2016. szeptember 9., péntek

Mirenevelőotthon?

hírek szerint gyerekeket erőszakolgatnak a nevelők, tanárok az egyik hazai befogadóotthonban. A szakma berzenkedik: ez nem lehetséges. Annyi mindenesetre biztos: jelenleg nem tudjuk, hogy pontosan mi történt a konkrét gyermekotthonban (mára a sajtó megszellőztette, hogy a TEGYESZ Alföldi utcai 1. sz. befogadóotthona keveredett gyanúba - tejóég!). Úgy mondják, s én készséggel elhiszem, hogy csak valamelyik bosszúszomjas szülő tett feljelentést: noha tudjuk, hogy a szexuális erőszakkal is csak épp olyan csekély arányban vádolnak hamisan, mint bármely más bűncselekménnyel, nem zárhatjuk ki itt sem annak az esélyét, hogy hamis váddal állunk szemben. Őszintén szólva leginkább örülnénk neki: még mindig jobb egy hazugság, mint tizenvalahány szexuális erőszak.

Ugyanakkor - akár hamis a vád, akár nem - a gyermekotthonokban a szexuális erőszakok előfordulása rendkívül magas (kell legyen), akkor is, ha semmilyen statisztikailag értékelhető adatunk nincs erről. Nem állíthatom, hogy ezeket az erőszakokat jellemzően a nevelők követnék el (bár tudunk ilyen esetekről is), de hogy eltűrik - tudatosan vagy tudatlanul, hisz fel sem ismerik a jeleit -, az biztosnak mondható.

Az ATV-ben Kálmán Olga műsorában beszél az egyik Alföldi utcai gyerek. Érdemes meghallgatni. Nem a szexuális erőszakra vonatkozóan sorakoztat fel megdönthetetlen bizonyítékokat - ilyen személyes tapasztalata nincs vagy nemigen van -, hanem az általános állapotokra. Amit én a legaggasztóbbnak tartok, az a bekerülésének a története. Anyja nem tud törődni vele, soha nincs otthon, kistestvérét bízza mindig rá, nevelőapja veri az anyát is, őt is, a kés is elő-előkerül, anya is veri a lányt, ha nem fogad szót vagy nem jön haza (pontosan). Kidobják, átkerül az apjához, aki rövid idő múlva kiteszi (nem is személyesen, csak üzenetben, szóba se áll vele). Segélyvonalon tanácsot kér, nem is kér, hanem kérnek, vagyis ő, meg a barátja. Válasz: forduljanak a gyermekvédelemhez. A gyermekvédelem a következőt javasolja nekik: "
próbáljuk meg a házasságot". Az anya (a gyám) azonban nem ad engedélyt. (Óh, minő gaz anya lehet.) Mert ha engedélyt adna, a házasság polgárijogilag nagykorúsítaná a kislányt, és a gyermekvédelem joggal tárhatná szét a kezét: ő már nem tartozik a védernyőnk alá.

Így, nincs mit tenni, bekerül az otthonba, ahol azzal kecsegtetik, hogy a barátja - az egyetlen, akiről ő úgy gondolja, hogy szereti őt és biztonságot nyújt neki - úgyis el fogja hagyni őt, mivel most már intézetis lett. (De a nevelő - a gyerek beszámolója szerint - szívesen megvígasztalná.) Sajnos Kálmán Olga nem kérdezi meg, hogy hány éves is a barátja és mivel foglalkozik. Vannak tippjeim.

További aggasztó, ám annál reálisabb információ: "kéthetente meglátogat mindenkit a pszichológus". Hopp. Ha nekem mondjuk valami életvezetési problémám lenne és pszichológushoz fordulnék, alapesetben heti egy 50 perces terápiát ajánlana. Ha különösen zavaró a helyzet, akkor heti kettőt, esetleg plusz még valami csoportot vagy effélét. Kétheti egy (ráadásul, ahogy a gyerek mondja, 20 perces) alkalom jó esetben is fenntartó terápiának nevezhető csupán. Ezeknek a súlyosan abuzált (kérem, ne feledjük: a konkrét kislányt anyja-nevelőapja verte, az anya is komoly veszélyben, kistestvér ugyancsak, apja nem vállalta, ő maga stricivel él, ill. szeretne élni, 16 évesen iskolába nem jár - szóval súlyosan abuzált) gyerekeknek vajon mit ér a kétheti egyszer húsz perc pszichológus?

A szakma tehát berzenkedik. Nem hisszük, nem hihetjük. A Klubrádió ma reggeli adásában Víg Sára pszichológus, a Beszélj róla projekt egyik munkatársa reményét fejezi ki, hogy nem történt, nem így történt. Ami persze nem jelenti azt, hogy a gyermekotthonok akár csak közel megfelelően működnének. Szerinte a befogadóotthonban túl rövid ideig - pár hétig, pár hónapig - vannak csak a gyerekek, mielőtt döntés születik arról, hogy azután milyen ellátásba kerülnek tartósan, így kevéssé valószínű, hogy ilyen súlyos és sokszoros erőszakra sor kerülhessen. Szerintem ugyan a pár hét, pláne a pár hónap egy gyermek életében egyáltalán nem rövid idő: életre szólóan meghatározó lehet, és nem értem, miért is tenné lehetetlenné az idő bármilyen rövidsége a visszaélés elkövetését. De persze én is Víg Sárával reménykedem.

De akárhogy van is, a gyermekvédelmi szakellátás a gyermekek elleni erőszak színtere, kezdő-, forduló- és végpontja. A gyerekek már súlyos erőszakból kerülnek beott folytatódik az erőszak - ha nem a nevelők, bár ők is, akkor a társak részéről -, nem (sem) kapnak szakszerű és alapos ellátást, és a súlyos erőszakba kerülnek ki onnan. Mindenki tudja már, hogy a prostitúció (amiről adat így-úgy van, az a külföldre kihurcolt, s ott az utcai vagy kirakat-prostitúcióban résztvevő nők és lányok háttere) legfőbb beszállítója a gyermekvédelmi szakellátás. És aki figyel, azt is tudja, hogy hovatovább a hajléktalan populáció fő forrásává is a gyermekvédelmi szakellátás lép elő. És mostantól szerencsére már nem is gyerek (ha sikerült tizenhatévesen férjhez adni, hát már akkortól nem az), s így vége is a gyermekek elleni erőszaknak. Hálistennek. Csak ki kell bekkelni.
Attól fogva már felelős, önálló, vállalkozó prostituált, mi több: szexmunkás az illető, igaz, TASZ? Igaz, Amnesty International

Lényeg tehát, hogy amíg nem bizonyított, addig ne károgjunk a gyermekotthon(ok)ban zajló szexuális erőszakról, ne pampogjunk, beszéljünk komolyan, kezeljük nagyobb alázattal a dolgokat (ezt a gyermekotthon javasolta a kutakodó újságírónak), egyszóval higgadjunk le.


____________________________________________________________________________

Akkor csak higgadtan: 

Ne szólj szám, nem fáj fejem

Gyermekvédelem – áldozatvédelem?


A dolgozat a Budapesti Szociális Forrásközpont által folytatott 
Az áldozatsegítők Segítője” projekt (TÁMOP 5.6.1.C-11/1-2011-0012) 
keretében készítette Betlen Anna 2014-ben

Bevezetés

Az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériuma évről évre elkészíti éves emberkereskedelem-jelentését a világ minden országáról. Az országokat aszerint, hogy teljesítik-e az emberkereskedelem elleni fellépés minimális követelményeit (minimum-standards), három csoportba osztják. Az első csoportban (TIER1) azok az országok vannak, amelyek megfelelően teljesítik az emberkereskedelem elleni fellépés minimumkövetelményeit, a második csoportban (TIER2) azok, amelyek tesznek ugyan ez irányban erőfeszítéseket, de korántsem eleget és messze nem kielégítőeket, s a harmadik csoportba (TIER3) azokat az országokat sorolják, amelyek nem lépnek fel az emberkereskedelem ellen és nem nyújtanak az áldozatoknak védelmet.

Magyarország tartósan a második csoportban szerepel.

Magyarország kiinduló, tranzit és célország is egyben a szexuális célú emberkereskedelem és kényszermunka áldozatául váló nők és leánygyermekek vonatkozásában. Magyar nők és gyermekek az ország határain kívül jellemzően Hollandiában, Svájcban, az Egyesült Királyságban, Dániában, Németországban, Ausztriában, Olaszországban, Norvégiában, Spanyolországban, Írországban, Belgiumban, Görögországban és az Egyesült Államokban válnak szexuális célú emberkereskedelem áldozatává. … A szexuális célú emberkereskedelem áldozatai Magyarországon utcai prostituáltként, illetve bárnak vagy masszázs szalonnak álcázott bordélyházakban, valamint magántulajdonú lakásokban, családi házakban szenvednek el szexuális kizsákmányolást. Az áldozatokat rendszerint az emberkereskedők tulajdonát képező lakásokban vagy udvari melléképületekben szállásolják el. A szakértők beszámolói szerint az emberkereskedők magyarországi nevelőotthonokból toboroznak roma származású és egyéb lányokat az országon belüli szexuális kizsákmányolás céljából. A Magyarországon belüli emberkereskedelem áldozatai között különösen nagy a roma származású nők és gyermekek aránya. … Szakértői jelentések szerint a magyar kormány nem foglalkozott proaktív módon az országon belüli emberkereskedelem problémájával, és a hatóságok továbbra is inkább elkövetőként, mintsem az emberkereskedelem áldozataként kezelték a kiskorú prostituáltakat. A gyermekeket érintő szexuális célú emberkereskedelem súlyos félreértése továbbra is akadályozta a kormányt abban, hogy képes legyen hatékonyan kezelni a magyarországi emberkereskedelem problémáját.

2014-es jelentésben (ezt még nem fordították le magyarra) ezt olvassuk. „Egy EU jelentés szerint 2009-2013 között az EUROPOL emberkereskedelemmel kapcsolatos nyomozási tevékenysége során azonosított áldozatok 18%-a volt magyar. Az emberkereskedelem áldozatai amellett, hogy végletesen elszegényedett környezetből jönnek, igen nagy részük –különösen a roma nők és lányok – az állami gyermekgondozás intézményeiből kerülnek ki. Sokukat épp akkor környékezik meg és toborozzák az emberkereskedők, amikor ezekben a gyermekvédelmi intézményekben élnek.
***

Ez a tanulmány megkísérli körüljárni, min is alapul – legalábbis a gyermekvédelmi intézményrendszer oldaláról – „gyermekeket érintő szexuális célú emberkereskedelem súlyos félreértése”, az a jelenség, ami az Egyesült Államok jelentése szerint is „akadályozta a kormányt abban, hogy képes legyen hatékonyan kezelni a magyarországi emberkereskedelem problémáját.”

A gyermekvédelem rendszeréről

Általában a gyermekek veszélyeztetettségének kezelését elsősorban a megelőzésért felelős alapellátás (közoktatás, egészségügy, gyermekjóléti szolgálatok, gyámhatóság) látja el, s csak az alapellátás által nem kezelhetőnek minősülő esetekben emelik ki a gyermeket és veszik állami gondozásba. A Gyermekvédelem c. KSH kiadvány szerint a családjuk nélkül nevelkedő gyerekeken kívül 224 ezer veszélyeztetett kiskorút – korcsoportosan minden százból 12-t – tartanak nyilván. Évente 40-50 ezer új veszélyeztetett gyerek kerül a nyilvántartásba. Az alapellátás feladata tehát az, hogy az otthoni környezetükben veszélyeztetetté váló kiskorúakat segítsen a családjukban megfelelően felnevelkedni, támogassa a családokat a gyerekek veszélyeztetettségének a megszüntetésében.

Ahhoz, hogy a gyermekvédelmi alapellátás kellő hatékonysággal tudja kiszűrni a veszélyeztetett gyerekeket, illetve közülük azokat, akiket jobb állami gondozásban tovább nevelni, mint az őket veszélyeztető környezetben hagyni, igen szerteágazó és bonyolult eszköz- és feltételrendszernek kéne rendelkezésre állnia.

Az ombudsman két egymást követő gyermekvédelmet illető vizsgálata azt mutatta ki, hogy sem az alapellátás, sem a szakellátás nem rendelkezik még a minimálisan szükséges feltételekkel sem ahhoz, hogy elláthassa ezeket a feladatait.

Így például a szigetszentmiklósi gyermekbántalmazási esettel kapcsolatban – az alapellátásra vonatkozóan egyebek között – megállapítja: „Összességében a gyermekkel kapcsolatban álló, védelmükre hivatott és köteles szervek és hatóságok (a vizsgált esetben az egészségügyi szolgáltatók, a pedagógusok, a gyermekjóléti szolgálat) a gyermekek védelembe vételét követően, elhanyagoltságukból fakadó veszélyeztetettségét megszüntetni szociális munkával nem tudta. A jelzőrendszeri tagok között a jelzéseken túlmutató érdemi és hatékony együttműködés nem volt. A gyermekek valós segítséget a gyermekjóléti alapellátásban nem kaptak, a szakemberek nem ismerték fel időben a gyermekek családból való kiemelésének szükségességét. Mindez a jogállamiságból eredő jogbiztonság követelményével, valamint az érintett gyermekek védelemhez és gondoskodáshoz fűződő jogával összefüggésben okozott visszásságot, egyúttal sértette a gyermekek legjobb érdekét figyelembe vevő eljárás elvét is.(22. oldal)

A gyermekbántalmazással, különösen a szexuális bántalmazással kapcsolatos 2011-es ombudsmani vizsgálat pedig általánosságban (sok egyéb között) a következőket tartalmazza:

Valamennyi vizsgált jelzőrendszeri szerv esetében megállapítható, hogy az általuk jelzett, vagyis a gyermekvédelmi rendszerbe bekerülő gyermekbántalmazási/elhanyagolási esetek száma jóval alacsonyabb, mint a társadalomtudományi kutatások által megállapított arány. Különösen fontos megjegyezni annak szükségességét, hogy nincsenek rendelkezésre álló adatok a szakellátásban nevelkedő gyermekek sérelmére elkövetett bántalmazások tekintetében, holott a nemzetközi felmérések a magas látencia mellett olyan esetszámokról számolnak be, amelyekből arra lehet következtetni, hogy hazánkban sem jobb a helyzet, amelyet alátámasztani látszanak a gyermekotthonoktól kapott tájékoztatás is.
Különös figyelmet igényel a gyermek általi segítségkérések alacsony száma, ami nem lehet pusztán annak eredménye, hogy az érintett gyermekek még túlságosan fiatalok ahhoz, hogy saját problémájukat jelezzék, jogaikat érvényesítsék. A gyermekek életkori sajátosságai mellett – vagyis azon kívül, hogy bizonyos életkorig nem várható el a gyermektől, hogy maga hozza működésbe a gyermekvédelmi szervek valamelyikét – a jogtudatosság hiánya, továbbá a gyermekvédelmi jelzőrendszer egyes szerveinek nem megfelelő érzékenysége is oka lehet a beérkezett jelzések alacsony számának. … Több szerv részéről érkezett olyan információ, hogy a gyermekvédelmi jelzőrendszer megfelelő működése elsősorban a jelzőrendszert alkotó szerveknél dolgozók személyes kapcsolatának eredménye. A jelzés tehát nem a jogszabályi kötelezettségek szem előtt tartása okán történik meg, hanem személyes ismeretségek, együttműködés alapján. Az eredmény (vagyis a jelzés megvalósulása és az intézkedések megtörténte) szempontjából lényegtelennek tűnhet az, hogy milyen okból működik megfelelően a gyermekvédelmi jelzőrendszer. Jogállami garancia azonban az állami szervek kötelezettsége a jogszabályok betartására és a jogi keretek közötti működés stabilitására, mely során nem lehet pusztán személyes jó kapcsolat függvénye az állami feladat ellátása, a jogszabályi kötelezettség teljesítése; ez ugyanis a jogállamiságból eredő jogbiztonság sérelmének közvetlen veszélyét hordozza magában.

Az állampolgári jogok biztosának igen részletes jelentéséből kiderül továbbá, hogy az alap- és szakellátásban dolgozók nem kapnak képzést a gyermekbántalmazás felismeréséhez szükséges ismeretek és készségek elsajátítása céljából, nem ismerik ki magukat a szexuális bántalmazás jelei között, nem tudják azonosítani az egyes bántalmazási formákat, nincs szervezett, ellenőrzött, szilárd jogi háttérrel működő együttműködés az egyes szakterületek között, s a meglévő jogszabályok be nem tartásának sincsenek hatékony szankciói.

A tanulmány előkészítése során folytatott beszélgetések megerősítették ezt az eredményt. Tovább ronthatja a gyermekvédelem jelenlegi helyzetéről alkotható véleményünket, hogy két évvel a gyermekek szexuális bántalmazásáról, illetve a gyermekprostitúcióról készített ombudsmani jelentések nyilvánosságra hozatala után a gyermekvédelemben dolgozó szakemberek egyikétől sem hallottam, hogy ismernék ezeket a jelentéseket.

A szakemberek

Országos szinten a szakellátásban mintegy 5400 alkalmazott dolgozik, felüknek van felsőfokú végzettsége, közülük minden másodiknak pedagógusi, minden ötödiknek szociális diplomája van. Az idézett KSH kiadványból az optimisztikus megfogalmazás ellenére kitetszik, hogy a magyar gyermekvédelmi szakellátás égető munkaerőgondokkal küszködik: sem a meghirdetett pszichológus állásokat, sem a nevelői-gondozói munkaköröket nem sikerült betölteni. A gyermekvédelmi szakellátásban – még a KSH ismertető kiadványa szerint is – rendkívül alacsonyak az elérhető bérek, holott több műszakos, rendkívül fárasztó, felelősségteljes és különleges személyes képességeket és képzettséget igénylő munkáról van szó.

Az ombudsman vizsgálataiban kimutatta, hogy a gyermekvédelmi alap- s szakellátásban dolgozó alkalmazottak (egy másik vizsgálatban azt tárta fel, hogy az orvosok) nem rendelkeznek a gyermekbántalmazás felismeréséhez szükséges ismeretekkel, és továbbképzésük során sem igen részesülnek a bántalmazás, a szexuális erőszak, a prostitúció és az emberkereskedelem következményeinek felismeréséhez, kezeléséhez, vagy akár a megelőzéshez szükséges képzésben.

Ha azonban rendelkeznének ilyen ismeretekkel, az intézményrendszer az ekként felismert esetek kezelésére akkor sem volna alkalmas.
***

Magyarországon jelenleg körülbelül 20 ezer gyermek él állami gondozásban, valamivel több, mint felük (53%) fiú, valamivel kevesebb (47%) lány.(Itt fontos megjegyezni, hogy nemek szerint bontott adatokat nagyon nehéz találni az állami gondozott gyerekekről is (amint annyi minden más társadalmi csoportról is. Pedig témánk – a gyerekek ellen elkövetett szexuális bántalmazás, visszaélés, kizsákmányolás – szempontjából nem volna közömbös.).

A bekerülés oka

Az állami gondozott gyerekeknek csupán töredéke kerül a szakellátásba azért, mert elveszítette a szüleit. Többségük esetében a hatóság elhanyagolást állapít meg, vagy a gyerek problémás magatartását, iskolakerülését, disszociatív tüneteit jelölik meg az állami gondozásba vétel okaként. A gyermekbántalmazás mindössze az esetek pár százalékában jelenik meg, mint az állami gondozásba vétel oka.

KSH 2012-es kiadványa szerint a szakellátásban lévő gyerekek 7-7 százaléka tartós nevelésbe vett, illetve ideiglenes hatállyal elhelyezett volt 2011 végén. A tartós nevelésbe vett gyerekeknek csupán a negyede (tehát az összes állami gondoskodásban lévő gyerek kevesebb, mint 2%-a) került a szakellátásba azért, mert elveszítette a szüleit. A gyerekek 86 százaléka átmeneti nevelésben van. Ez utóbbiak elsöprő többsége kerül állami gondozásba elhanyagolás miatt, s csupán 6%-uk (vagyis az összes szakellátásba kerülő alig 5%-a) dossziéján szerepel, hogy bántalmazás miatt.

Pedig még a józan megfontolás is azt valószínűsíti, hogy a disszociatív tünetek, a deviancia, a drog, a csavargás, az iskolakerülés, az erőszakos magatartás és a többi olyan ok, ami miatt a gyermek végül állami gondozásba kerül, valójában a diszfunkcionális (magyarul: bántalmazó) család működési zavara. Tudjuk: a gyerek a szülő tünete.

Az elhíresült szigetszentmiklósi esetben, amelyet az ombudsman részletes jelentésben írt le, megismerkedhetünk azokkal a szakmai-fogalmi vargabetűkkel, amelyeken az extrém kínzásnak kitett gyerekek tüneteit mintegy hét éven át fel nem ismerő szakemberek tévelyegnek. Egyetlen dolgot voltak hajlandóak (képesek), ha részlegesen is, felismerni: az elhanyagolást. Hogy a gyerekek piszkosak voltak, nem volt megfelelő ruhájuk, hogy a lakásuk bűzös volt, tele volt egérrel: ez csupán elhanyagolás volt, ami évek hosszú során át megmagyarázható volt. A gyermekvédelmi alapellátás újra és újra rögzítette, hogy a szülők igyekszenek mind jobban ellátni a gyerekeket. És a mocskos, tetves, hallgató, sírós, rosszul teljesítő, befelé forduló, időnként agresszív gyermekekről egy, azaz egyetlen egy pofon derült ki az évek során mindaddig, míg végül mégis nevelőszülőkhöz kerültek. Ezt az egy pofont az „apuka” megbánta és megígérte, hogy többé nem fordul elő.

Az ombudsman a következőket állapította meg (az Index.hu összefoglalója):
  • 2011. október: a Gyermekvédelmi Szakértő Bizottság megvizsgálta a gyerekeket. A szakvélemény csak bő két hónappal később érkezett meg a gyámhivatalhoz. Orvos nem vizsgálta a gyerekeket. A szakértői bizottság javasolta az átmeneti nevelésbe vételt. Ugyanakkor csak az elhanyagoltság miatt döntöttek így, bántalmazás miatt nem aggódtak. Jelentésük szerint a gyerekek a család otthoni életét idealizálták, kifejtették, hogy nem szeretnének elkerülni otthonról. A szociálpedagógus véleménye szerint a gyerekek „bántalmazva valószínűleg nem voltak”.
  • 2012. január 23. a gyámhivatal a gyerekeket átmeneti nevelésbe vette, vagyis végre elkerültek a szüleiktől, akiknek a láthatási joga viszont megmaradt.
  • A szexuális abúzusról a nevelőszülők akkor szereztek tudomást, amikor a gyónásról beszélgettek a gyerekekkel. Ők kértek vizsgálatot erre.
  • 2012. augusztus 21.: A pszichológiai vélemény a fizikai és szexuális bántalmazást valószínűsítette. A szakember szerint a négy hónappal azelőtti pszichológiai vizsgálatkor a gyerekek azért nem beszéltek még az őket ért abúzusról, mert nem ismerték az abúzus létét és fogalmát, és mert szüleik azt mondták, hogy erről nem illik idegeneknek beszélni. A pszichológiai tesztvizsgálat pedig azért nem jelzett traumát, mert szexuális zaklatás és erőszak mindennapos volt a családban.
  • A rendszeresen bántalmazott, szexuálisan kihasznált, nem táplált, nem gondozott gyerekekre és szüleikre – az állami gondozásban felnőtt apára és a nem tudni, milyen fogyatékossággal (és  nyilvánvalóan extrém-súlyos bántalmazottsággal) élő anyára – vonatkozóan semmi mást nem állapítottak meg, mint hogy rendetlenség és piszok van.
Az állami gondozásba kerülés megfontolásakor tehát – noha minden jel, minden interjú, az ombudsman kérdéseire adott válaszok is, valamint a sajtó, a nemzetközi szervezetek megfigyelései (lásd a bevezetőben hivatkozott TIP riportot pl.) egyaránt erre utal – az esetek elsöprő többségében nem merül fel, hogy a gyermeket bántalmazás érte, szexuális visszaélés, kizsákmányolás áldozata lehetett, illetve, hogy prostitúcióba, emberkereskedelembe vonhatták be.

Ha az állami gondozásba vétel okaként nem szerepelnek ezek a (nagyon gyakori) problémák, akkor természetesen az állami gondoskodás feladatait, módszertanát összeállítók sem lesznek figyelemmel a fizikai, szexuális bántalmazás és a prostitúció következményeiből fakadó szükségletekre.

A szakellátásban (állami gondozásban) élő gyerekeknek ma már több mint fele nevelőszülőknél él (közülük az ún. speciális igényűek speciálisan képzett nevelőszülőknél, akiknek saját gyermekeikkel együtt is csak legfeljebb két ilyen igényű gyermek élhet a háztartásukban). A nagy létszámú gyermekotthonok és csecsemőotthonok helyét a nevelőszülői hálózat mellett mára jelentős részben családias (-nak mondott) lakásotthonok – köztük különleges szükségletű (fogyatékos, tartósan beteg) és speciális ellátást igénylő (súlyos pszichés zavarral küzdő) gyerekek számára létesített különleges, illetve speciális lakásotthonok is – vették át.

Az állami gondozásba vett gyermekek száma a modern gyermekvédelmi elvek (elsősorban az 1997-es új gyermekvédelmi törvény) hatására a korábbiaknak tartósan mintegy a felére csökkent, s ezen belül is jelentős átrendeződés következett be.

Gyermekotthon

A hagyományos nagy, létszámkorlát nélküli, zsúfolt gyermekotthonok (és csecsemőotthonok) felszámolásához a hazai gyermekvédelmi szakma azt a reményt fűzte, hogy a gyerekek így, családias körülmények között – akár nevelőszülőknél, akár lakásotthonokban – békésebben és jobban tudnak majd fejlődni. A 2000-es évek elején megindult a nagy „kastély-otthonok” felszámolása, és tíz év alatt megfordult az arány: ma már több férőhelyet biztosítanak a lakásotthonok és nevelőszülők, mint a nagy házak.

A kis létszámú állami gondozási egységek kialakítása mögött az a meggyőződés vagy legalábbis feltételezés húzódhat meg, hogy az állami gondozott gyermekeknek általában ugyanolyan szükségleteik vannak, mint más gyerekeknek, hasonlók a problémáik, hasonló körülményekre, ellátásra van szükségük. Ez azonban, mint tudjuk – s mint e tanulmányban példát is látni fogunk rá – egyáltalán nem igaz.

A szakellátásban élő kiskorúak megoszlása szükségleteik és a kijelölt gondozási hely szerint, 2011. december 31. (%)
(Megjegyzés: a KSH – ahogy más adatkezelő szervek is – csak elvétve közöl nemek szerint bontott adatokat. Így az állami gondozott gyermekek helyzete is gender-neutrális probléma szerintük.)



A fenti táblázat alapján tehát az állami gondozásba vételkor megállapított főbb szükségleteik szerint az intézményben és a nevelőszülőknél élő gyerekek elsöprő többségének (kb. 60%-ának) nincsenek különös igényeik, kb. 8%-uk 3 évesnél fiatalabb és ezért igényel különös gondozást, 20% fogyatékossággal élő, mintegy 6% tartósan beteg, és 5-6% a súlyos vagy középsúlyos pszichés tüneteket mutató és pszichoaktív szereket használó gyerekek aránya együttvéve.

A nevelőszülői hálózatról

A nevelőszülők száma annak ellenére, hogy a nevelőszülői elhelyezés jelentősége a gyermekvédelmi törvény hatályba lépése óta nagyon megnőtt, lényegében nem változott. Annak ellenére nőtt és magasan maradt az átlagos nevelt gyerek szám, hogy időközben rendelkezés maximálta az egy nevelőszülőnél nevelhető gyermekek számát.
A KSH adatai szerint a nevelőszülők száma 1990 óta lényegében nem változott (5-5500 fő), közöttük folyamatosan 90% fölött van az ún. „hagyományos” (nem hivatásos) nevelőszülők aránya, 1990 óta az 1-2 gyereket nevelő nevelőszülők aránya 86-ról 60%-ra csökkent, ugyanakkor a 3-4 gyereket nevelőké 9-ről 29%-ra, az 5 vagy több gyereket nevelőké pedig 5-ről 10%-ra nőtt.
Érthető, ha az állami gondozott gyermekek sorsát irányító hatóságok és szakemberek igyekeznek a gyerekeknek a családhoz leginkább hasonlító körülményeket biztosítani, s ezért a nevelőszülőnél való elhelyezést részesítik előnyben.
A nevelőszülői rendszer azonban éppen annyi problémát és megoldatlan gondot vet föl, mint amennyit az otthonok rendszere, nem is beszélve a gyermekvédelmi alapellátásról.
"Mert nagyon sok nevelőszülő arra használja a gyerekeket, hogy megéljen belőlük – ezt is sokszor megélik szerencsétlenek –, hogy ő csak egy állami támogatás, és nem foglalkoznak különben vele, és világéletükben azt élik meg, hogy nem kellenek senkinek. Hát akkor maguknak miért kelljenek?" – 8SZ

A nevelőszülők képzése, továbbképzése, támogatása, ellenőrzése épp annyira hiányos, mint az otthonokban dolgozó szakembereké. Ugyanakkor az állami gondozott, köztük a nevelőszülőkkel élő gyerekek fokozottan sérülékenyek, így rendszeresen válnak környezetük (nevelőszüleik, vagy akár az intézményrendszer) áldozataivá is.

Szilvia ma is csupán 16 éves. Jelenleg egy két éve húzódó rendőrségi ügy feltételezett áldozataként foglalkoznak vele a szakemberek. Nevelőapját vádolják azzal, hogy négy éven át fajtalankodott vele, illetve két lánytestvérével. A most ötvenhárom éves férfi és felesége hivatásos nevelőszülőként 2003 decemberétől nevelte az akkor tíz-, kilenc- és nyolcesztendős kislányokat. A zaklatások fél évre rá kezdődtek, s nem egyszer pénzt is adott a lányoknak azért, hogy hagyják, hogy fogdossa őket. Pedig ő lett volna a gyerekek mentsvára, szüleiktől ugyanis hasonló okok miatt vették el őket. (Nők Lapja Café, 2010)

A gyermekvédelmi ellátás rendszerének bonyolult érdekhálójában csak egy, és nem is lényeges elem az örökbeadás lehetőségével való visszaélés eshetősége. De mivel a rendszer egyik legszűkebb keresztmetszetéről – az örökbe adható gyerekekről – van szó, itt is kiütköznek a szisztéma hiányosságai.

Csillag Ádám 2003-ban Filmszemle elsődíjas dokumentumfilmje részletesen bemutatta, hogyan használják ki a lakásotthonokban élő gyerekeket az (akkor még) GYIVI munkatársai, hogyan dolgoztatják őket a birtokukon, illetve hogyan rabolhatja el az állami hatalom a gyerekeket szeretetben nevelő nevelőszülőktől a gyerekeket, ha pénzes olasz vagy más külföldi örökbefogadó jelentkezik.

Már az előző rész, a Mostohák forgatása alatt foglalkoztatott a nevelőszülők és a gyerekek további sorsa. Úgy gondoltam, hogy az elvett fizetés miatt, azáltal, hogy megszűnt a nevelőszülők státusa, ezek a családok össze fognak omlani. Azt hittem, ennyire súlyosan csak Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében létezik, de ez országos jelenség. Azokról a témákról, amelyeket az új film, A megye árvái feltár, nem is tudtam. Nem tudtam, hogy a hatalmat hogyan gyakorolják a megyében, hogy a nevelőszülők szerint állami gondozott gyerekeket pénzért adnak-vesznek, vagy hogy állami hivatalnokok rabszolgaként dolgoztatják őket."(Magyar Narancs, 2003)

A film a 444-en épp most (tíz évvel később) megjelent riport előképe. A „Viszik a gyerekeket” részletesen ismerteti, hogyan készíti ki a hatóság (szabálytalan eljárásban alkalmatlannak minősítve) a gyerekeket évek óta nevelő nevelőszülőket, mert nem akarták engedni, hogy – szintén különféle szabályokat, például a testvérek együtt tartásának a követelményét megszegve – külföldre örökbe adják őket.

A már idézett KSH jelentés szerint évente 2000 körül van az örökbe adható gyerekek száma, több, mint harmaduk fogyatékos, közel 70%-uk 10 éven felüli (e két csoporthoz tartozókat nehéz örökbe adni).
Ennek a sokkoló számnak a hátterében megint csak a gyermekvédelmi rendszer hiányosságai sejlenek föl: vajon mi okozza, hogy az örökbeadhatósághoz való eljutás oly sokáig tart, hogy a gyerekek elsöprő többsége tíz évesnél idősebb, mire a döntés megszületik?


A lakásotthon

Mint láttuk, a nagy, „kastélyotthonok” lebontása során a nevelőszülői hálózat mellett a családias lakásotthonok kerültek előtérbe. A lakásotthont egy nevelő vezeti, mellette gyermekfelügyelők és segédszemélyzet dolgoznak, összesen, ha be van töltve minden státusz, öten-hatan.
A lakásotthon nevelője lehetőség szerint pedagógus végzettséggel kell rendelkezzék, a többiektől nem várnak szakirányú végzettséget.
Speciális képzettség, gyakorlat, felkészültség nem szerepel a kötelező elvárások között. Ennél is nagyobb baj talán, hogy a kiválasztott nevelő vagy gyermekfelügyelő a továbbiakban sem kap feltétlenül részletes képzést, kioktatást, szakmai segítséget, támogatást ahhoz a szerteágazó feladathalmazhoz, amit a lakásotthonban el kell végeznie.
A tanító végzettségű nevelő például nem csak hogy bántalmazott, deviáns, számtalan súlyos problémával küszködő kamasz fiúkkal kell dolgozzék (amire a tanítóképzőben biztos nem kapott iránymutatást), de értenie kell a könyveléshez, kimutatáshoz, adminisztrációhoz háztartás-vezetéshez, mindenféléhez. Olyan ismeretekről van szó, amelyeket a saját háztartásában az ember nem feltétlenül szerez meg (mert nem húszan élnek egy lakásban általában).
A nevelőnek nem szabják alkalmazása feltételéül, hogy ismerje a gyermekvédelmi törvényt (és az összes, a munkáját érintő jogszabályt), nem kap a kezébe eljárási protokollt, nem készítik fel a gyerekekkel érkező hol vékonyabb, hol vaskosabb paksaméták (igazságszolgáltatási, gyámhatósági, pszichiátriai, iskolai dokumentumok) értelmezésére.
A lakásotthon olyan, mintha normál tizenévesek családi életformájához szolgálna keretül, ahonnan a gyerekek iskolába járnak, dolgozni járnak, élnek, ahogy egy átlagos kamasznak kell.

A valóságban azonban nem ez a helyzet.

A speciális otthoni férőhelyek alacsony száma miatt a gyerekeket lehetőleg nem sorolják a speciális igényűek közé – ezért rendszeresen nem rögzítik a nagyon súlyos problémákat (szexuális abúzus, prostitúció, drog, bűncselekmények). Nem csak ezért, hanem azért sem, mert ezeknek a súlyos problémáknak a számbavételére, a velük való szembenézésre sincs felkészítve a rendszer, nincsenek kiképezve rá a szakemberek.
Mivel a gyerekek nagy részét nem speciális igényűként veszik nyilvántartásba, a férőhelyek iránt sem fogalmazódik meg az igény. És a kör bezárult.
"Na, én el tudom mondani még a D-i lakásotthont, a fiúprostikat, friss élmény… Egy rendőrségi kihallgatás kapcsán kiderült, hogy az egész lakásotthon, amit egyébként mi működtetünk, egy drog- és férfiprosti-tanya, és hogy ott lazán megy ez, hogy fűért… hát ők azt mondják, hogy fű, de nem fű az, hanem valami vegyszer. Azért bármi: eladják a lakásotthon számítógépét, eladják a fűnyírót és eladják magukat. Mindez – ahogy beszélnek róla… nem számít. Mindegy, hogy heteró valaki: nem számít. És akkor úgy kezdenek el öltözködni, minden. A nevelő mesélte, ő volt a lakásotthon vezetője, de ő se bírta tovább… most fölállt, mert nem bírta tovább.És vannak még, hát azért nem nevezném pedagógusnak… nevelők. Felügyelők. Hogy milyen végzettségük van, azt nem tudom. Mindig van ott valaki.Ezek a gyerekek konkrétan semmit sem csinálnak. Iskolába nem járnak, nincs egy barkácsszoba, hogy elfoglalják magukat, semmi dolguk nincs. Ez egy vidéki otthon D.-külső legkülsején, egy vidéki utca, és tizenhat éves kamaszfiúk. Nem járnak iskolába...ezektől a gyerekektől minden iskola meg akar szabadulni, állandó iskolai konfliktusok voltak, az iskolák nem toleránsak. Még meg szokták próbálni a magántanuló státuszt, amit egyébként csak a törvényes képviselő kezdeményezhetne, de ők fordítva gondolják, az iskola örül, ha ők nincsenek ott, fölveszi a fejpénzt, egyrészt előítéletesek, másrészt tény, hogy tényleg problémásak.Most is elmondtam az értekezleten, hogy itt nem elég a híd program meg anyámkínja, itt speciális iskola kell minden körzetbe, százhúsz fejlesztő pedagógussal, százhúsz szociális munkással, ezeknek drámapedagógia kell, meg pszichiáter, meg minden. Most megkérdeztem a srácot, ott volt a rendőr is, hogy jött valaki hozzátok a droggal kapcsolatban valamit mondani? Igen, mondta a srác, jött valaki a rendőrségtől és mondta, hogy ne drogozzatok. Ez volt a drogprevenció." – 8SZ

És a nevelő:
"Elmentem egy állásinterjúra a pedagógus diplomámmal. Előtte két évig az SOS gyermekfaluban voltam egy mondvacsinált pozícióban. Annak egy ugyanolyan lakásotthona volt, de ott ezeknek a házaknak ugye van pszichológusa, fejlesztőpedagógusa, ilyesmi. Namost én az SOS-ben se tudtam a fejlesztőpedagógus pozícióval mit kezdeni, mivel a fiatalok jó része iskolakerülő volt. Fogalmaink szerint a fejlesztőpedagógus pedig tanulást, tudást segítő stb. Ilyenformán én két év alatt beleidomultam nagyjából a pszichológusi vagy a szabadidő-eltöltési vagy a bizalmas szerepébe, ami tök jó volt az SOS-nek, mert amikor én odamentem, a gyerekek megnyíltak felém, sok dolgot el tudtam simítani, szóval ez egy jól működő dolog volt.
Akkor én megpályáztam a lakásotthon vezetőit. Nyilvánvaló: van egy általános iskolai tanítói végzettségem és van két év gyakorlatom. És akkor annyit jegyeztek meg, hogy azt ugye tudja, hogy ezek a fiatalok nem olyan nagyon egyszerűek? Én ne tudnám, hát ebből jövök! És az is hozzátartozik, de ezt mind így jelzésszerűen csak, hogy azért a háznak az ügyviteli dolgait, a pénzgazdálkodást, az adminisztrációt: azt is kell. Mondtam: persze, értem, egy intelligens nőnek tartom magam, nyilván, ha megmutatják, betanulok, akkor fog ez menni. Hiszen tisztában vagyok a képességeimmel.
Erre odamegyek és kiderül, hogy kapok egy olyan házat, ahol két hónapja nincs vezető. Aki pedig előtte a vezető volt, az ezeknek az adminisztrációknak a nagy részét nem csinálta. Megtagadta. Volt egy szakmai vezetőm, akiről a TEGYESZ-ben köztudott volt, hogy ennyit nem ért a dologhoz. Kaptam egy olyan vezetőt, aki nem segített, nem mutatta meg, nem is értett hozzá. Amikor kérdésem volt, azt mondta, ott vannak a gyerekfelügyelők, majd az segít, majd az tudja.
Tehát van 12 gyerek és erre van 6 felnőtt, akik 12 órában váltják egymást. Azért tudd azt, hogy ide beesnek akármilyen-semmilyen végzettséggel. Talán ha van neki gimnáziumi végzettsége, de nem biztos. És fölveszik gyerekfelügyelőnek. Nem kell, hogy végzettsége legyen. Semmi. De effektíve nekem se. Aki belenéz a papíromba, ott egy tanítói végzettséget lát. 11 év gyes-sel egyébként. És akkor itt beosztást kell írni, itt jegyzőkönyveket kell írni, itt gyakorlatilag én végzem a ház élelmiszer-bevásárlásait, azoknak a számláit, az adminisztrációit, ehhez brutális Excel-táblázatok vannak, egyébként ami a házban történik, mindenről jegyzőkönyvet kell vezetni, én intézem a gyerekek iskoláit, én tárgyalok az iskolakerülő gyerekek osztályfőnökeivel.
Az én felettesem az a legtöbb gyerek gyámja is volt. És mint szakmai vezetőm és gyám, gyakorlatilag rám terhelte sokszor a gyámi feladatokat is. Ami azt jelentette, hogy tárgyalásokra jártam, hoztam-vittem a gyerekeket, volt, hogy írt meghatalmazást, volt, hogy nem írt.
Emellett elvárás az, hogy 10-től 6-ig tart a munkaidőd, ebből hat órát töltsél a gyerekekkel és 2-t adminisztrációval.
A ház kétszintes, a fölső szinten van egy darab iroda, amiből gyakorlatilag nem tudsz kimozdulni, sosincs vége.
Képzésünk, ugye, nincs. Meg van határozva, a TEGYESZ-ből, hogy X év alatt mennyi kreditet kell összeszedned, olykor kijönnek listák arról, hogy milyen továbbképzésekre mehetsz el. De a továbbképzés költségeit neked kell állnod. Tehát ehhez mérten a kolléga nem azt fogja megkeresni, de lehet, hogy nem is talál olyat, de lehet, hogy nem is ért hozzá, hogy mi az, amire rá kellene böknie, ami majd őt hozzásegíti ahhoz, hogy viselkedésmintákból, jelekből, történésekből előre láthasson mondjuk egy bombát. Vagy hogy bizonyos helyzeteket hogyan kezeljen. Nincs iránymutatás arra nézve, hogy miben képezd magad. Nincs egy protokoll arról, hogy bekerülsz a gyermekvédelembe mindegy, hogy honnan, akkor elteljen valahány óra vagy két-három alkalom azzal, hogy téged kiképeznek arra, hogy amikor a gyerek azt csinálja, hogy.., akkor a protokoll azt mondja, hogy ezt kell tenned. Mert nem minden történet teljesen más. Vannak jelek. De ezeket még az sem mindig ismeri föl, aki tizenvalahány éve ott van." – 14SZ

Az interjúalanyok egybehangzó beszámolója (és a KSH ismertetése) szerint állandó az alkalmazott-hiány, az alkalmazottak egyébként is alacsony végzettségűek – láttuk: már az otthon vezetéséhez sem kell más, mint pedagógus (pl. tanító) végzettség, lényegében nem követelnek meg specializációt és gyakorlatot – nem is követelhetnek, hisz a fizetés igen alacsony.
Sem az otthonokban dolgozó, sem az irányító szerveknél alkalmazott szakemberek nem kapnak (nem is kaphatnak, hiszen nincs vagy hiányos) a feladatra specializált célzott képzést (pl. a pszichés tünetekkel küzdő, vagy a szexuális erőszaknak kitett, vagy a prostitúcióba vont gyerekekkel kapcsolatos bánásmódról), különösen nem rendszeresen, támogatás-szerűen.
A súlyosan problémás (bár nem akként besorolt) gyerekek számára rendelt gondozói létszám sosincs betöltve, és akiket alkalmaznak, azoktól sem követel(het)nek hosszabb gyakorlatot, magasabb és sokirányúbb végzettséget:

Az otthonokban élő gyerekek iskoláztatása többszörösen nehezített.
"… ezektől a gyerekektől minden iskola meg akar szabadulni, állandó iskolai konfliktusok voltak, az iskolák nem toleránsak. Még meg szokták próbálni a magántanuló státuszt, amit egyébként csak a törvényes képviselő kezdeményezhetne, de ők fordítva gondolják, az iskola örül, ha ők nincsenek ott, fölveszi a fejpénzt, egyrészt előítéletesek, másrészt tény, hogy tényleg problémásak." – 8SZ

Miközben a rendszer szigorúan ellenőrzi a lakásotthon felszerelését, a gyerekek ruházatát, a ház számláit, a gyerekek minden mozdíthatót eladnak, elcserélnek.
"Mindent kihordtak a házból, amikor a drog bekerült. A gyerek a kertből a vödörbe ültetett tuját elhúzta Ö-be, mert azért ő kapott egy pakkot. A kerti raktárunkat föltörték most ősszel. Olyan ügyesen oldották meg, hogy sokáig észrevehetetlen volt. Azt dézsmálták és hordták át a cuccot. Szerszámokat, régi eszközöket, hogy drogot szerezzenek.… Az derült ki a ruhakartonból, hogy a gyerekeimnek nincs meg a kellő fölszerelése, mint ahogy soha nincs meg, mert amikor bevásárolunk nekik ruhákat, akkor egy hét múlva azok a ruhák nincsenek meg. Hiszen a zoknit kidobálják az ablakon, hogy ne kelljen mosni, elcserélik, a friss zoknit, ha nem figyelsz, kicseni, becseréli drogra, a pulóverjeiket elcserélik, ellopják egymástól. Gyakorlatilag kéthetente komplett fel kellene ruházni a gyerekeinket ahhoz, hogy minden meglegyen. Utóbbi időben pl. úgy van a gyerekeimnek télikabátja, hogy kivittem az én két gyerekemnek a kinőtt télikabátját, és mondtam nekik, hogy ez itt van fölakasztva. Ha mész valahová, fölveszed, ha hazajössz, ideteszed. Nincs már keretünk, hogy kabátot kapjál, nem is nagyon akarok venni, mert elkótyavetyéled, de nem akarom, hogy ruha nélkül mászkálj kint, hát hoztam két kabátot. Na, ezt tiszteletben tartották." – 14SZ

A pszichésen sérült vagy szerhasználó gyerekek elvben a speciális lakásotthonba kerülhetnek, ahol nyilván szigorúbb és magasabb színvonalú ellátásban részesülnek. Ez azonban szintén nincs így. A 16 éves, már hosszabb ideje külföldi, legális bordélyokban (hamis személyivel) prostitúciót folytató lány a speciális lakásotthonban kezdett drogozni, onnan szökve jutott külföldre, s oda is szeretett volna visszamenni, mikor hazamenekült az ausztriai razzia elől.
"Én a speciális lakásotthonba kerültem Sz. mellé. Ott belefolytam a drogba, csavargásba … csavargás, buli... iskolát nem jártam, nem jártam iskolába. Az otthonban utolsó hónapokban elkezdtem változni, abbahagytam a drogozást, nem jártam bulizni, bejártam az iskolába, letettem a nyolcadikat (hadar).... utána... hogy volt? Ja, utána volt egy értekezlet, hogy ha elballagok a nyolcadikból normálisan, akkor hazakerülhetek, otthon laktam nyolc hónapig, utána összevesztem anyáékkal, panaszkodtam a gyámügyesnek, hogy én nem megyek többet haza, sírtam, hogy nem maradok otthon, azonnal intézkedjenek, és intézkedtek is, elvittek a GYIVI-be megint, ott voltam egy hónapot, utána letettek K-ra. Lakásotthonba. De én mondtam nekik, hogy ha engem oda letesznek, engem többet nem látnak." – 15Gy

Egy példa – három gyereksors

Hogyan is kerül a gyerek a lakásotthonba?

Helyezési tárgyaláson döntenek a gyermek elhelyezéséről. Mint az alábbi példa mutatja, a tárgyaláson a gyermekkel kapcsolatos problémáknak csak egy része játszik hivatalosan szerepet: sokkal inkább magának a gyermeknek a viselkedése (pl. hogy agresszív, destruktív stb.), semmint azok az okok, amelyek ehhez vezettek.
"1. Bekerült hozzánk egy gyerek az ősszel. Engem egyszerűen behívtak az elhelyezési tárgyalásra. Ez mindig úgy ment, hogy bemegyek az elhelyezésire, ott szembesülök vele, hogy kit fognak hozzám tenni. Azt megelőzően csak kapok egy telefont, hogy van-e nálunk hely. Hát, van.
Elmegyek az elhelyezésire, ekkor is, ott ül a nevelőszülő két kicsi, 9-10 éves lánnyal, meg egy széparcú kamaszfiúval, meg családgondozó, meg minden, és zajlik az elhelyezési. Majd megkérik a fiút meg a két kislányt, hogy fáradjanak már ki a folyosóra, s elmondja a nevelőszülő a családgondozóval karöltve, hogy az a helyzet, hogy gyakorlatilag az elhelyezésnek egy nagyon fontos kritériuma, hogy az apuka azért ül most börtönben, a R. apukája, mert a nagy nővérét erőszakolta, és hosszú procedúra után végre leültették, és most, most a napokban tudta meg a nevelőszülő, mert a kislány elárulta neki, hogy a R. is abuzálja a kislányokat, és bántalmazza. És hát ő most nem is tudja, hogy ilyenkor mi van.
És kérdezi a gyerekjogi képviselő, hogy akkor tetszettek feljelentést tenni? Vagy most csak úgy beszélgetünk erről? És vajon tudja-e a R., hogy nem azért kerül az állami nevelésbe, mert kiugrált az ablakon szombat éjjelente, hanem azért, mert ... Hát nem, erről senki nem tud semmit se. Ezt ő most csak úgy elmondja.2.
Megint elmentem egy tárgyalásra. A tárgyaláson egy 15 éves, magas fiú egy közel 70 éves nevelőanyukával jött el, majdnem csecsemő kora óta nevelik. A gyerek irgalmatlanul sok pszichiátriai kezelésen és akármin túl van, rendkívül agresszív most már, így szólt a történet, nem lehet vele kommunikálni, a szobáját nem egyszer szétverte, időnként drog is van, magántanuló lett, és nem járt utána be…És ülünk az elhelyezésin, és akkor: ideteszik ezt a gyereket. Voltak kételyeim.
Brutális történetek vannak nevelőszülőkről és nevelési módszerekről…
És gyakorlatilag a gyerek jelenlétében tárgyaltuk meg azt, hogy milyen elképesztő problémák vannak ővele, amikor a gyerek szót kért volna vagy megnyilatkozott volna, azonnal bele volt fojtva a szó. Az én gyomrom is összeszorult. És azt gondoltam, hogy biztos gond van a gyerekkel, én ezt elfogadom, de ilyen kommunikáció mellett én is megőrülnék.
És eljött az a perc, amikor kiküldték, hogy most a felnőttek megvitatják a dolgot.
Na és akkor ilyen fájdalmas arccal: "májusban megy a specibe a gyerek, tudnád vállalni addig?" És így nézek rá, hogy hát ez nem kérdés. Tudjuk azt, hogy azért ülünk itt. Most mondjam azt, hogy nem? Nem tudok a gyerekről semmit, csak azt, ami ott hangzott el. Megint. Nem tudom, ki ez, nem volt előtte a kezemben az anyaga." – 14SZ

Az első gyereket tehát lényegében azért „adták le” a nevelőszülők, azért került gyermekotthonba, mert a nevelt testvéreivel szemben, ahogy azt még eredeti családjában édesapjától tanulta, szexuális erőszakot alkalmazott. Senki nem kezelte magát a szexuális erőszakot – sem azt, amit gyerekként átélt (hisz nem ő, hanem a nővér volt a konkrét áldozat, ő csak tanú, és a nevelők gyanúja szerint társ-elkövető, mert apja őt kényszerítette az anyával való szexuális aktusra), sem azt, amit most ő követett el a kislányok ellen – mindezt nem kezelik, nem nyomozzák ki, a gyerek-áldozatok nem kapnak ellátást, elégtételt, igazságtételt.
Az egész probléma nem kerül leírásra a dokumentációban, a helyezési tárgyaláson is csak említik, amikor maguk az érintettek nem hallják, feljelentés nem születik, vizsgálat nem indul.
A gyermek ilyenformán NEM SPECIÁLIS igényű: mehet a normál lakásotthonba.
A második gyereket speciális igényűnek minősítik, őt viszont nem tudják speciális gyermekotthonban elhelyezni (hisz ugyebár az állami gondozott gyerekeknek csupán elenyésző töredéke minősül speciális igényűnek, ezért az állami gondozás helyeinek is csak töredéke alkalmas az ő nevelésükre), s ezért pár hónapra kérik a lakásotthon vezetőjét, hogy fogadja a „normál” ellátás keretei között.
De addigra már nem ő az egyetlen nyilvánvalóan speciális igényű gyerek az otthonban, hisz ott van B, akivel kapcsolatban ígéret van arra, hogy majd valamikor tényleg elviszik a speciális otthonba.
"…a B-t elvitték OGYSZB vizsgálatra. Valamelyik kolléganőm fölvitte, mondta is, hogy a pszichológus a fejét fogva jött ki, hogy ő még ilyen gyereket nem látott, hogy ez komplett nem normális ez a gyerek. És utána elvonult szökésbe. Elment a családjához, mikor elunta magát, fázott vagy éhes volt, akkor bement a sz-i befogadóba, ott lógott valameddig, akkor a sz-i otthon. sos-ben telefonált, hogy azonnal gyertek érte, mert a gyerekkel nem lehet bírni, bántalmazza a kicsiket. Gyanítják, hogy talán szexuálisan is, de betöri az üveget, de szökik, de beleviszi a rosszba a kicsiket..." – 14SZ

A befogadóotthon nem viszi vissza a befogadott gyereket a lakóhelyére a lakásotthonba, hanem értesíti a nevelőit, hogy a gyermek náluk van. Azoknak ki kell várniuk, míg elegen nem lesznek ahhoz, hogy ketten beülhessenek az autóba (egy felnőtt nem ülhet vele az autóban a szabály szerint), és hazavihessék a gyermeket, s egyben továbbra is biztosítva legyen a többi gyerek ellátása is.
Ez napokat, heteket is igénybe vehet, közben a befogadó otthonból a gyermek ismételten megszökik, visszamegy, megszökik. A lakásotthon nevelői várnak, megpróbálják eltalálni az idejét annak, hogy érdemes legyen elutazniuk a befogadó otthonba a gyermekért, mert ha hiába veszik igénybe a TEGYESZ autóját (mivel a gyerek mégis szökésben van, amikor érte mennek), akkor felelősségre vonják őket ezért.

Így a gyermek több napot, több hetet is a lakásotthontól távol tölt. Közben megérkezik a pszichiátriai vizsgálat anyaga.
"…közben megjött az OGYSZB-je, és három-négyszer értesítve lett az elhelyezés vagy a hálózatvezető, hogy a B. a papírjai alapján gyakorlatilag közveszélyes. Nagyon kérjük, hogy minél hamarabb tüntessék el a házból, mert nem tudjuk kezelni. Van nekünk elég bajunk. Akkor kaptunk egy szóbeli ígéretet arra, hogy B-t februárban Zalaegerszegre zárt intézetbe elviszik.És akkor ezek között a körülmények között megérkezik B., szétlopja a házat, a drog ... ott van tőlünk 20 km-re Ö. Az egy olyan drogközpont, hogy még a fiam, aki a közeli városban a legjobb középiskolába jár, az is ismeri a nevét. Odajárnak át a züllöttebb osztálytársai, hogy ezt a bio-lószart, ezt a mérgező mocskot beszerezzék. Ilyen híre van Ö.-nek. És az én gyerekeim gyakorlatilag 20 km-re élnek tőle. Mindent kihordtak a házból, amikor a drog bekerült, mert... Olyan sztorijaim vannak! A gyerek a kertből a vödörbe ültetett tuját elhúzta Ö.-be, mert azért ő kapott egy pakkot. A kerti raktárunkat föltörték most ősszel. Olyan ügyesen oldották meg, hogy sokáig észrevehetetlen volt. Azt dézsmálták és hordták át a cuccot. Szerszámokat, régi eszközöket, gyakorlatilag hasznavehetetlen dolgokat, hogy drogot szerezzenek. Beszerezték a drogot – nem voltak beszámíthatóak. Ez ilyen hullámokban működik. Van, amikor föltisztul ez a dolog, s olyankor nagyon rendben van a ház. Rendben vannak a fiúk, újra látnak célokat, lehet velük kommunikálni, együttműködni... És akkor jön egy új, márpedig szinte havonta jön új, általában fertőzött, és visszaesnek. És amikor bekerül (a drog) valakivel újra, akkor a többiek is. Ez szinte beszippantja a gyerekeinket. Azt szoktam mondani, hogy az az egészben a legördögibb, hogy ha az én bölcs és koravén 16 éves fiam bekerülne egy lakásotthonba, két héten belül ott tartana, mint ezek a fiúk." – 14SZ

A pszichésen súlyosan sérült gyerek hosszú ideig (hónapokig) van a normál lakásotthonban (illetve van ott állományba véve, mert közben számos más helyen megfordul, ahol mindenféle történik vele). A speciális lakásotthonból is ki tud időnként jönni (mint az előbbi, külföldön prostitúcióba került lány is), ott sincs sajátos problémájára szakképzett személyzet, de legalább nem a gyermekotthonban van, ahol állítólag normál, különös elbánást nem igénylő gyerekek vannak.

Mint már utaltunk rá, az ombudsman gyermekprostitúcióval kapcsolatos jelentésében felidézi egy másik, az orvosképzésre vonatkozó megállapítását. „Habár az AJB 2227/2010. számú jelentésemben részletesen igyekeztem bemutatni az orvosképzést a bántalmazás témakörének tekintetében, ehelyütt is kiemelendő az a következtetés, miszerint problémát jelent, hogy az orvostanhallgatók csak az alapképzési idő végén találkozhatnak a családon belüli erőszak és a gyermekbántalmazás kérdéseivel, továbbá a bántalmazás során adható intézményi segítségnyújtás, valamint a jogi lehetőségek igénybevételének feltételei nem tisztázottak. Hivatkozott jelentésemben megállapítottam, hogy az általános orvosképzésbe, valamint a háziorvos és házi gyermekorvos képzésbe beépített, gyermekbántalmazásra vonatkozó tanagyag nem éri el azt a célt, hogy a bántalmazott gyermekkel kapcsolatba kerülő orvosok meghatározó szerepet töltsenek be a gyermekvédelmi jelzőrendszer működésében.
Egyáltalán nem meglepő ilyen körülmények között, hogy a gyermekpszichiátria sincs a helyzet magaslatán, amikor állami gondozott, bántalmazott, krónikusan rossz pszichés állapotban lévő gyermek kerül be ellátásra azért, mert életveszélyesen megfenyegette a nevelőszüleit.
"Később balhé volt náluk otthon, és a gyerek bekerült a pszichiátriára. … És 21-én kinyitotta a szekrényét és nem talált valami ruhát és fölrobbant az agya, és megfogta a szar nadrágjait és az ollóval szétvágta. Gondolta, bazd meg, akkor többet legalább nem erőlteted rám. Namost ebből jött egy olyan szóváltás, ami ordításba fulladt, és az ordítás vége az lett, hogy a gyerek azt ordította, hogy "egyszer úgyis megöllek benneteket".
Nevelőszülő felemelte a telefont.
Kihívta ezt meg azt, a gyerek bement a pszichiátriára, három hetet töltött ott, 13-án úgy érkezett, hogy teljesen új gyógyszerezése volt, négyféle gyógyszert szedett, amitől gyakorlatilag nyálfolyóssá vált a bevétel után egy órával. Friss gyógyszerezett volt a gyerek. Senki nem tudta egyelőre..., ott három hétig figyelték, de elmondta, hogy ott, a pszichiátrián eldugdosta a gyógyszereit és beváltotta cigarettára. Tehát az sem tekinthető relevánsnak, amit a pszichiátrián mint beállítást értelmeztek, hiszen a gyerek nem szedte be. Megérkezett hozzánk, ahol szigorú rendben szednie kellett.
Ettől gyakorlatilag átaludta a napot." – 14SZ

Az ekképp félregyógyszerezett új gyerek megkezdi nevelőotthoni életét egy olyan lakásotthonban, amelyben ott van a pszichológus által közveszélyesnek minősített B. akit speciális otthonba utaltak, de nincs hely, s ezért még pár hónapig itt tárolják a „normál” gyerekek között, ott van R., akinek az állami gondozásba vétele hátterében mint tudjuk, egy a lányait megerőszakoló apa van, aki börtönből (és onnan időnként szabadságra bocsátva!) minduntalan kapcsolatot igyekszik tartani R.-rel, bár a kapcsolattartást a gyámhivatal papíron nem engedélyezte, de a TEGYESZ szóban arra kéri a nevelőt, hogy időnként (ő! Saját hatáskörben) mégis tegye lehetővé, végtére is az apja! De a nevelő úgy tudja – nincs beleírva a gyermek papírjaiba -, hogy az apa a gyermeket korábban rávette, hogy az édesanyjával is közösüljön. Természetesen R. elhelyezésének indokaként nem a szexuális bántalmazás és az extrém szülői erőszak szerepel.
„…jön egy telefon az elhelyezéstől, hogy te képzeld, ez az apukája zaklatja a gyámhivatalt és mindenkit, hogy ő kapcsolatot akar tartani R.-rel. Ja, egyébként nagyon erős a gyanú, hogy apuka kényszerítésére vagy nyomására gyakorlatilag a gyerek, a kamasz gyerek az anyjával közösült, s ezt a kislányok is látták. Ez még folyamatban van, hogy kiderüljön, hogy így van-e.
az apuka zaklatja a gyámhivatalt, hogy ő igenis a börtönből kapcsolatot akar tartani. … Én ezt eddig nem engedtem, mert benne van a határozatban, hogy nem tarthat vele kapcsolatot.
És nem sokkal később jön egy izé a gyámtól, hogy a gyámhivatallal egyeztetve ők úgy gondolják, hogy telefonon tarthat kapcsolatot R. az apjával, de senki nem meri leírni. De ha hívja az apja, akkor fogadhatja.” – 14SZ

Télen a gyerekek gyakrabban töltik az időt az otthonban, mint nyáron: hidegebb is van, külső kapcsolataik is kevésbé használhatók ilyenkor. Január van, az otthon vezető nevelőjének több különböző beszámolási ügyben napokat kell a székhelyen, a TEGYESZ-nél töltenie, gyereket kísér, vásárol, zárszámadást csinál. Ilyenkor természetesen a gyermekfelügyelők és a többi (ha van!) személyzet van a gyerekekkel. A nevelő, akinek egyébként, ha szerencséje van, sikerül annyira jó kapcsolatot kialakítani a gyerekekkel, hogy ha szöknek is, interneten szóljanak, hogy ne aggódjon, visszajönnek időben…
Miután egy téli péntek éjjelen a közveszélyesnek minősített B. két másik fiúval (egyikük R., aki nevelőszüleitől a nevelt testvérein gyakorolt szexuális erőszak miatt – de hivatalosan nem erre hivatkozva! – helyeztek át a lakásotthonba) lefogatja és megerőszakolja a még a túladagolt gyógyszerek miatt védekezésre kevéssé képes új fiút, az éjszakás, majd nappalos hétvégi gyermekfelügyelők, tudomást szerezve a gyerekektől az esetről, hétfőig várnak a nevelőre, hogy tovább adják az információt.

A nevelő tehát hétfőn délelőtt értesül, hiszi, nem hiszi…

Megkérdezi az áldozatot és az megerősíti a hírt. Megkérdezi a tanúkat – akik segítettek a lefogásban -, azok is megerősítik. A nevelő feljelentést tesz a rendőrségen szexuális erőszak miatt. A sértett fiú tanúskodik.
A rendőrség a helyzet magaslatán, azonnal kiszállnak, szétválasztják a fiúkat, kihallgatnak. Az a kérésük, hogy a TEGYESZ egy-két napra helyezze el külön a fiúkat, hogy nehogy valami baja legyen a sértettnek, nehogy a nyomozás érdekei sérüljenek.
A nevelő szól a központnak, hogy helyezzék külön helyekre a fiúkat, mert erőszak történt és a rendőrség nyomoz.

A nevelő egy hét múlva már nem az intézmény dolgozója. Először tőle, azután a gyermekfelügyelőktől kérnek igazoló jelentést, végül négyszemközt közlik vele, hogy nem a rendőrségnek, hanem nekik kellett volna szólnia. Közös megegyezéssel kell távoznia.
"Ha belegondolok abba, hogy mi várt volna rám, ha nem írom alá, és úgy azt hogy tudtam volna végigcsinálni, akkor, amikor én vagyok egyszál magamban, a TEGYESZ-ben pedig x számú jogász dolgozott volna azon, hogy engem kicsináljon, akkor ez abban a pillanatban nem tűnt jó megoldásnak, most sem biztos, hogy bírnám, hogy akarnám. Nekem van azért egy életem. Amit azért óvnom kell valamilyen szinten. Ez akkor viszonylag jónak tűnt, kiszédelegtünk.
Eltelt egy hét, aminek az első három napját én egy kisebbfajta idegösszeomlásban töltöttem, nem sok mindenre emlékszem…
kezdtem magamhoz térni, és elkezdtem gondolkodni, és utána jött az, hogy menj be leszámolni, utána az, hogy gyere be, elbúcsúztatunk. És bementem a múlt héten kedden a házba, és a kollégák... hát én vagyok a legjobb állapotban! A kollégáim ripityomra összetörve, hallod, nem ismertem meg őket. Azt mondják, hogy jelen pillanatban olyan elképesztő a nyomás még ahhoz képest is, amiben én voltam. Minden mozdulatot le kell írni, minden mozdulatról feljegyzés készül, mindent azonnal jelenteni kell.
A legkisebb tévedésért üvöltés van. Még mindig nem arról szól, hogy a rendszer mit tehet, hanem arról szól, hogy te itt, a házban, dögölj meg és teljesítsd, amit kell.
És azzal egy időben, amikor én elmentem, az a drága, bántalmazott fiú 180 fokos fordulatot vett: valami brutálisan erőszakos és rámenős lett, mind a saját igényeit tekintve, a pszichológust, aki egy 28 éves, ámde 22-nek kinéző csinos fiatal nő, olyan szinten kezdte zaklatni szexuálisan, hogy nem lehetett négyszemközt hagyni őket, ettől elkezdett őrjöngeni, hogy nem lehet kettesben a pszichológusnővel. Közben pedig elszólta magát a beszélgetés során, hogy az, hogy ezt a történetet végigcsinálja, ez egy bosszú. És ő bosszút fog állni a B.-ékon.
Hát ezt a pszichológus érdekesen kezdte magyarázni, nem derült ki pontosan, hogy az első egy-két napnak a molesztálásaiért akar bosszút állni, vagy van valami hosszú távú emberiség elleni bosszúja…
És fölmerült a gyanú…" – 14SZ

A nevelőt eltávolították, a sértett fiú pedig elkezdte visszavonni a vallomását. Elkezdte úgy beállítani – talán az új vezető nevelő, a pszichológus, a TEGYESZ munkatársak kérdései nyomán –, hogy nem történt meg vele az erőszak, csak bosszút akart állni B.-ékon, azért mondta azt. Hogy a két másik fiú, akik lefogták őt, szintén azt állították, hogy megtörtént az erőszak, ez nem sokat jelentett.
Amikor a volt nevelő egy héttel a munkaviszony megszűnését követően búcsúzni járt a házban, már senki sem volt biztos abban, hogy megtörtént az erőszak, ő maga sem, de még az áldozat sem.
***

Következtetés

A gyermekvédelmi szakellátás hátterét a gyermekvédelmi törvény adja.

A gyermekvédelmi törvényben szexuális erőszak, abúzus, prostitúció, emberkereskedelem, szexuális kizsákmányolás stb. szavak nem szerepelnek. Ezért a gyermekvédelmi intézményrendszer hivatalból és programszerűen nem foglalkozik ezekkel a problémákkal. Mivel ezek a jelenségek nem képezik hivatalosan a gyermekvédelmi intézményrendszer tevékenységének a tárgyát, ilyen irányultságú szakemberek képzésére sem fogalmazódott meg igény, nem rendeltek meg ilyen tárgyú kutatásokat, nem készültek egyetemi szakanyagok, nem folytak ebben az irányban részletes vizsgálatok sem a potenciális vagy tényleges áldozatok, sem az elkövetők, sem pedig az intézményrendszer feladatai vonatkozásában. (Szerencsére az ombudsman mégis vizsgálódott. És bár a gyermekvédelmi intézmények és szakemberek jelentős része még nem hallott ezekről a vizsgálatokról, azért lassan megszületnek az első jelentős anyagok. Így 2012-ben született egy Módszertani segédlet a gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyermekekkel szembeni szexuális visszaélések eseteire c. kiadvány.)

Pedig a valóságban a rendszerbe bekerülő gyermekek elsöprő többségének előtörténetében szerepelnek ezek a jelenségek, az elhanyagolt, eltaszított (KSH definíció: nem tartja vele a szülő a kapcsolatot – !!!) gyerekek szinte mindegyike nyilvánvalóan szexuális bántalmazás áldozata is, ha otthon valamilyen csoda folytán nem, akkor azokon a helyszíneken, ahová elcsavarog hazulról.
Ahogy a példából (és saját tapasztalatainkat megerősítő ombudsmani jelentésekből) látható, a gyermekvédelmi ellátásban dolgozó szakemberektől nem csak a (nem létező) speciális, kifejezetten az állami gondozásban élő gyerekek ellátására szabott képzést, továbbképzést nem várja el a rendszer, de még a gyermekvédelmi törvény ismeretét sem.

A gyermekotthon intézménye abból a fikcióból indul ki, hogy itt „normális”, hétköznapi, nem folyamatosan és súlyosan bántalmazott (majd e téren nem rehabilitált, nem kezelt) gyerekek fognak élni néhány gondoskodó felnőttel. Nincs szabály, nincs útmutatás, hogy kinek kell szólni, milyen intézkedés-sort kell végrehajtani, ha extrém eset történik.
A gyerekek között előforduló súlyos bántalmazás – köztük a szexuális erőszak – nem szerepel a potenciális események listáján, és ezért a személyzet sem kap eligazítást, hogy ilyen esetben mi a teendő.
Miközben 12 rendkívül nehéz sorsú kamasz fiú nevelését kell biztosítania és szoros elszámolásban kérik tőle a ház minden kiadását, az otthont vezető nevelő segítőtársai képzetlen gyermekfelügyelők. A házban nincs (nem kivételesen, hanem rendszerszinten) műhely, kertész, sofőr – olyan helyek és segítő személyzet, amelyek, illetve akik a serdülő fiúk idejét leköthetnék, valamire megtaníthatnák őket, illetve értük mehetnének, valahányszor az ország valamely pontján befogadja őket a gyermekvédelem.

Amikor a feladatkörét illetően segítséget kér a központban dolgozó felettesétől (mi a dolgom, meddig terjed a kompetenciám, nem kéne-e valami tájékoztatást tartani nekünk a gyermekvédelmi törvényről?), azt a választ kapja, hogy ott a törvény a neten, olvassa el.
A lakásotthonokhoz a szabály szerint heti egy alkalommal jár ki a pszichológus. Mint a KSH már idézett jelentéséből is tudjuk, még ezt a nagyon alacsony szintű ellátást sem képesek szakemberrel biztosítani: az egyébként elhelyezkedési nehézségekkel küzdő pszichológus-szakma nem tolong a gyermekvédelmi szakellátásban üresen ásító státuszok előtt.
A példában szereplő lakásotthont 2013-ban fél évig nem látogatta pszichológus. Valamikor az év második felében új pszichológust vettek föl, s ő szeptembertől hetente rendszeresen kijárt az otthonba.

A pszichológus elolvasta a gyerekek iratanyagait, ő tájékoztatta tehát az otthont vezető nevelőt arról, hogy melyik gyerek milyen pszichiátriai diagnózissal került állami gondozásba. Az ő érkezése előtt a nevelő nem kapott szakszerű tájékoztatást a gyerekek állapotáról.

Megtörténik az erőszak – és a gyermekfelügyelőnek nem áll rendelkezésére cselekvési terv ilyen esetre. Így hát se szombaton, se vasárnap nem tettek semmit. Ha a nevelő hétfőn ugyancsak nem csinál semmit – se a rendőrségre nem megy el, se a feletteseinek nem szól –, akkor még ma is az otthon nevelője lenne, talán még elő is léptették volna azóta már.
Ha esetleg szólt volna a feletteseinek, akkor is meggyőzték volna arról, hogy a nagyon rossz pszichés állapotban lévő gyerek valószínűleg nem mondott igazat.

De rendőri feljelentést nem tehetett büntetlenül.

Nem az volt tehát a baj, hogy B. megerőszakolta az új fiút, hogy ebbe a cselekményébe belevont még két társukat, hanem az, hogy rendőrségi ügy lett belőle.
Fölmerül még a kérdés, hogy miért volt fontos a TEGYESZ vezetőinek, hogy az ügyet eltussolják.

Véleményem szerint legalább három okból egyszerre.

  1. azért, mert – valóban – nem hitték el, hogy igaz lehet, legalábbis kételkedtek benne, és attól tartottak, hogy többet árt a gyerekeknek és az intézmény békéjének egy ilyen vizsgálat, nyomozás és a vele járó nyugtalanság, izgalom, mint ha nem történik semmi. Minthogy nem kaptak képzést a szexuális erőszak természetére, s a bizonyíthatósága feltételeire vonatkozólag, nem ok nélkül gondolták azt, hogy ha még igaz is lenne, akkor se lehetne bizonyítani.
  2. azért továbbá, mert nem kaptak képzést a gyermekek ellen elkövetett szexuális erőszak jelentőségéről sem, és bár tudták, hogy szörnyű dolog, mégsem látták át, milyen fontos szerepe lesz a gyerekek további sorsának alakulásában.
  3. azért is, mivel az a tapasztalatuk, hogy intézményeik nyugodt működésének nem a belső nyugalom és biztonság (hisz azt a gyerekek irányíthatatlansága miatt úgy sem lehet garantálni),  hanem a külső eseménytelenség a záloga: minél kevesebbszer szól róluk tudósítás a sajtóban, minél kevesebb ügyük van a rendőrségen, annál kevesebb figyelmet aratnak a felettes szerveknél.

Ne szólj szám! Nem fáj fejem.
***


Néhány javaslat

1. A szakemberképzés gyors reformja.

A gyermekvédelemben, illetve a gyermekvédelemmel együttműködve dolgozó szakembereket haladéktalanul és szervezetten át kell képezni, elsősorban a gyermekeket érő bántalmazások természetére, felismerésének és kezelésének módjaira vonatkozóan. Nagy figyelmet kell fordítani a szexuális erőszakfajtákra, a prostitúcióra és határterületeire mint a kiskorúak kizsákmányolásának bevett és nagyon gyakori formáira. Javasoljuk a KERET Koalíció által készített Módszertani ajánlások a szexuális erőszak áldozataival foglalkozó szakemberek számára c. anyagot. Világossá kell tenni a számukra, hogy az a gyerek, aki prostitúcióban van (volt), az nem bűnös, hanem áldozat.
Ezzel egy ütemben haladéktalanul be kell vezetni a felsőoktatásban is a vonatkozó ismereteket és komolyan meg kell követelni az elsajátításukat (pl. az orvosegyetemeken, ahol a társadalomtudományi ismeretek viszonylag csekély presztízzsel rendelkeznek).
Az a gyermekvédelmi szakember viszont, aki a képzést követően a vizsgát letette, jelentős fizetésemelésben kell, hogy részesüljön.
Véget kell vetni annak, hogy a gyermekvédelemben kontraszelekció érvényesüljön.

2. A szakemberek támogatása.

A javadalmazás nyomatékos megemelése mellett a gyermekvédelemben dolgozók számára rendszeres és (időben és pénzben) elérhető továbbképzéseket, csoport-terápiás támogatást és egyéni szupervíziót kell biztosítani. Meg kell előzni a szakemberek tömeges kiégését.

3. A gyermekvédelmi intézményrendszer működésének gyors reformja.

a.) Át kell tekinteni a gyermekvédelmi ellátás működését, fel kell vázolni főbb folyamatait, s akár ideiglenes jelleggel, de haladéktalanul ki kell bocsátani kötelező protokollokat - amelyeket az egyes intézmények tovább finomíthatnak a saját céljaik és szükségleteik szerint. Ezeknek a protokolloknak tekintettel kell lenniük a bekerülő gyerekek jellemző helyzetére, gyakori problémáira és megoldási módokat kell tartalmazniuk a szokásos és a szokatlan helyzetekre is. Az ombudsman jelentésének hatására megszületett módszertani segédlet nagyon fontos kezdeményezés. De kevés: általános és kötelezően alkalmazandó, rendszeres ellenőrzéssel biztosított protokollokra, szabályzatokra van szükség.

b). A "gyermekvédelmi jelzőrendszert" át kell gondolni, részben törvénymódosítás útján átfogalmazni feladatkörét és működési módját. Addig is szigorral kikényszeríteni a rendszeres működtetését, amihez ugyanakkor forrásokat kell biztosítani.
A jelzőrendszeri értekezletek és együttműködés pótlólagos munkaerőigényt támaszt, valamint pénzt és időt kell biztosítani ahhoz, hogy ne csak látszattevékenységet folytasson.

c.) Át kell szervezni az egész gyermekvédelmi tevékenységgel összefüggő adatgyűjtést és adatszolgáltatást. Azt a célt kell szem előtt tartani, hogy az egyes gyerekekről a velük foglalkozó különböző szakembereknek megfelelő és értelmes információval kell rendelkezniük, és egyben azt is, hogy az adatok összesíthetők és elemezhetők legyenek intézményi és országos szinten is. Az adatgyűjtés és kezelés szakértelmet kívánó munka, ezzel is értelemszerűen pótlólagos munkaerőigény jár.

d.) Át kell alakítani az otthonok férőhely-megosztását: a szakellátásban élő gyerekek többsége speciális ellátást igényel, s csak kisebb részüknek felel meg egy normális élethez hasonló enyhén ellenőrzött lakásotthoni elhelyezés.

4. A gyerekeknek rendszeres és elmélyült pszichológiai támogatásra van szükségük. Minden egyes szakellátásban lévő gyermeknek hetente legalább kétszer egy óra pszichológiai foglalkozást kell biztosítani (ez lehet egyéni terápia, csoportterápia). A gyermekvédelemben dolgozó pszichológusoknak és pszichiátereknek is speciálisan képzetteknek kell lenniük, és szupervíziót kell igénybe venniük. Tudomásul kell vennünk, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban élő gyerekek pszichológiai ellátásra szorulnak.

5. A szakellátásban élő gyerekek számára rendszeres iskolán kívüli elfoglaltságokat kell szervezni, ehhez megfelelő személyzetet kell biztosítani. Zeneoktatást, képzőművészeti alkotási lehetőségeket, színházat kell rendszeresen szervezni nekik, ehhez állami pályázati forrásokat kell biztosítani. Legyen minden otthonban műhely, varroda, kert, megfelelő szerszámokkal eszközökkel, legyenek olyan felnőttek, akik bevonják a gyerekeket ezekbe a tevékenységekbe.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése