Balog Zoltán miniszter tárgyalásra hívta a családon belüli erőszak
önálló büntetőtörvényi tényállásként való kodifikálásáért több, mint százezer
aláírást összegyűjtő Élet-Érték Alapítvány vezetőjét, Halász Pálmát és néhány
képviselőnőt. A Fidesz, a népi kezdeményezés parlament asztaláról történt
lesöprését követően rapid sebességgel felhorgadó felháborodástól kissé hátrahőkölve jóindulatáról, tárgyaláskészségéről biztosított, egyben közölte, hogy a készülő
törvénytervezetet inkább szeretnék párkapcsolati erőszak vagy együtt élők
közötti erőszak elleni törvénynek nevezni, hogy a család szóhoz ne kapcsolódjon
méltatlanul „negatív töltet”.
Az (ellenzéki) közönség erre
hangos kacajra fakadt vagy dühbe jött, és cikkekben,
és további cikkekben,
valamint közösségi oldalakon fejezte ki rosszallását.
Pedig… … A család szó ebben a
kontextusban való használata nem csak a szentség, de a hatékonyság
szempontjából sem állta ki eddig a valóság próbáját.
Először is a „családon belüli
erőszak” egy rossz fordítás, a tárgyalt jelenséget sehol a világon nem így
hívják. Angolul, ugye, ’domestic violence’. A jelenség eredetileg nők elleni
erőszak (’violence against women’, franciául ’violence envers les femmes’)
néven vált ismertté, de aztán kiderült, hogy túlságosan is általános, az egész
társadalmat átható dologgal állunk szemben, amellyel kénytelenek vagyunk
részleteiben foglalkozni, így külön a közterületen, közintézményekben, a
közmorálban, a jogban, a médiában stb. megnyilvánuló, és külön a
magánszférában, az egyénnel szemben megnyilatkozó erőszakkal: ez lett a
’domestic violence against women’. Magyarul ez: a nők ellen a magánszférában
elkövetett erőszak lenne helyesen. A specifikációt többféleképp oldották meg,
franciául pl. többnyire ’violence conjugale’-nak, vagyis párkapcsolati
erőszaknak mondták, angolul ’domestic’ (otthoni = a magánszféra értelmében)
vagy ’intimate partnership violence’ (párkapcsolati erőszak) neveken vonult be
a szakirodalomba.
Nálunk, amikor – természetesen
civil nyomásra – egy kormányzat (a Fidesz első kormánya volt, ezúton is bocsánatot
kérek a magukat baloldalinak és liberálisnak hívő barátaimtól ezen információ
miatt) úgy ítélte meg, hogy mégiscsak fontos lenne a kérdéses jelenség elleni
fellépést megfelelő önálló törvényi tényállás bevezetésével elősegíteni,
ugyanebben a megnevezési kátyúban találta magát, mint most. „Nem”, riadt meg a
felelős államtitkár: „ne nevezzük nők elleni erőszaknak, mert azt fogják rólunk
hinni külföldön, hogy nálunk erőszakolgatják a nőket! És ne nevezzük családon
belüli erőszaknak se, mert akkor mit fognak hinni a családról a fiatalok!” De
aztán a végül elkészült jogszabály-koncepció mégiscsak tartalmazta az összes
borzalmas szót: családot, nőket, mindent… Nem állítanám, hogy ezért, vagy csak
ezért, de sem a megrendelő minisztérium, sem a kormány, sem a parlament, sem az
egy év múlva választásokon győzedelmeskedő addigi ellenzék – MSZP-SZDSZ -, sem
senki, soha nem vette elő, nem vitatta meg, nem nyúlt hozzá.
Egy 2002 őszi sikeres
aláírásgyűjtés nyomán aztán (tehát nem ez a mostani az első), az akkori (frissen
megválasztott, még lelkes) országgyűlés 2003 tavaszán gyorsan megtárgyalt és
elfogadott egy országgyűlési határozatot, amely egy éven belül (2004. március
31-ig) a családon belüli erőszak elleni hatékony állami fellépés érdekében
komplex törvény- és intézkedéscsomag megalkotását és hatálybaléptetését
irányozta elő. Ha nem is tökéletes, de igen jó határozat volt.
A törvény- és intézkedéscsomag
nem jött létre.
A 2002-es aláírásgyűjtés, majd az
azt követő parlamenti viták során alkalmazásba vett szakszó – családon belüli
erőszak – azonban sajnálatos módon lassan közismertté vált, és elkezdték
használni. Sajnálatos pedig azért, mert a kifejezés - kutatás, adatgyűjtés,
köztudatformálás, képzés, oktatás híján - nem húzta magával a más országokban
hozzá kapcsolódó ismereteket is. Az emberek – politikusok, szakemberek,
sajtómunkások – kimondták, leírták, és mindenki azt gondolt a jelentéséről, ami
neki jól esett.
Itt biztosíthatok mindenkit
arról, hogy NAGYON KEVESEN akadtak s akadnak ma is Magyarországon, akiknek jól,
avagy kézre esik a nőket érő, a nők ellen irányuló erőszakról akárcsak gondolni
is valamit (azon kívül, hogy biztos megérdemlik azok a ribancok), nem hogy
írni, beszélni, döntést hozni. Így esett, hogy magyar hazánkban, gyanúm szerint
a világon egyedüliként, a magukat progresszívnek hívő erők is csak a gyermek-,
az idős-, meg a fogyatékosbántalmazásra bírnak gondolni, ha a 'domestic
violence' fogalma felmerül; s ha netán kiejtik a szájukon a NŐK szót, akkor
biztos hozzáfűzik, hogy ÉS A FÉRFIAK. És nagyon büszkék, hogy adtak az
igazságosságnak. Ők aztán nem diszkriminálnak. Nem ők! Csuhaj! Ugocsa non
coronat.
A politikai szerepvállalás terén
szorgoskodók – közöttük is elsősorban a mégoly csekély számú nők –
előszeretettel szoktak mentegetőzni: nem, nem csak a nőket, a legkevésbé sem
őket, hanem legalább annyira a férfiakat védjük, óvjuk az erőszak ellen. Szép.
Természetesen férfiakat is ér erőszak, futball-lelátó, kocsma, utcai verekedés
stb., de a nők elleni erőszak szisztematikus, a társadalom eszköze
legjelentősebb kisebbsége – a nők – kiszorítására a hatalom minden területéről.
(A mienknél is patriarchálisabb társadalmak még a saját személyük feletti
rendelkezés hatalmát is megvonják tőlük, vigasztalódhatunk tehát.)
Lehet, hogy néha hajlandók vagyunk
sajnálni a gyengéket, ha nem épp mi magunk bántalmazzuk őket, de hogy
szembenézzünk a ténnyel, hogy a nők
elleni erőszak a társadalom alapműködése, hogy ez az az eszköz, amely
biztosítja a férfiaknak (a nem bántalmazó többségnek is ám!), hogy a társadalom
számos színterén a családtól a parlamentig, a foglalkoztatástól a gazdasági
vezetésig mindenütt előnyt élvezzenek a nőkkel szemben: ez még, úgy látszik,
nem dereng a közmegértés horizontján. Pedig nem ártana, mert lassan azt is
számításba kell majd venni, hogy az egyre távolodó célt – az Európához, s
általában a fejlett világhoz való felzárkózás célját – hogyan lehetne mégis
közelebb hozni. Nem ez ennek a kis cikknek a tárgya, így hát egyszerűen
idevetem: a nők egyenlő részvétele nélkül nem fog menni.
A családon
belüli erőszak kifejezés
szerintem azért nem elég jó, mert elvonja a figyelmet (és minálunk ezt, hogy
úgy mondjam, nem kell kétszer mondani) a nőket érő szisztematikus erőszakról,
és a mindenkire egyaránt leselkedő agresszióra tereli át. A családon
belüli erőszak kifejezés
használatával politikai (hatalom) helyett pszichológiai (indulat) fogalmakra tereljük a szót, s ezért intézményi változások helyett csak magatartási korrekciókra hívunk fel.
Én – ha az övétől különböző
megfontolásból is – üdvözlöm tehát Balog Zoltán miniszter kezdeményezését, és „A párkapcsolati/együtt élők közötti
erőszak ellen - a nők védelmében” néven javaslom a jogszabálycsomagot
megalkotni.
