Szabadság!? Élet!? – vicsorogjuk egymásnak feszülve.
Gagyi Zsófia a Transindexen nemrég közölt kitűnő publicisztikája (PRO-LIFE?) kétséget nem hagy a felől, hogy élet biztosan nem. Letaglózó statisztikái minden jogi csűrés-csavarásnál ékesebben bizonyítják, hogy ahol nem legális az abortusz, ott több az abortusz, ahol pedig legális, ott kevesebb, sokkal kevesebb. És persze nem kell magyarázni, hogy ott, ahol sok abortusz van, ráadásul az illegalitás körülményei között, ott halál van, betegség, megnyomorodás: egyszóval nem éppen életpárti – „pro-life” – viszonyok.
(Picit demagóg az érvelésem, belátom. Természetesen nem az abortusz tilalma növeli meg, s nem a liberalizációja csökkenti az abortuszok számát. A tilalom, illetve a liberalizáció ugyanis nyilván nem jár egyedül. A tilalom országai – általában – viszonylag elmaradottabb országok, ahol sem fogamzásszabályozásról, sem női/emberi jogokról nem nagyon beszélhetünk. Az abortuszt megengedő szabályozást alkalmazó országok nagyrészt fejlettebb, megfelelően képzett, felkészült lakosságnak relatíve jó egészségügyi ellátást nyújtó államok, amelyekben a fogamzásszabályozás legtöbb eszköze széles körben elérhető.)
Gagyi Zsófia remek írása napnál világosabban bizonyítja, hogy akinek az ÉLET a fontos, az nem az abortuszok megtiltására fecsérli erejét, hanem felvilágosít, igét és módszereket terjeszt, eszközöket fejleszt és szponzorál, mindenekelőtt pedig őrzi a békét (a háborúkban tudvalevőleg erőszak van, ami nem kedvez a családtervezésnek) – egyszóval arccal a fogamzásszabályozás felé fordul, hogy ott, akkor és annyi terhesség foganjon, ahol, amikor és amennyi gyermeket az emberek szeretnének.
Nem tudtunk meg azonban többet a szabadságról.
A vita másik oldalán a női önrendelkezés hívei állnak. Szerintük a nő elidegeníthetetlen joga dönteni a teste felett. Hogy kihordja-e a magzatát vagy megszakíttatja a terhességet. Eleget tárgyalták már mások, hogy mik lehetnek azok az okok, amelyek miatt egy nő így vagy úgy dönt. Eleget vitatták azt is, hogy meddig és milyen feltételekkel legyen szabad ezt a döntést meghozni.
Én most hadd emeljek ki egyetlen kérdést:
Kinek a(z ön)rendelkezéséről, kinek a szabadságáról beszélünk itt?
Egyetlen nő sem akar teherbe esni, amikor nem akar gyereket. Egyetlen nő sem akar abortuszt. A nem várt, nem tervezett terhesség SOHA nem a nő érdeke.
(Tudom, hogy a felek gondos és összehangolt védekezése esetén is előfordulhat nem kívánt véletlen terhesség, de ez nagyon ritka, és minél több tétetik a fogamzásszabályozás és a hatékony eszközök terjesztése érdekében, annál ritkább. Majd ha már csak az a pár tízezreléknyi véletlen, és százezreléknyi súlyosan, elviselhetetlenül fogyatékos vagy az anyára végzetesen veszélyes terhesség problémája fog nyomasztani minket – akkor ismét térjünk vissza a „szabadság versus élet” téma tárgyalására.)
A nő soha nem szabad akaratából, hanem kényszerhelyzetében dönt az abortusz mellett. Köszönje hát meg, hogy még van valami döntési opciója, legyen hálás érte, és nevezze ezt szabadságnak. Szép. „Mi férfiak csak mosolygunk ezen, ugye, legyen boldog vele, ne higgye, hogy neki még csak döntési jogköre sincs. Például a háztartáspénzt is beoszthatja általában, amit hazaadunk neki. Igaz?”
(Elfelejtettem említeni talán, hogy hazai adatok szerint az abortuszra jelentkező nők jellemzően házasok vagy tartós kapcsolatban élnek, elsöprő többségüknek, 3/4-üknek(!) már van gyermeke, és minden másodikuknak kettő vagy több gyermeke van. Vagyis nem az a probléma, hogy nem tudják, a gólya hozza-e a babát.)
A szabad (vagy viszonylag szabad) abortusz a férfi szabadsága. „Szabad a kefélés gyerekek, legföljebb elküldjük az asszonyt egy kis műtétre. Nem nagy dolog, más is kibírta már. Ha minden jól megy, még ki is fizeti, hisz tudja ő is, hogy nem fogja tudni fölnevelni, van annak baja elég anélkül is.”
A tilalmazott abortusz pedig – nem meglepődni: – ugyancsak a férfi szabadsága. Relatív szabadság, a patriarchális társadalmi berendezkedés színe, amelynek visszája a nő totális, végletes alávetettsége. Mert tény, hogy ahol még csak (legális) abortusz sincs – ott aztán valóban semmi nincs a nőnek. Nem mintha az abortusz szabadsága a nő szabadsága lenne: nem. Ellenben az abortusz tilalma: a nő rabszolgasága. Nem azért, mert nem szabad neki „kedves játékszerével”, az abortusszal élni, hanem azért, mert ővele, mint játékszerével, a férfi arcú társadalom – egyén az ágyban, köz a parlamentben – szabadon játszadozhat.
*
Petőfi bezzeg, a kis taknyos, tudott valamit. Tudta, hogy az ÉLET és a SZABADSÁG között van, illetve hiányzik még egy: a SZERELEM. Amiért ő gondolkodás nélkül – és kis gondolkodás után, azt hiszem, a kedves olvasó is – feláldozná az életet. (Kiét, konkrétan?)
Hát persze. Azért a szerelemért, amely nem követel áldozatot, amely egyenlőségen és egymás kölcsönös tiszteletén, egymás érdekeinek a szem előtt tartásán, a másik megbecsülésén és támogatásán alapul, valójában nem is kell semmiféle – nem kívánt – életeket föláldozni.
Azt a szerelmet azonban, amelyben az egyik birtokának tekintheti a másikat, játékszerének, eszközének: azt a szerelmet, amely a szabadság útjába áll – azt igenis, föl kell áldozni a szabadságért.[1]
[1] SZABADSÁG, SZERELEM! Szabadság, szerelem! / E kettő kell nekem. / Szerelmemért föláldozom / Az életet, / Szabadságért föláldozom / Szerelmemet. Petőfi, 1847.
