(Olvasható a CoMMMunity.eu-n is!)
"Vasárnap bort inni,
Hétfőn nem dolgozni,
Kedden lefeküdni,
Szeredán felkelni,
Csütörtük táncolni,
Pénteken számolni,
Szombaton kérdezni:
Mit fogunk dolgozni?
Jó nóta, szép nóta,
Restnek a nótája:
Más csak hadd dolgozzon,
Ö meg csak mulasson!"
- népdal
„Füllentés, hazugság, statisztika.” Ugye ismerős? Pedig soha nem a statisztika hazudik, hanem van, aki fogja a számokat és fogalmakat, jól megkeveri, csak a kezemet nézzék, mert csalok (nem is mondja, mert persze csal, de egyrészt nem becsületesen, másrészt, ami a lényeg, hozzáértés nélkül), s aztán kihozza az eredményt, ahogy most is: ti, ti vagytok a hibásak, egyétek meg, amit főztetek, hülye nők, ne dumáljatok nekünk, hogy nem tudjátok összeegyeztetni a családot meg a munkát: lárifári, nem is akartok dolgozni. Azután, mielőtt megsértődnénk, és mondani találnánk valami gorombaságot, még menekülőben hátrahajítja a fésűjét („sarkos, provokatív, gondolatébresztő!”), hátha kinő közöttünk az áthatolhatatlan erdő, és mi, fáradt hétfejű sárkányok, csüggedten visszafordulunk.
Ha meg nem is ijedünk, azért kissé csalódottak vagyunk. A jó FN24 nyilván sem nem munkanélküli, sem nem inaktív munkatársa valószínűleg nem ingyen dolgozta fel a statisztikai adatokat, mindjárt két, egymást követő heti penzumát is teljesítve ezzel. Reméljük, jól alszik és nem gyötri magát azzal, hogy nála érdemesebbek elől eszi el a foglalkoztatott újságíró kenyerét. De azért módszertani fogalmak dolgában, úgy érezzük, volna még mit behoznia.
Muszáj mindjárt az elején idebiggyesztenem: a nagyképűségtől, felfuvalkodottságtól, ostobaságtól, felkészületlenségtől – bár kétségtelenül megszoktuk, hogy kart karba öltve járnak – önmagában még nem lesz jó újságíró az ember. Esetleg egy Táncsics-díjat le lehet akasztani vele.
Szerzőnk tehát, maga elé terítve a KSH szépséges munkaerő-piaci ábráját (tessék kinyomtatva kirakni, s úgy olvasni tovább), két egymást követő nőügyi dörgedelmében azt vágja a fejünkhöz, hogy a magyar nők még egy megveszekedett órát sem hajlandók dolgozni hetente. Ránéz az ábrára, látja ám, hogy van saccperkábé kétmillió-háromszázhatvanezer 15–64 éves honpolgár, aki nem dolgozik, közülük kétmillióan nem is akarnak, és csak alig több, mint háromszázhatvanezren szeretnének (mondják, de nem ám őszintén! – rántja le a leplet a minden szitán átlátó zsurnaliszta). Oda van írva mindenüvé, hogy ezek közül hány százalék a nő, hát fogja az ifjú statisztikai zsonglőr a kalkulátorát, és oszt-szoroz bátran. Na és mit tud meg belőle? Hogy életerős nők százezrei fordítanak hátat a munkának és tódulnak unatkozni a nyugdíjba (nem néz utána, hogy miért), meg hogy sikálják a pelenkáját az átlag 1,2 gyermeküknek. Juj, egy csomóan meg nappali oktatásban, hát… hogy is fogalmazzunk: ütik el az időt. Lényeg, hogy nem dolgoznak. Nem akarnak! Pedig elég lenne hetente csak egy órát, hogy átkerüljenek a másik rubrikába, mindjárt hogy ívelne fölfelé a magyar női aktivitás! De ők egy órát senem!
(Hogy is volt ez a Százarcú Boszorkával és a Szegény Dzsonival, a világ legszabadabb emberével?
– Ó, nem hosszú időről van szó – sápítozta –, csak három napról. Három apró napocskáról. Meglátod, úgy elszáll a három nap, hogy észre sem veszed. – Nem – rázta a fejét Szegény Dzsoni –, egy fél percre se állok senki szolgálatába. [1]A hétszázát, de megcsökötten kerülte ez a munkát! Pedig nem is volt nő.)
Meg aztán itt van ez a nyafogás az összeegyeztetésről. Mit tetszik akarni összeegyeztetni mivel? – kérdezi az igazság rettenthetetlen bajnoka: amikor se munka, se gyerek? Egész Európában párunkat ritkítjuk az alacsony női aktivitási és termékenységi rátáinkkal, hát akkor mi van itt összeegyeztetendő, he? Utána persze megkapjuk, hogy azért, mert nem tanulunk, meg mert nem merünk szakmát váltani, mert nem állunk ki a jogainkért a munkahelyünkön – magunk miatt! Csakis!
Nna. Első lépésben javaslom, hogy otthon vegyük át ezeket a fránya munkaerő-piaci statisztikai fogalmakat. A többit – hogy hogyan kell például különbséget tenni a hiedelem, hogy „a gyerekkel hétvégénként az apa játszik csak, mert az életét a családért feláldozó anya túl fáradt” és aközött, hogy a kurrens statisztika szerint a magyar családokban a nők és a férfiak ténylegesen mennyi időt töltenek a gyerekkel való játszással (tizennégy, illetve tíz percet naponta, miközben a gyerek egyéb ellátását már döntően a nők, az összes többi közös otthoni feladatot pedig szinte kizárólag a nők végzik) – szerintem az ifjú újságírótanoncnak még ugyancsak el kéne sajátítania. Már most elárulhatok neki annyit, hogy irdatlan a távolság a kétféle megközelítés között.
De ő nem szorul kioktatásra, felmarkol egy KSH-táblát, kiemeli belőle a legnagyobb részösszeget és elüvölti magát: kétmillió munkaképes korú állampolgár (hatvan százalékuk nő) a „nem kíván dolgozni” kategóriában!
Pedig ez a szám nem úgy értendő, hogy kétmillió magyar lusta, utál dolgozni, a hasát sütteti a nappal stb., hanem úgy, hogy a lakossági mintán kikérdezéssel fölvett kérdőíven ennyien nem tudnak igennel válaszolni a „dolgozni szeretne és két héten belül képes is munkába állni” kérdésre.
Ahhoz tehát, hogy a statisztika szerint valaki az aktívak közé tartozzék, vagy foglalkoztatottnak, vagy aktív munkanélkülinek kell lennie. Ha foglalkoztatott volt, akkor az előző héten legalább egyórányi, fizetés ellenében végzett munkával kellett rendelkeznie, ha meg munkanélküli, akkor az előző négy hétben folyamatosan aktívan munkát kellett keresnie (vagyis aktívan jelen lennie a munkaerőpiacon), és munkára késznek is kellett lennie mind egészségi, mind szociális értelemben – például a gyerek bölcsődében, a dédanyuka mellett pedig, teljes ellátással, bentlakással, ott teljesítenek zsebbe fizetve az erdélyi idősápolónők – nyilván a rendkívüli szociális segélyünkből, nemde.
Akik tehát nem dolgoznak (mert az ábra meghatározása szerint „nem kívánnak dolgozni”) – szemben a buzgó statisztikai méregzsák nagyívű következtetésével –, azok nem ám azt mondták, hogy „egy órát sem”, vagy azt, hogy „két órát sem”, vagy esetleg azt, hogy „egy napot sem vagyok hajlandó hetente dolgozni pénzért, majd hülye leszek, ha nyugodtan éhen halhatok pereputtyostul anélkül is!”, hanem egy-, illetve kettőórányi, egynapnyi vagy akár egy részmunkaidőnyi munkát SEM KAPTAK, vagy TUDTAK elvállalni.
Miért?
Sok oka lehet annak. Nem akarnék nagyon belemélyedni a témába, végtére is nem én vagyok az oknyomozó újságíró, hanem az – ahogy a kommenteket elnézem – ezerfejű sárkány elől épp Felfújt Hólyag nevezetű táltosa popsiját paskolva menekülő szerzőnk: tessék kicsit utánanézni területi, kistérségi statisztikáknak, jó? Hogy is alakul a munkakínálat- és munkakereslet-terület életkor, szakma, közlekedés, gyermekintézmény-ellátottság, és isten tudja, még mi minden szerint. Vannak egyébként a témának felkent kutatói, akik azért kicsikét hosszabban szokták körbeszaglászni tárgyukat. Itt tessék elmerülni pár hónapra.
S ha ez megvolt, akkor jöhetnek a további problémák. Tegyük fel, hogy számottevő női populáció számára adott elérhető távolságban (napi három óránál nem nagyobb oda-vissza távolságra), képzettségének és/vagy képességeinek és/vagy alkalmasságának megfelelő munka, mondjuk, részmunkaidőben, minimálbéren. Elvállalják? El fogják, el tudják vállalni? Maga, kedves Dóra Melinda Tünde, elvállalná? Tegyük fel, hogy Budakalászról Kispestre kéne hetente három nap reggel hatra odaérnie, és ott takarítani egy nagyvállalat épületeit hat-hat órában (ez kb. egy fél állás)? Havi 49 ezer forint bruttó, ami, ha gyermekkedvezménnyel nem számolunk, akkor havi 32 000 nettó. A havi kombinált BKV-bérlet 11 ezer. A budakalászi HÉV havi pótbérlete: 5900. Ez a várható kezdő fizetésének a felét már el is vitte. Számos egyéb beruházást, befektetést is igényel az, hogy az ember el tudjon járni dolgozni. Épp az a probléma a nők a férfiakéhoz viszonyítva is alacsonyan tartott fizetésével, hogy ez a kilátás önmagában is megnehezíti, hogy a nők el tudjanak helyezkedni. Azokat a tevékenységeket ugyanis, amiket ők otthon „ingyen” (nem ingyen, de ezt itt nem fogom magának ingyen levezetni) végeznek el, csak a saját maguk által a nyílt munkaerőpiacon elérhető munkabérnél nem lényegesen olcsóbban, vagy egyenesen drágábban tudják elvégeztetni valaki mással. Tovább nehezíti a dolgot, hogy ráadásul olyan tevékenységek másokkal – nem is biztos, hogy jobb minőségben – való elvégeztetésére akarjuk az inaktív nőket rávenni, amelyeket eddig ők maguk végeztek, s amiben magukat (harsány társadalmi helyesléstől övezve) megvalósítják, s ami egyben az intim szférájuk legszervesebb részét – szeretteiket – testesíti meg…
Egyszóval: azért menjen el hazulról hajnalonta, s hagyja ott bömbölő kicsinyét a gyakorlatlan, vadidegen bébiszitterre, remegő kezű nagymamáját a lelketlen, katonás ápolónőre, hogy maga egy tökidegen cég olajos padlóját sikálhassa valamivel kevesebbért, mint amit ezeknek a szipirtyóknak kifizet?
Azt mondja a mi nagyeszű szerzőnk, ravaszul előhúzva mellényzsebéből a spanyolviaszkot, hogy a nők előbb csináljanak maguknak karriert, és utána családot, s akkor rögvest összeegyeztetődik majd a wörk meg a lájf. Olvasott is róla egy tanulmányt.
Én többet is olvastam, és azt tudtam meg ezekből, hogy ahhoz, hogy a nők karriert tudjanak csinálni (tömegesen persze), ahhoz a férfiaknak sokkal többet kell teljesíteniük elsősorban a saját maguk, s másodsorban a családtagok, az egész háztartás ellátása terén.
Idéznék itt egy nemzetközi statisztikát (pár évvel ezelőtti, de a tendencia azóta sem változott):
Aktivitási ráták nemenként, gyermekszám szerint, az Európai Unió 25 tagállamában és Magyarországon[2]
Eurostat,
2005. alapján
A nőket azonban a hajadonsághoz képest a házasság, az egy, a két és a több gyerek (minálunk drámai, szakadékszerű zuhanást mutatva) mind egyre távolabb viszi a megbízhatóságtól, vagyis a foglalkoztathatóságtól, hiszen az illető munkaerőnek önmagán kívül egy-két-három-sok embert el kell még látnia ahhoz, hogy egyáltalán az ő munkába jutása szóba jöhessen.
A nőket – remélem, nem vet meg emiatt az ortodox, mondhatni, óhéber duma miatt – nem az ambíciótlanságuk, a lustaságuk, hanem a társadalmi helyzetük akadályozza abban, hogy tömegesen a férfiakkal egyenlő, vagy még talán sikeresebb, mert a képességeiknek és a szorgalmuknak is megfelelő karriert csináljanak. A nők nem azért nem férnek a karrier húsosfazekához, mert nincs étvágyuk, hanem mert nem engedik őket oda.
Munkaadó ismerősöm (nem mondom meg, hogy ő maga férfi-e vagy nő, mert mindegy) a kezét tördelve mondja nekem, hogy nem, soha többet nem vesz föl nőt arra a munkahelyre. Most kellett megválnia a nagyon szeretett és tényleg minden szempontból bevált fiatal munkatársnőtől, de egyszerűen nem bírta, mert nem és nem: az az egyébként tényleg édes gyerek mindig pont akkor lett beteg, amikor beszámolási időszak volt, és neki, a főnöknek egyedül kellett éjt nappallá téve a hülye adminisztrációval foglalkoznia, mert a nagyon alkalmas kolléganő folyton otthon volt a beteg gyerekkel…
Na, itt akkor én is fölteszem kedves szerzőnk cikkvégi tanulságszagú kérdéseinek mintájára a magamét:
Hol a francba volt annak a gyereknek az apja, ó, mondd, nyájas olvasó?
[1] Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika. Móra Kiadó, 1981.
[2] Partszélről a fősodorba. Gender mainstreaming kézikönyv. 2009. 13. oldal.
