(Megjelent a CoMMMunity blogon)
Lássuk be: a kvóta nem jött be. Hiába alkalmaztuk a gyengébb nemnek előnyt biztosító eljárást, mégsem az alkalmasak, még csak nem is az alkalmasabbak vagy legalább a még mindig a legalkalmasabbak ülnek a különféle választott posztokon.
Pedig tényleg nyomtuk őket, kvótáztunk rogyásig hatszor két választás alkalmával is, töretlenül.
A pártok listáin a befutó helyeken, és a fontosabb települések egyéni kerületeiben általában 80-90 százalékos kvótával éltünk. Ebben a kérdésben speciel nagyjából megvan az összpárti konszenzus. Kisebb-nagyobb eltérésekkel minden párt támogatja a kvótát: még az idén is – holott most aztán tényleg mindenki minden kákán kereste a csomót – egyetértés volt abban, hogy használni kell a pozitív diszkrimináció eme – egyébként köztudottan csak időlegesen bevethető – eszközét.
Sajnálom, lehet, hogy tévedés volt.
Pedig nem csak a kvótával segítettük őket. Megpróbáltuk kompenzálni az átlagosan alacsonyabb képzettséget, kevesebb tapasztalatot, gyengébb kommunikációs képességet, rosszabb tanulmányi és munkateljesítményeket…
Mostunk, vasaltunk rájuk,
elébük tettük az ételt, neveltük a gyerekeiket,
kitakarítottuk a lakásukat, bevásároltunk,
elláttuk idős mamájukat, gondoztuk a papát, levittük a kutyájukat,
biztattuk, támogattuk őket,
legépeltük a másnapi beszédüket, megírtuk a doktorijuk lábjegyzeteit,
kihallgattuk őket a vizsgák előtti éjszakákon,
jegyzeteltünk, bankügyeiket intéztük, ötleteket adtunk,
otthonunkban türelmesen várakoztunk, amíg ők izzadva csapatépítettek a vadászházban…
szóval igyekeztünk.
Nem, nem megy. Egyszerűen nem tudnak kiállítani maguk közül elegendő alkalmasat és kész: ennyire képesek.
Azt hiszem, le kéne vonni a tanulságot, s visszavenni egy kicsit a nagy igyekezetből.
A következő alkalommal legalább minden második helyen mégiscsak nőt kéne indítani, talán valamivel jobb eredményre jutnánk úgy.
