12 év alatti gyermeket nevel
75,1
64.8
57.8
41.2
85,7
91.4
92.3
86.1
HU.
78,2
59.4
43.8
12.6
82,3
87.7
87.7
73.8

Eurostat, 2005. alapján

Magyarázom: általános igazság, de minálunk tragikus mértéket ölt, hogy a család a nőknek rontja, a férfiaknak pedig javítja a munkaerő-piaci pozícióit. Relax: jól nézzék meg a számokat. A férfiaknak a feleség, az egy és a két gyerek (Nyugaton még a három és a több is, minálunk az már nem) az agglegénységhez képest mind jobb és jobb helyzetet indukál: ezt az embert meg a gyerekeit valaki ellátja: biztos, rendezett munkaerő.

A nőket azonban a hajadonsághoz képest a házasság, az egy, a két és a több gyerek (minálunk drámai, szakadékszerű zuhanást mutatva) mind egyre távolabb viszi a megbízhatóságtól, vagyis a foglalkoztathatóságtól, hiszen az illető munkaerőnek önmagán kívül egy-két-három-sok embert el kell még látnia ahhoz, hogy egyáltalán az ő munkába jutása szóba jöhessen.

A nőket – remélem, nem vet meg emiatt az ortodox, mondhatni, óhéber duma miatt – nem az ambíciótlanságuk, a lustaságuk, hanem a társadalmi helyzetük akadályozza abban, hogy tömegesen a férfiakkal egyenlő, vagy még talán sikeresebb, mert a képességeiknek és a szorgalmuknak is megfelelő karriert csináljanak. A nők nem azért nem férnek a karrier húsosfazekához, mert nincs étvágyuk, hanem mert nem engedik őket oda.

Munkaadó ismerősöm (nem mondom meg, hogy ő maga férfi-e vagy nő, mert mindegy) a kezét tördelve mondja nekem, hogy nem, soha többet nem vesz föl nőt arra a munkahelyre. Most kellett megválnia a nagyon szeretett és tényleg minden szempontból bevált fiatal munkatársnőtől, de egyszerűen nem bírta, mert nem és nem: az az egyébként tényleg édes gyerek mindig pont akkor lett beteg, amikor beszámolási időszak volt, és neki, a főnöknek egyedül kellett éjt nappallá téve a hülye adminisztrációval foglalkoznia, mert a nagyon alkalmas kolléganő folyton otthon volt a beteg gyerekkel…

Na, itt akkor én is fölteszem kedves szerzőnk cikkvégi tanulságszagú kérdéseinek mintájára a magamét:

Hol a francba volt annak a gyereknek az apja, ó, mondd, nyájas olvasó?





[1] Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika. Móra Kiadó, 1981.
[2] Partszélről a fősodorba. Gender mainstreaming kézikönyv. 2009. 13. oldal.